//Vorosilov, a nagy túlélő
Kliment Vorosilov az 1929-es Győzelem napi dísszemlén #moszkvater

Vorosilov, a nagy túlélő

MEGOSZTÁS

A „vörös marsall” ritkán nyert csatát, ugyanakkor nagyon értett ahhoz, hogyan kell élni és túlélni. Kliment Vorosilov így a 20. századi szovjet történelem nem érdemtelen, de erősen ellentmondásos személyisége.

Kliment Vorosilov az 1929-es Győzelem napi dísszemlén #moszkvater
Kliment Vorosilov az 1929-es Győzelem napi dísszemlén
Fotó:EUROPRESS/Sputnik/Shagin

Megnyerő külső, úriember viselkedés. A huszadik századi orosz-szovjet történelem viharos tengerén mindig a felszínen tudott maradni. Aki kicsit is ismeri a kort, megérti, ez nagy tudomány. Átélni és megdönteni a cárizmust, végigverekedni két forradalmat, a személyi kultusz indulását, a Nagy Honvédő Háborút, majd a hruscsovi „olvadást”, hogy azután belesimuljon a brezsnyevi „pangásba” . Ez bizony szép teljesítmény.

Egyike volt a Szovjetunió első öt marsalljának. Igaz, ezt némileg lerontja, hogy három társát, Tuhacsevszkijt, Blüchert és Jegorovot a sors nem kímélte, a tisztogatás áldozatai lettek. A bajszos, a vörös lovasság megteremtő Bugyonnijt nem, s

„így lettek ők ketten évtizedeken át reprezentánsai a szovjethatalomnak”

Ma már kevesen emlékeznek Kliment Vorosilovra. Hogy okkal, vagy ok nélkül, azt döntse el a történelem. Már a születése is egyedi, hiszen egy vasúti pályaőr szolgálati házikójában jött a világra 1881-ben a mai Ukrajna területén. Hiába indult be a kapitalista fejlődés, akkortájt a cári Oroszország lakóinak többsége Gorkij útját követve megismerhette a nincstelenek szenvedéseit. A Donyec-medence iparosítása akkor kezdődöt, s ezzel majdnem egy időben indult meg a lázadás az iszonyatos munka- és életviszonyok ellen. Vorosilov a lázongók élére állt, és itt kerül először a cári titkosrendőrség, az ohrana látókörébe.

„Innentől élete véget nem érő szervezkedés, bujkálás, lebukás, száműzetés. A sorrend ritkán változik”

Luganszkban a Hartmann gőzmozdony gyárban kap állást, s egyszerre vezetője a városi bolsevik bizottságnak és a munkástanácsoknak. Jó munkát végezhetett, mert amikor letartóztatják, ezrek állnak ki mellette, és a hatóságok ekkor kénytelenek szabadon engedni.

Az ország rohant a forradalomba, és ebben Kliment Jefremovicsnak nem kis szerepe volt. 1906-ban Stockholmba utazik, az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt IV. kongresszusára. Petrográdon megállva – most őt idézzük – találkozik egy fénylő szemű, energiával teli fiatalemberrel, aki a kaukázusontúli szervezkedés egyik vezetője, a batumi és kutaiszi börtön gyakori lakója, de három esztendőt letudott Kelet-Szibériában száműzetésben, s mint Lenin egyik legszilárdabb híve lép fel a kongresszuson. A fiatalember a mozgalomban a Koba nevet viseli, de volt beceneve is, az „acélos Szoszó”, innen lett később, mint Sztálin közismert.

„Életre szóló barátság szövődik Vorosilov és Sztálin között”

Vorosilov soha be nem fejezett emlékirataiban így idézi fel harcostársát: „Nagy és bonyolult életpályát futott be, s noha tevékenységét beárnyékolták a mindenki által ismert súlyos hibák, nem tudok róla tisztelet nélkül beszélni. A továbbiakban, visszaemlékezéseim során kötelességemnek tartom, hogy az igazsághoz híven, ahol erre szükség lesz, elmondjak róla mindent, amit tudok, s ami örökre megmaradt emlékezetemben.”

Vorosilov volt azon kevesek egyike (mindössze ketten voltak), aki tegezhette Joszif Visszarionovicsot. Ám hogy eldönthessük, ítélete mennyire helytálló, tegyük mellé Sztálin másik közeli emberének, az őt szintén tegező Anasztasz Mikojannak véleményét, akivel Vorosilov évekig együtt dolgozott az SZKP Politikai Bizottságában. A régi barát kérdőre vonta, hogyan írhatott így azok után, amik kiderültek Sztálinról. Vorosilov kitartott véleménye mellett:

„Én úgy írtam és úgy fogok írni, ahogy jónak tartom”.

