//Vége a Nyugat idealizálásának
„Volt még jóval a Krím előtt az Oroszország neve című tévéműsor, amelyben reálisan Sztálin lett az orosz történelem legnagyobb alakja” #moszkvater

Vége a Nyugat idealizálásának

Az oroszoknak már nincsenek illúzióik, és a többség ellenségesen viszonyul a Nyugathoz. Ám ha nem érzelmileg közelítünk, és úgy tesszük fel a kérdést, hogy hova utazna, hol taníttatná a gyerekét, akkor más választ kapunk. Hogyan látják az oroszok a világot? Beszélgetés Alekszandr Guscsinnal, a moszkvai Orosz Állami Bölcsészettudományi Egyetem (RGGU) kutatójával.

„Volt még jóval a Krím előtt az Oroszország neve című tévéműsor, amelyben reálisan Sztálin lett az orosz történelem legnagyobb alakja” #moszkvater
„Volt még jóval a Krím előtt az Oroszország neve című tévéműsor, amelyben reálisan Sztálin lett az orosz történelem legnagyobb alakja”
Fotó:EUROPRESS/Maks Vetrov/Sputnik

– Melyek manapság az oroszok szemében legszimpatikusabb országok, népek?

– A legközelebb a mentalitásban, a történelemben Belarusz áll az oroszokhoz. Sokan tartják szimpatikusnak hasonló okokból Szerbiát. Egyszóval, az oroszok a legbarátságosabban a szláv világhoz viszonyulnak. A történelmi, kulturális közösség alapján mindenképpen. Ha azonban úgy tesszük fel a kérdést, hogy a fejlődés, a gyerekek jövője szempontjából melyek a legvonzóbb országok, hová utaznának a legszívesebben, akkor bizony a nyugati világot nevezi meg a többség. Jól látom ezt az egyetemistáimon. A Nyugat-központúság egyértelmű azok között, akik tudnak utazni. Ez mindenek előtt a két nagyvárost, Moszkvát és Szentpétervárt jelenti. Ne felejtsük el, hogy útlevele az orosz táradalom alig több mint 20 százalékának van. A többiek világképe teljesen más. Tehát, ha nem érzelmi, hanem racionális alapon közelítünk, akkor Nyugat-Európa, az Egyesült Államok, és az utóbbi időben Kína merül fel a leggyakrabban. Érezhetően megnövekedett az utóbbi időben az érdeklődés Kína iránt. Egyre többen tanulnak például a kínai nyelvet.

– A vidéki lakosság szimpátiáját mi határozza meg a leginkább?

– A mentális közelség és a televízió. Ezért aztán az úgynevezett Nyugathoz a lakosság ezen része meglehetősen szkeptikusan viszonyul. Ez az idegenkedés részben megalapozott, részben a televíziók hatására eltúlzott. Ezek az emberek okkal vagy ok nélkül, de úgy érzik, hogy Oroszország nyomás alatt van. Ellenségesen viszonyul hozzá a világ nyugati része. Ezért aztán hasonlóan negatív az oroszok ezen többségének a hozzáállása is. Közben azonban azt is érzik, hogy romlik a szociális helyzetük, így egyre nagyobb az ellentmondás a tévék sugallta kép, és a saját tapasztalatuk között. Persze, ezt is fel lehet oldani azzal, hogy mindez a nyugati szankciók stb. miatt van.

– A történelem azonban nemcsak a szláv világgal, az úgynevezett közel külfölddel köt össze, hiszen az orosz elit valamikor franciául beszélt, a cárok közül többen németek voltak…

– Ez így van, ám ez a közös történelem sokszor szét is választ. Így például a németek tekintetében a II. világháború.

– S mennyire esik egybe a politika által preferált kép a társadaloméval?

– Azok között, akik csak a tévéből tájékozódnak, ez alapvetően egybeesik. A személyes tapasztalat azonban mindig árnyalja a képet.

– Az elmúlt 10-15 évben mennyiben változott ez a kép?

– Jelentősen. A ’90-es években a Nyugattal kapcsolatban még több volt az illúzió. Meglehetősen romantikus volt a hozzáállás. Aztán jött a kijózanodás, az illúzióvesztés. Megszűnt a Nyugat idealizálása. Az oroszok döntő többsége európainak tartja magát, ám az idealizált Európa-képet felváltotta egy pragmatikusabb, sok tekintetben reálisabb. S persze, közben előretört Ázsia is, ami szintén hat a gondolkodásra. Egyszóval, a Nyugat idealizálásának vége, ám ha arról van szó, hogy hová küldené tanulni a gyerekét, akkor marad a Nyugat-centrikusság. Visszaszorulóban a paternalista lelkesedés, előtérbe került a szolidaritás, a szociális kérdések. A krími konszenzust ugyanis nem követte gazdasági felemelkedés, ami azért kijózanítóan hatott az emberekre. Különbség van a régiók között is. Így Kalinyingrádban jobban értik a lengyeleket, Szibériában a kínaiakat. De ez sem olyan egyértelmű. Omszkban, ami egy „nagy falu” inkább félnek a kínaiaktól, míg az egyetemi város Novoszibirszkben kevésbé. De a Kaukázusban sem okvetlenül szeretik az arab világot, legfeljebb a radikális körökben.

