„Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van,
hanem oda, ahova majd érkezik.”
hanem oda, ahova majd érkezik.”
„Volt még jóval a Krím előtt az Oroszország neve című tévéműsor, amelyben reálisan Sztálin lett az orosz történelem legnagyobb alakja”
Fotó:EUROPRESS/Maks Vetrov/Sputnik
– Melyek manapság az oroszok szemében legszimpatikusabb országok, népek?
– A legközelebb a mentalitásban, a történelemben Belarusz áll az oroszokhoz. Sokan tartják szimpatikusnak hasonló okokból Szerbiát. Egyszóval, az oroszok a legbarátságosabban a szláv világhoz viszonyulnak. A történelmi, kulturális közösség alapján mindenképpen. Ha azonban úgy tesszük fel a kérdést, hogy a fejlődés, a gyerekek jövője szempontjából melyek a legvonzóbb országok, hová utaznának a legszívesebben, akkor bizony a nyugati világot nevezi meg a többség. Jól látom ezt az egyetemistáimon. A Nyugat-központúság egyértelmű azok között, akik tudnak utazni. Ez mindenek előtt a két nagyvárost, Moszkvát és Szentpétervárt jelenti. Ne felejtsük el, hogy útlevele az orosz táradalom alig több mint 20 százalékának van. A többiek világképe teljesen más. Tehát, ha nem érzelmi, hanem racionális alapon közelítünk, akkor Nyugat-Európa, az Egyesült Államok, és az utóbbi időben Kína merül fel a leggyakrabban. Érezhetően megnövekedett az utóbbi időben az érdeklődés Kína iránt. Egyre többen tanulnak például a kínai nyelvet.
– A vidéki lakosság szimpátiáját mi határozza meg a leginkább?
– A mentális közelség és a televízió. Ezért aztán az úgynevezett Nyugathoz a lakosság ezen része meglehetősen szkeptikusan viszonyul. Ez az idegenkedés részben megalapozott, részben a televíziók hatására eltúlzott. Ezek az emberek okkal vagy ok nélkül, de úgy érzik, hogy Oroszország nyomás alatt van. Ellenségesen viszonyul hozzá a világ nyugati része. Ezért aztán hasonlóan negatív az oroszok ezen többségének a hozzáállása is. Közben azonban azt is érzik, hogy romlik a szociális helyzetük, így egyre nagyobb az ellentmondás a tévék sugallta kép, és a saját tapasztalatuk között. Persze, ezt is fel lehet oldani azzal, hogy mindez a nyugati szankciók stb. miatt van.
– A történelem azonban nemcsak a szláv világgal, az úgynevezett közel külfölddel köt össze, hiszen az orosz elit valamikor franciául beszélt, a cárok közül többen németek voltak…
– Ez így van, ám ez a közös történelem sokszor szét is választ. Így például a németek tekintetében a II. világháború.
– S mennyire esik egybe a politika által preferált kép a társadaloméval?
– Azok között, akik csak a tévéből tájékozódnak, ez alapvetően egybeesik. A személyes tapasztalat azonban mindig árnyalja a képet.
– Az elmúlt 10-15 évben mennyiben változott ez a kép?
– Jelentősen. A ’90-es években a Nyugattal kapcsolatban még több volt az illúzió. Meglehetősen romantikus volt a hozzáállás. Aztán jött a kijózanodás, az illúzióvesztés. Megszűnt a Nyugat idealizálása. Az oroszok döntő többsége európainak tartja magát, ám az idealizált Európa-képet felváltotta egy pragmatikusabb, sok tekintetben reálisabb. S persze, közben előretört Ázsia is, ami szintén hat a gondolkodásra. Egyszóval, a Nyugat idealizálásának vége, ám ha arról van szó, hogy hová küldené tanulni a gyerekét, akkor marad a Nyugat-centrikusság. Visszaszorulóban a paternalista lelkesedés, előtérbe került a szolidaritás, a szociális kérdések. A krími konszenzust ugyanis nem követte gazdasági felemelkedés, ami azért kijózanítóan hatott az emberekre. Különbség van a régiók között is. Így Kalinyingrádban jobban értik a lengyeleket, Szibériában a kínaiakat. De ez sem olyan egyértelmű. Omszkban, ami egy „nagy falu” inkább félnek a kínaiaktól, míg az egyetemi város Novoszibirszkben kevésbé. De a Kaukázusban sem okvetlenül szeretik az arab világot, legfeljebb a radikális körökben.
