//Ukrán atomálmok
UR-100N interkontinentális ballisztikus rakéta kiemelése 1994 márciusában a nyikolajevi területen fekvő Pervomajszk közelében #moszkvater

Ukrán atomálmok

MEGOSZTÁS

Bár az ukrán politikai élet szereplőitől az olvasó már megszokhatta a sokszor szokatlan, sőt egyenesen túlzó kijelentéseket, a berlini nagykövet atomfegyverek fejlesztéséről szóló nyilatkozata még a tengerentúlon is megborzongatta a kedélyeket. Noha függetlenedésekor Kijev a világ harmadik legnagyobb nukleáris arzenáljával rendelkezett, a realitás talajára lépve az ukrán atomálmok – függetlenül a hírhedt budapesti memorandumtól – hamar szertefoszlottak.

UR-100N interkontinentális ballisztikus rakéta kiemelése 1994 márciusában a nyikolajevi területen fekvő Pervomajszk közelében #moszkvater
UR-100N interkontinentális ballisztikus rakéta kiemelése 1994 márciusában a nyikolajevi területen fekvő Pervomajszk közelében
Fotó:Valerij Miloszerdov

Az elmúlt hetekben az ukrán-orosz határ mentén zajló erődemonstráció médiazajában kevesek fülét ütötte meg Ukrajna berlini nagykövetének egyik minimum érdekes, de inkább aggasztó nyilatkozata. Andrij Melnyik ugyanis egy rádióinterjúban úgy fogalmazott, hogy Ukrajnát a NATO vagy felveszi tagjai közé, vagy ellenkező esetben biztonságának szavatolása érdekében saját atomfegyvert kell kifejlesztenie. Az olvasó elsőre megdöbbenhet a diplomáciai testület egy tagjának ilyen drasztikus megnyilvánulásán, ám Ukrajnában nem Melnyik az egyetlen, aki az egykori atomhatalmi státusz feltámasztását vizionálja.

„Mi lett az egykori szovjet örökség méregfogát jelentő nukleáris arzenállal? Mit jelentett a valóságban a budapesti memorandum? Jelen geopolitikai környezetben milyen lehetőségei vannak az ukrán atomálmoknak?”

Ukrajna 1991-es függetlenedésekor Oroszország és az Egyesült Államok után a harmadik legnagyobb arzenállal rendelkező atomhatalommá vált, ám a posztszovjet térségben nem volt egyedül. Kijev mellett az egykori tagköztársaságok közül Kazahsztánnak és Belarusznak is hirtelen a tulajdonába került a területén állomásozó szovjet nukleáris fegyverzet. Míg Kazahsztán kezdettől fogva deklaráltan atomfegyver mentes övezetnek nyilvánította magát, és Minszk is némi egyeztetést követően hamar belement a megállapodásba, Kijev jóval keményebb diónak bizonyult.

Hasonlóan az egykori szovjet külföldi tulajdonok körüli vitákhoz, Ukrajna a függetlenségi nyilatkozatában megfogalmazott semleges és atomfegyver-mentes státusz ellenére hamar szócsatába keveredett nemcsak Moszkvával, de egyben Washingtonnal is a nukleáris arzenált illetően.

„Ahogy Kijev nem akart lemondani Oroszország részére az államadósság átvételéért cserébe a szovjet külképviseletek feletti tulajdonjogáról, ugyanúgy ragaszkodott a területén ragadt nukleáris fegyverzethez”

Fontos leszögezni, ezen eszközök csakis azért kerülhettek ukrán tulajdonba, mivel a Szovjetunió széthullásakor az Ukrán SzSzK területén állomásoztak. A fegyveres erőkhöz hasonlóan azonban ezek állomásoztatása is szövetségi feladatnak számított. Ukrajnán múlt a legkevésbé, hogy milyen eszközöket és honnan örököl. Mindez csupán az adott adminisztratív állapot eredményeképp történt így.

Az egykori szovjet interkontinentális ballisztikus rakéták telepítési helyszínei illetve kísérleti telepek az 1980-as években #moszkvater
Az egykori szovjet interkontinentális ballisztikus rakéták telepítési helyszínei illetve kísérleti telepek az 1980-as években
Forrás: Egyesült Államok Védelmi Minisztériuma

Lényegében már a Szovjetunió felbomlásának pillanatában megkezdődtek Kijev, Moszkva és Washington részvételével az ukrán leszerelésről szóló háromoldalú tárgyalások. Történelmi szempontból a hidegháború utáni időszakban először és egyedüliként nemcsak ugyanazon álláspontra helyezkedett az orosz, valamint az amerikai vezetés, de az érdekérvényesítésben az Egyesült Államok jócskán felülmúlta orosz kollégáit.