Alekszandr Guscsin #moszkvater
Alekszandr Guscsin

– Gondolom, az új generációk is másképp gondolkodnak, mint az idősebbek…

– Alapvetően igen, de nem értek egyet azokkal, akik szerint a generációváltás minden tekintetben megváltoztatja a gondolkodást. Vegyük például a Szovjetuniót! Romantizálni mindig könnyebb azt, amiről már nincs közvetlen tapasztalat. Így például a fiatalok között van egyfajta nosztalgia. Mert ők nem tudják, milyen is volt akkor valójában az élet. De ugyanezt mondhatnám Sztálinról. Nem csupán az állami propaganda szépíti meg az emlékét, kiemelve a győztes II. világháborús győzelmet, s kissé háttérbe szorítva a terrort. A többség szereti a nagyságot, az erőt, és a kapitalizmussal szemben megszépül a szociális igazságosság gondolata is. Volt még jóval a Krím előtt az Oroszország neve című tévéműsor, amelyben reálisan Sztálin lett az orosz történelem legnagyobb alakja. Végül azért nem őt hozták ki.

– S Ön mit gondol Sztálinról?

– Egyértelmű, hogy a 20. század legnagyobb orosz államférfija volt. S hogy mennyire igény van a szociális igazságosságra, mutatja, hogy nem engedi a hatalom egy igazi baloldali párt megjelenését.

– S hol van Közép-Európa helye az orosz gondolkodásban?

– Magyarországról kevés ismerete van az átlag orosznak, s a régióról is. Legfeljebb a baltiakról, vagy a lengyelekről beszélnek néha. Ha a turizmust vesszük, akkor egy bizonyos körben persze van érdeklődés e régió iránt, ám ha a politikai értelemben vett nemzetet vesszük, akkor nincs. Akkor marad az, hogy ez a térség Amerika kiszolgálója. Legfeljebb Orbán jelenik meg másképp. De ő is ritkán.

– A Balkánról azért többet tudnak az oroszok, nem?

– Egyértelmű, és a Nyugatról is.

– S hogy viszonyulnak az oroszok a posztszovjet térségben élő muszlimokról?

– Kezdjük azzal, hogy ilyen, mint posztszovjet térség nem létezik az orosz közgondolkodásban. Van Közép-Ázsia, a Kaukázus, a szláv világ és a Baltikum. Közép-Ázsia elsősorban az onnan ide érkező migránsok kapcsán él a közgondolkodásban. A szláv világ jobban – vannak kapcsolatok, üzlet stb. -, míg a Baltikum inkább politikai értelemben.

– S mennyire népszerű ez a térség?

– Utazni inkább Nyugatra szeretnek. Népszerűbb lett Grúzia, Ukrajna, s talán még Riga.

– S mennyire él a birodalmi gondolkodás a térséggel kapcsolatban?

– Azért él, de nem igazán jellemző. Inkább semmit sem gondolnak erről a térségről.

– S Ukrajnáról?

– Természetesen romlott a megítélése, de megjegyzem, soha nem volt túl jó. A szovjet időkben is érződött ugyanis például Lvovban a nacionalizmus. Ehhez jött még a mostani feszültség. A néphez nem viszonyulnak rosszul, ám Ukrajnához, mint államhoz egyértelműen negatívabban. A trend azonban romló.

MEGOSZTÁS

1961-ben született külpolitikai újságíró, elemző, publicista. A Demokrata és a Magyar Hang hetilapok külpolitikai szakújságírója, a #moszkvater, a szláv világgal és a posztszovjet térséggel foglalkozó portál alapító főszerkesztője. Előtte 28 éven át a lap megszűnéséig a Magyar Nemzet konzervatív napilap munkatársa, 2000-től 2017-ig a külpolitikai rovat vezetője, majd a lap főmunkatársa. A lap utolsó moszkvai tudósítója. Érdeklődési területe a posztszovjet térség, emellett a globális folyamatok. Rendszeresen publikál külpolitikai folyóiratokban, írásai, interjúi időről időre megjelennek a közép- és kelet-európai sajtóban. A Putyin-rejtély (2000) című könyv szerzője, 2009-től a Valdaj Klub állandó tagja. A Metropolitan Egyetem kommunikáció szakának docense. A Tolsztoj Társaság a Magyar-Orosz Együttműködésért Egyesület elnökségének a tagja.