„Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van,
hanem oda, ahova majd érkezik.”
hanem oda, ahova majd érkezik.”
Peterdi Nagy László írása a #moszkvater.com számára
A világ legtermészetesebb dolga, hogy minden évben egyszer július is legyen. Nálunk Európában azonban, mindig történik valami rendkívüli, valami rendetlen dolog is ebben a hónapban. Az idén például, rálőttek az ügyeletes Messiás-jelöltre. 100 éve július 2-án pedig, Baden-Verleinen meghalt az éppen elkezdődött, de máris lángok nyaldosta 20. század nagy drámaírója, Anton Csehov. „Szörnyű meleg van, és én még téli ruhában jöttem ide. Szívesen tovább állnék, de nincsen hová. /…/Európa egész déli fele fuldoklik a hőségtől. /…/ Olgát beküldtem hát Freiburgba, hogy csináltasson nekem egy könnyű öltönyt…” – írta haza az utolsó levelében.
De fel sem próbálhatta már az új ruhát. Harmadnap estére válságosra fordult az állapota. A kiérkező orvost már így fogadta:
„Ich sterbe”
A német kolléga vette mindjárt a lapot, és egy üveg orosz pezsgőt rendelt a szanatórium pincérénél. Csehov ivott néhány kortyot, visszatette a tálcára a metszett poharat, és a fal felé fordult. Amint feleségétől, Olgától tudjuk, ennek a kissé rusztikus, de ott is igen jól bevált módszerrel, hajnalra sikerült neki „elszenderülnie”. Az echte abszurd történet többi részletét már a hálás tanítvány, a „szocialista realizmus” megalapítója, Gorkij írta meg.
„A testet a nagy melegre való tekintettel egy osztrigát szállító hűtővagonban indították haza. Igen ám, csak hogy a Világ másik végéről, a japán háborúból egy másik, ugyanilyen hűtővagon indult útnak egy, a különös kegyetlenségéről híres orosz tábornok földi maradványaival”
És a moszkvai teherpályaudvaron, mint egy jó Csehov komédiában, szépen összecserélték őket. A tévedést már csak a temető kapujában fedezték fel, és a két gyászmenet legott egymást kezdte el hibáztatni, ezúttal már kifogástalanul orosz stílusban. És mintha ez még mindig nem lenne elég egy posztmodern halhatatlansághoz, kiderült egy részlet, amiről mind a két emlékező megfeledkezett.
„Mielőtt még a pezsgőt megitta és „elszenderült”, az író ugyanis, régi szokása szerint, kirakta az éjjeliszekrényre az irattárcáját, a Sirályból ismert noteszt, a zsebóráját, valamint annak bársony tokjában, egy négyrét hajtott átvételi elismervényt”
Jaltában a szomszédja, egy nyugdíjas tanárnő, amikor megtudta, hogy külföldre készül, közölte vele, hogy elromlott a faliórája. És ha már úgyis Moszkván keresztül utazik, ugyan csapja már hozzá holmijához a nagykendőbe bugyolált órát is! Ott aztán adja be a hölgy ismerőséhez, az óráshoz! Visszafelé meg hát, váltsa ki, és fuvarozza neki haza! Nos, a hölgy elmondta később a helyi lap munkatársának, hogy az órát, megjavítva visszakapta. Ez pedig csak úgy történhetett, hogy az írónak, aki épp átlépni készült a jól megszolgált halhatatlanságba, volt még gondja arra is, hogy elmondja feleségének ezt az egész óra-történetet, és elmagyarázza neki, hogyan találja meg az órást Moszkvában.
„Az, hogy Csehov a modern polgári dráma megalapítója, az egy dolog. De hogy röpke 100 év alatt az egyik legközelebbi kortársunkká vált, azt elsősorban a fenti kicsinyes, gyarló tulajdonságának köszönheti”
Ez éppen, amely az írói zsenijén túl is biztosította a halhatatlanságát. Ez, az emberek és ügyes-bajos dolgaik iránti érdeklődése és felelősségérzete zsenijének legfontosabb része lett. Az „európai értékeknek”, a humanizmusnak az a kiadása, amely nélkül nem élhetné túl egyikőnk sem ezt a felejthetetlen századot.