Alekszandr Guscsin
– Gondolom, az új generációk is másképp gondolkodnak, mint az idősebbek…
– Alapvetően igen, de nem értek egyet azokkal, akik szerint a generációváltás minden tekintetben megváltoztatja a gondolkodást. Vegyük például a Szovjetuniót! Romantizálni mindig könnyebb azt, amiről már nincs közvetlen tapasztalat. Így például a fiatalok között van egyfajta nosztalgia. Mert ők nem tudják, milyen is volt akkor valójában az élet. De ugyanezt mondhatnám Sztálinról. Nem csupán az állami propaganda szépíti meg az emlékét, kiemelve a győztes II. világháborús győzelmet, s kissé háttérbe szorítva a terrort. A többség szereti a nagyságot, az erőt, és a kapitalizmussal szemben megszépül a szociális igazságosság gondolata is. Volt még jóval a Krím előtt az Oroszország neve című tévéműsor, amelyben reálisan Sztálin lett az orosz történelem legnagyobb alakja. Végül azért nem őt hozták ki.
– S Ön mit gondol Sztálinról?
– Egyértelmű, hogy a 20. század legnagyobb orosz államférfija volt. S hogy mennyire igény van a szociális igazságosságra, mutatja, hogy nem engedi a hatalom egy igazi baloldali párt megjelenését.
– S hol van Közép-Európa helye az orosz gondolkodásban?
– Magyarországról kevés ismerete van az átlag orosznak, s a régióról is. Legfeljebb a baltiakról, vagy a lengyelekről beszélnek néha. Ha a turizmust vesszük, akkor egy bizonyos körben persze van érdeklődés e régió iránt, ám ha a politikai értelemben vett nemzetet vesszük, akkor nincs. Akkor marad az, hogy ez a térség Amerika kiszolgálója. Legfeljebb Orbán jelenik meg másképp. De ő is ritkán.
– A Balkánról azért többet tudnak az oroszok, nem?
– Egyértelmű, és a Nyugatról is.
– S hogy viszonyulnak az oroszok a posztszovjet térségben élő muszlimokról?
– Kezdjük azzal, hogy ilyen, mint posztszovjet térség nem létezik az orosz közgondolkodásban. Van Közép-Ázsia, a Kaukázus, a szláv világ és a Baltikum. Közép-Ázsia elsősorban az onnan ide érkező migránsok kapcsán él a közgondolkodásban. A szláv világ jobban – vannak kapcsolatok, üzlet stb. -, míg a Baltikum inkább politikai értelemben.
– S mennyire népszerű ez a térség?
– Utazni inkább Nyugatra szeretnek. Népszerűbb lett Grúzia, Ukrajna, s talán még Riga.
– S mennyire él a birodalmi gondolkodás a térséggel kapcsolatban?
– Azért él, de nem igazán jellemző. Inkább semmit sem gondolnak erről a térségről.
– S Ukrajnáról?
– Természetesen romlott a megítélése, de megjegyzem, soha nem volt túl jó. A szovjet időkben is érződött ugyanis például Lvovban a nacionalizmus. Ehhez jött még a mostani feszültség. A néphez nem viszonyulnak rosszul, ám Ukrajnához, mint államhoz egyértelműen negatívabban. A trend azonban romló.
Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.
Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.
Email : info@moszkvater.com
© 2018-2024 - #moszkvater