De ne siessünk ennyire előre a történelemben. Vorosilov végigkóstolva a cári Oroszország összes börtönét, végül a Romanov-ház fennállásának 300. évfordulóján, a háború előestéjén, 1913-ban amnesztiával szabadul,s nyomban beleveti magát a szervező munkába. Caricinban bújik el, hogy megússza a behívót a világháborúba, majd Pétervárra kerül, ahonnan a februári forradalom győzelme után ismerős terepre, Luganszkba küldik. A városban hamarosan a bolsevikok a legerősebbek. Vorosilov csupán az októberi forradalom győzelme után jut fel Petrográdra. Ám a Donyec-medencében nem alakul jól a bolsevikok helyzete s a tapasztalt forradalmárra ismét szükség van. Mind az Ukrajnát megszállva tartó németek, mind a fehérek elleni harcra sikerül ütőképes hadsereget összeszednie, amellyel Caricin alá vonul. A várost védte a délvidékre élelmezési biztosként kiküldött Sztálin is. Itt zajlott le a polgárháború egyik nagy ütközete. S innen indult egy legenda is.

„A legenda szárnyra bocsátásában nagy szerepe volt a jeles regényíró Alekszej Tolsztojnak is, aki feltehetően emigrációs bűneit levezeklendő írta meg „A kenyér” című regényét, melyben az egekig magasztalja Sztálin hadvezéri képességeit. A dicséretből kijut Vorosilovnak is”

Érdekessége a történetnek, hogy Leninnek más véleménye volt a nagy ütközetről. Vorosilov érthető gyanakvással szemlélte a régi vágású és tapasztalt katonatiszteket, s igyekezett kerülni őket. Magyarán, nem vette igénybe szaktudásukat. Kapott is ezért a bolsevik párt VIII. kongresszusán kemény bírálatot a forradalom vezetőjétől. „Bűnös Vorosilov elvtárs abban, hogy nem akar lemondani erről a régi partizán hadviselési módról… lehet, hogy nem kellett volna odaadnunk ezt a 60 ezer embert, ha ott lettek volna a szakemberek, ha lett volna reguláris hadsereg…”

„Lenin értékelése halála után másfél évtizeddel, a II. világháború első hónapjaiban ismét kínosan beigazolódik”

Ám egyelőre folyik a kegyetlen polgárháború Ukrajnában, és Vorosilovnak ismét katonai kérdésekkel kell foglalkoznia.  Megalakul az Első Lovashadsereg, s ő lesz a hadsereg forradalmi bizottságának elnöke. A hadsereg parancsnoka, régről kenyeres pajtása Szemjon Mihajlovics Buggyonij, a polgárháború legendás hőse, a vörös lovasság megteremtője. Emlékirataiban igen elismerően nyilatkozik Vorosilovról, kiemeli, hogy „sohasem tért ki a kényes kérdések elől”, és „nem kényszerítette rá senkire a véleményét”.

Vorosilov későbbi pályafutása kissé megkérdőjelezi a bátor, de a hadvezetés ügyeiben képzetlen lovasvezér szavait. A lengyelországi nem túl sikeres hadjáratot és a lovasság életét elevenített fel Bábel „Lovashadsereg” című novelláskötetében, a maga kegyetlen valóságában, ami ellentmondott a forradalmi propagandának és romantikának. Kapott is érte feddést a hadsereg vezetőjétől, aki azzal vádolta, hogy „meghamisította és kigúnyolta” a sereg életét. Sztálin nemes egyszerűséggel így intézte el a dolgot: „Bábel olyasmiről írt, amit nem értett meg”Gorkij ekkor – dicsérendő, hogy Vorosilov támogatásával – még meg tudta védeni az írót, ám a szóbeli feddésre a halálos pecsétet vagy másfél évtizeddel később egy Bábel tarkójába küldött puskagolyó ütötte rá.