A legutóbbi bársonyos színházi forradalom rendezői kidobáltak már Csehov színházából minden „régi kacatot”. Legfeljebb az ebédlőasztalon álló szamovár úszik át a nézőtér felett olykor, halkan csilingelve. Arra ugyanis „szöveg van”. De például, a hatalmas tölgy, szil- és jávorfák, amelyekre szerzői utasítás hívja fel a rendezők figyelmét, meg a fagyos májusban is teljes pompájában virágzó (porzó, párzó) cseresznyéskert – túlbonyolítaná már a dolgot. Hát még a Három nővér szalonjában lévő régi falióra, az édesanyjuk öröksége! Ennek ütésével kezdődik a darab, és ezt töri össze a tűzvész éjszakáján a részeg katonaorvos.
„Én nem ezt akartam! /…/ El sem olvastátok a darabomat tisztességesen!”
– támadt feleségére az író a Cseresznyéskert bemutatója után, amelyben Olga játszotta a főszerepet. A művésznő meg úgy nyilatkozott, hogy „Anton Pavlovics maga sem értette a darabjait”. Ő mégis ezért az alakításért kapta a népművész címet, és ezzel búcsúzott el a közönségétől 83 éves korában. Mindez most már jóformán senkit sem érdekel. Az idős jaltai hölgy órája viszont, úgy tűnik, megállította az időt.
„Azon a századfordulón feltűnt ugyanis egy másik fontos, és messze ható, <európai érték> is. A virágzó (párzó) cseresznyefáknak az a fehér izzása, ami szerzőnket, és a hőseit is, olyan jövőbe mutatóan emésztette el. Ez hiányzik még annyira a mai színpadról, és talán az életünkből is”
Nem egy szegény tüdőbajos író életvágyának utolsó fellobbanása volt ez. Nem csak az övé! A Cseresznyéskert az egész századforduló, az orosz „ezüstkor” végrendelete, és egy kicsit a mi mai korunké is. A szerzői utasítás így szól csaknem minden monológ előtt: „vidáman, izgatottan”. A birtok elárverezése után mindenki megkönnyebbül, és a maga igazának a helyességében megbizonyosodva, serényen munkához lát.
A Művész Színház utolsó lázadó angyala, a felejthetetlen Marija Knebel megpróbálta ezt a fellobbanást a színpadra vinni. Dublinban, vendégként megrendezett egy egészen „régimódi” előadást. Az utolsó előtti felvonásban, a bál jelenetében a szereplők egymást kézen fogva, rángatva és ugratva, mint a gyerekek, pajkos énekszóval táncolják körbe még egyszer az eladott udvarház szobáit. Az egyetlen örökös, aki a legtöbbet vesztette, a kis Ánya, a kicsapott diákkal, Trofimovval a karján, odalejt zokogó édesanyjához.
„Majd ültetünk mi magunknak új cseresznyéskertet, és az még szebb lesz!”
És még egyszer, az utolsó felvonásban: „Ánya hangja (vidáman, hívón) Mama! / A diák (vidáman, izgatottan): Hahó! Hahó – hu! / Ljubov Andrejevna: Jövünk már! … Jövünk!
Ugyan ki hinne vajon ennek a jelenetnek, ha szerzőnk akkor eldobta volna azt a vacak papírfecnit? Ha a falióra nem kerül vissza a helyére, és nem borul virágba a cseresznyéskert sem? Így megérthetjük viszont, hogy talán nem is a kilőtt repülőgépek ,meg drónok pontos számáról van ám itten szó igazából!
Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.
Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.
Email : info@moszkvater.com
© 2018-2025 - #moszkvater
Krötinger says:
A ” Mester es Margarita”-ban is milyen sok ora all, megy, ketyeg, mutatja vagy nem mutatja az idöt, söt köze sincs az idöhöz. Es tenyleg kellenek ezek a regi kacatok, aztan az sem art, ha van meg, aki nemi alazattal közelit felejük. Berlinben amugy 1-2 eve a “Harom növer”- böl is kidobaltak mindenfele regi, idejetmult, haszontalan, fölösleges kacatot. Igy pl. a nöket is. Csehov biztos nagyon halas lenne, hogy intellektualisan ilyen szepen feljavitottak azt a gyengecske, butuska, uncsi darabjat.