„Washington helyesen belátta, a frissen függetlenné vált ország politikailag nem ér fel az atomfegyverrel járó globális felelősség viseléséhez”

Másrészt a posztszovjet káoszban könnyen akár az atomhatalmi státusz felé kacsingató államok – mint Irak, Irán, Észak-Korea –, vagy rosszabb esetben terrorszervezetek kezére kerülhettek volna ezek a fegyverek. Amerikai szempontból jóval hatékonyabbnak látszott, hogy az egykori szovjet atomarzenál minden eleme Oroszország kezében összpontosuljon. A küszöbön álló stratégiai fegyverzetkorlátozási tárgyalásokon könnyebb egy féllel egyeztetni. De a robbanófejek védelme még az 1990-es évek vadkeleti viszonyai ellenére is jobban volt biztosítva az orosz területeken. Már 1991-ben sem lehetett kérdés, Ukrajnának a globális és regionális biztonság érdekében meg kell szabadulnia atomfegyvereitől.

„Már az is árulkodó, hogy nehéz pontosan megállapítani, pontosan hány nukleáris fegyver maradt ukrán tulajdonban a felbomlást követően. Az erről szóló adatok ugyanis  meglehetősen ellentmondásosak”

Míg a leszerelési tárgyalásokat vezető Leonyid Kravcsuk szerint Ukrajna összesen 165 interkontinentális ballisztikus rakétát és 900 darab robbanófejet örökölt, addig más források 176 interkontinentális ballisztikus rakétáról, 1700-1800 robbanófejről, 30-44 stratégiai bombázóról – Tu-95MSz és Tu-160 típusok – írnak, és ezek csupán a stratégiai eszközök.

Ukrán Tu-160 felszállása a Priluki melletti egykori katonai repülőtérről

A hadszíntéri, avagy taktikai nukleáris fegyverzet esetében még nagyobb a bizonytalanság. Itt a becslések szórása a robbanófejek számáról 2800-tól egészen 4200-ig terjed, míg Nyikolaj Filatov, a 43. rakétahadsereg parancsnok-helyettese egyik interjújában háromezer feletti eszközről beszélt. Utóbbiakat 60 Tu-22M3 taktikai bombázó, és ezer körüli robotrepülőgép – köztük a Tu-22M-ek fegyverzetét adó 423 darab H-22 – egészítette ki. Igazán még az ország vezetése sem tudta pontosan megbecsülni, hogy hány darab robbanófej és hordozóplatform volt Ukrajna területén. De nem is tudhatta, mivel a tagköztársaságokban széttelepült rakétaerők hagyományosan Moszkva alárendeltségében működtek, így a helyi politikai elit nem kaphatott információt az eszközökről vagy azok hadrafoghatóságáról. A pontos számokat legfeljebb a védelmi minisztérium levéltárainak megnyitásakor ismerhetnénk meg, ám az információk kényes voltát tekintve erre a közeljövőben biztosan nem nyílik lehetőség.

„A függetlenedést követően a nemzetközi biztonság előmozdítása érdekében megkezdődött Ukrajna, Kazahsztán és Belarusz csatlakozásának folyamata az atomfegyvereket szabályozó 1968-as atomsorompó egyezményhez, illetve ezzel egyidőben a stratégiai fegyverzetkorlátozási rendszer alapját adó START I szerződéshez. A csatlakozás legfontosabb feltételét a nukleáris fegyverzet feladása jelentette, amely magába foglalta a robbanófejek átadását Oroszországnak, mint a Szovjetunió jogutódjának, és a hordozóeszközök megsemmisítését”

Mint korábban említettük, a kazah és belarusz fél viszonylag hamar belátta, hogy önmagában képtelen fenntartani az atomarzenálját, ám a kijevi szelek már akkor is másképp fújtak. Noha a függetlenségi mozgalom mögött álló „Népi Ruh” tagjai a szovjet hatóságokkal szemben Csernobil hatására erősen atomellenes álláspontot képviseltek, kiállásuk hamar megváltozott.

A tárgyalások előrehaladásának fő gátját a Moszkva és Kijev közti kölcsönös bizalom hiánya mellett az ukrán belpolitika képezte, mivel az akkoriban már szárnyait bontogató nacionalista erők a nemzetbiztonság egyedüli szavatolójaként tekintettek a nukleáris fegyverzetre. Egyfajta végső eszközként, amelyet az ukrán szuverenitás biztosítása érdekében semmi áron sem szabad feladni. Ám a több alkalommal – nem egyszer a diplomáciai protokollal szembe menve – érvényre juttatott erős amerikai nyomás hatására Kijev végül döcögősen, de belekezdett a függetlenségi nyilatkozatban megfogalmazott leszerelés folyamatába.