„Innentől már tévedések, sőt bűnök is pöttyözik Vorosilov életútját”

„nagy terror” során – gondos történészek megszámlálták – 185 halálos ítélet elrendelésén van rajta – másokkal együtt – az aláírása. S jóllehet 1934-től ő a védelmi népbiztos, elhiszi marsall társai, a kiváló szakember Tuhacsevszkij, Blücher és Jegorov bűnösségét. A 16 hadseregparancsnokból 15-öt, a 67 hadtestparancsnokból 60-at, a 199 hadosztályparancsnokból 136-ot végeznek ki.

Máig sem tisztázott, hogy ebben milyen szerepe volt a náci titkosszolgálat által legyártott „vörös dosszié”-nak, amit a prágai szovjet nagykövetségen keresztül a Benes-kormány adott át „jóindulatúan”. Az utókor ma sem tudja eldöntetni, hogy Tuhacsevszkijék valóban terveztek-e puccsot a diktátor ellen. Egy biztos, a „bizonyítékok” egybeesnek a Gestapo és a Heydrich vezette Sicherdienst (SD – német titkosszolgálat) „vörös dossziéjának” tartalmával. A gyanakvás légköre mindent felülírt… Vorosilov nem kételkedett.

Közben azért sokat tesz a Vörös Hadsereg fegyverzetének korszerűsítéséért (nevének kezdőbetűjét viseli a háború legendás szovjet nehéz harckocsija, a KV) és a hadsereg szervezési kérdéseiben is jó döntéseket hoz.

„De fordul a világ és hadvezéri karrierjének a szovjet-finn háború vet véget”

A végül ugyan győzelemmel végződő háború katasztrofális tanulságai oda vezetnek, hogy 1940. májusában kénytelen átadni a népbiztosi posztot Tyimosenko marsallnak s a háború tapasztalatait összegző tanácskozáson alaposan megtépázzák a tekintélyét. Igaz, már korábban is követett el katonák százezreinek életét követelő baklövéseket, például az ukrajnai erődítményrendszer kijelölésekor. A végső csapást hadvezéri nimbuszára Leningrádi front parancsnokaként végzett tevékenysége hozta 1941-ben. Személyes bátorsága ugyan nem csökkent, pisztollyal a kezében katonáival együtt indult rohamra a tankok ellen, ám ebben a háborúban már nem a polgárháborús hőstettekre, hanem hadvezéri képességekre volt szükség.

„Zsukov tábornok, aki 1941 szeptemberében veszi át tőle a front parancsnokságát, Emlékirataiban szinte alig szól róla, s ha teszi, akkor sincs abban sok köszönet. Pedig memoárjai Brezsnyev alatt jelentek meg, amikor Vorosilovval szőrmentén bántak”

Ahogy korábban Sztálin bánt vele, aki feltehetően tisztában volt valós képességeivel, s ezután már nem kap komoly feladatokat. Viszont jól jön határtalan hűsége. Miközben a lassan felnövő új tábornoki generáció a fronton küzd, Vorosilov felügyeli a hátországi csapatok felkészítését, s a partizán mozgalom felkent vezetője lesz. Nimbusza sokat segít, valós „vitézkedéséről” pedig nem sokan tudnak. A gyakorlati munkában már soha nem vesz részt. Az általa kierőszakolt, a Kercs-félsziget visszaszerzésére indított deszant akció teljes kurdarccal zárul.

Volt valami viszont, amihez nagyon értett.  Képviselni, reprezentálni. A nemzetközi tanácskozásokon, ahová küldték, jó érzékkel az akkori Szovjetunió érdekeinek megfelelő döntéseket hozott, s ezzel megerősítette az iránta megnyilvánuló s lassan erodálódó bizalmat.

„A háború előtt 1939. szeptember 15. és 17. között ő vezeti a szovjet delegációt, amely a Hitler-ellenes együttműködést lett volna hivatott megtárgyalni a nyugati hatalmakkal. Nem az ő hibája, hogy nem került sor egyezségre”

Churchill még mindig abban bízott, hogy sikerül a Szovjetunió ellen fordítani Hitlert, s Anglia megmenekül. A szigetország nem úszta meg a bombázásokat s kénytelen volt Roosevelt intencióit követve szövetségre lépni Sztálinnal. Vorosilov ott van a teheráni konferencián, és később ő vezeti a finnekkel, magyarokkal és a románokkal folytatott fegyverszüneti tárgyalásokon a szovjet delegációt, ami azt mutatja, hogy még mindig bírja a generalisszimusz kegyeit.

Sztálin halála után Vorosilov a Legfelső Tanács elnöke lesz. Aligha várhatták el tőle, hogy gyökeresen szakítson a múltjával. Viszont ezúttal is jó taktikusnak bizonyul. Előbb Hruscsovval és Malenkovval paktál le Berija ellen. Azután idejében észbe kap, s a Hruscsov ellen szervezkedő Molotov, Malenkov és Kaganovics mellől átpártol az új főtitkárhoz, aki szerinte „lenini vezetői elveket” vall.

„Ez az ügyes sakkhúzás évekre biztosítja a helyét a Legfelső Tanács elnöki posztján”

Ám 1960-ban át kell adnia helyét egy energikus, dús szemöldökű, 53 éves, új kort nyitó és egy teljes történelmi korszakot, a „pangás évtizedeit” levezénylő politikusnak, Leonyid Iljics Brezsnyevnek. Az SZKP XXII. Kongresszusán 1961 októberében végleg leszámolnak a személyi kultusz torzulásaival. Határozat születik Sztálin koporsójának a Lenin-mauzóleumból való eltávolításáról (ez október 30-ról 31-ére virradó éjszaka megtörténik, a Kreml falánál temetik el). A kongresszus után, Grúzia kivételével, megindul a Sztálin-kultusz maradványainak fölszámolása.

A kongresszuson azonban hiába védte Vorosilovot Hruscsov, revanzsálva támogatását a nehéz időkben, távoznia kellett a pártvezetésből. Ám amikor a következő kongresszuson 1966-ban csendben megkezdődik a sztálinizmus rehabilitálása, Vorosilov újból a Központi Bizottság tagja lesz. Befolyása azonban már nem a régi.

„Az1969 végén, 88 éves korában bekövetkezett halála után grandiózus állami temetéssel búcsúznak el tőle. Márvány mellszobrát ma is bárki megcsodálhatja a Kreml falánál Sztálin, Zsdanov, Szuszlov és a többiek társaságában”

Hogy milyen is volt valójában? Idézzük Zsukovot, aki markánsan értékeli hadvezéri és hadügyi népbiztosi pályafutását emlékirataiban: „Meg kell, hogy mondjuk, Vorosilov, az akkori hadügyi népbiztos (15 éven át volt az) erre a szerepre teljesen alkalmatlan. Élete végéig dilettáns maradt a katonai kérdésekben, ezeket sohasem értette kellő mélységgel és komolysággal…”

Érdekes, hogy Kornyej Csukovszkij, a klasszikusnak számító gyermekíró, akinek könyvei milliós példányszámban keltek el s azon kevesek közé tartozott, aki határozottan kikeltek Sztálin rehabilitációja ellen, emberként így értékelte a nála élete vége felé gyakran megforduló Vorosilovot: „Kedves Vorosilov – én egészen másnak képzeltem őt. Kiderült, hogy egy világfi, találékony, szellemes és a maga módján csillogó egyéniség.”

„Mindenki maga választhatja ki, a gyakran ügyetlenkedő marsall életpályájának melyik szakaszát, személyiségének melyik oldalát állítja értékelésének középpontjába”

A forradalmak és a polgárháború alacsony sorból kiemelkedett, változtatást akaró harcosát, vagy a hatalom bástyái közé bekerült, a személyi kultusz politikájával kiegyező politikust látja benne. Esetleg mindkettőt, s így válik a „vörös marsall” a huszadik századi szovjet történelem nem érdemtelen, de ellentmondásos személyiségévé.

MEGOSZTÁS

Pályámat „külügyérként” kezdtem az Írószövetség nemzetközi osztályán. Huszonhárom esztendőt töltöttem az írók rokonszenvesen békétlen családjában, s közben mint fordító eljegyeztem magam az orosz irodalommal, kultúrával. A rendszerváltás után a szükség arra késztetett, hogy pályát váltsak. Felvettek a Magyar Országgyűlés sajtóirodájára tanácsosnak, majd a sors kirepített Brüsszelbe, ahol szintén sajtótitkárkodtam. Telt-múlt az idő. Hazatérve ismét felfedeztek, mint fordítót, írót. Másfél méter az általam fordított és írott művek hossza könyvtárszobám polcán. Írásaim száma ezernél is több. Örülök, hogy élek, hogy még tudok dolgozni, hogy még vannak barátai az írott szónak, akik előítélet nélkül nézik a hozzánk egyre közelebb kerülő nagyvilágot. Köszönet nekik az érdeklődésért. Amíg lehet, szeretném szolgálni őket.