„Igazán nem is lett volna sok választása Ukrajnának a nukleáris fegyverek kérdésében. Politikailag ugyanis azt kockáztatta, hogy amennyiben a két legnagyobb atomhatalommal szembe megy, akkor a büntetőintézkedések hatására elvágja magát a külvilágtól, és páriaként Kelet-Európa Észak-Koreájává válik”

Ám mindez semmi a fegyverzet általános állapota mellett! A Szovjetunió felbomlásával ugyanis megszűnt az arzenált addig ellátó, főképp oroszországi egységes ipari háttér. Ukrajna pedig egymagában nem tudta ezen fegyverek működtetését biztosítani. A képzett kezelőszemélyzet fokozatosan átköltözött Oroszországba, az alapvető harckészültség fenntartása azonban nemcsak a szakember-, de a pénzhiány következtében sem volt megoldható. A rakétasilók és kiszolgáló létesítmények védelme ismét csak a csekély finanszírozás következtében nem volt teljes, kellő előkészülettel könnyen be lehetett jutni a más országokban szigorúan őrzött területekre.

„További sürgető problémát jelentett, hogy Leonyid Kravcsuk visszaemlékezései szerint az egykori Orosz SzSzSzK területén gyártott robbanófejek élettartama 1997-ben lejárt”

Ez a gyakorlatban azt jelentette volna, hogy még ha Ukrajna tulajdonában is maradnak a robbanófejek, azok nem lennének bevethető állapotban, és időzített bombaként – lényegében egy második Csernobilként – állnának a túlterhelt ukrán silókban.

Ráadásul, ahogy később Vilen Tyimoscsuk, az Ukrán SzSzK területén telepített rakétákért felelős 43. rakétahadsereg parancsnokságának ezredese kifejtette, sem az ukrán államfőnek, sem a fegyveres erőknek, vagy Ukrajnában bárkinek nem lett volna befolyása a rakéták indítására. A szükséges indítókódokkal az Ukrajnától függetlenül működő Központi Parancsnokság rendelkezett orosz területen. Maguk az interkontinentális ballisztikus rakéták is a hidegháborús sémának megfelelően, úgymond nyugatra néztek célpontként az Egyesült Államokkal, avagy kilövés esetén útvonaluk alapvetően az Oroszországgal ellentétes irányába vezetett volna. Mindezeken túl az interkontinentális ballisztikus rakéták pályájukból adódó jellegzetessége az 5500 kilométeres minimális hatótávolság.

„Így még ha egy hipotetikus helyzetben Ukrajna Moszkva ellen fordította volna ezen eszközöket, a stratégiai fontosságú nagyvárosok, ipari területek helyett legfeljebb az orosz Távol-Kelet ellen lett volna képes csapást mérni”

Bár maga a leszerelés 1990-91 után elkerülhetetlennek tűnt, ám a pontos feltételek kidolgozása évek munkáját emésztette fel, sokszor egyhelyben topogva. Ukrajna nem kívánta ingyen átadni nukleáris arzenálját, Kijev a robbanófejekben található dúsított urán és plutónium utáni pénzügyi ellentételezés mellett a területére vonatkozóan biztonsági garanciákat kért. Míg Moszkva első körben viszonylag érthető módon vitatta az ukrán kérések jogosságát a kárpótlásra és biztonsági garanciákra vonatkozóan, addig Kijev a felmerülő problémái kapcsán az egyre türelmetlenebb Egyesült Államokat Moszkvához irányította. Az ördögi kört végül Washington ismét erőteljes közbeavatkozása és Bill Clinton 1994-es illusztris kijevi megállója szakította meg, ahol finoman szólva erős ösztönzőket kapott az ukrán politikai vezetés.

„Vagy szakít az időhúzásra alapuló taktikájával és aláírja a megállapodást stratégiai fegyverrendszereinek leszereléséről, vagy viselheti az egyesített orosz-amerikai válasz politikai, illetve gazdasági következményeit”

A 2014-et követően sokat emlegetett úgynevezett budapesti memorandum az egész ukrán leszerelési folyamat betetőzéseként fogható fel. Bizonyos körök túlságosan nagy jelentőséget tulajdonítanak a memorandumnak, sőt Ukrajnában egyesek az elmúlt 30 év legnagyobb külpolitikai hibájaként aposztrofálják. Pedig a tényeket nézve eddigre már visszafordíthatatlanná vált az ukrán leszerelés, Budapest csak pontot tett a folyamat végére. Viszont fontos kitérni magának a dokumentumnak a jellegére. Ahogy több későbbi diplomáciai elemzés is megjegyzi, a budapesti memorandum inkább tekinthető ajánlás jellegű dokumentumnak, mint kötelező érvényű jogi aktusnak. Legfontosabb ilyen kitétel a megfogalmazásban szereplő „biztosítékok” és „garanciák” megkülönböztetése.

„Míg az ukrán és orosz nyelvű szövegben az aláíró felek a nukleáris fegyverek feladásáért és az atomsorompó-egyezményhez történő csatlakozásért cserébe garantálják az ukrán területi integritás tiszteletben tartását, addig az angol változatban a felek mindezt csak biztosítják”

Bár a magyar és orosz nyelvben a különbség elenyészőnek tűnhet, az angol terminológiában ez igenis jelentőséggel bír. Míg többek között a kollektív védelemről szóló NATO alapszerződés garanciákat (guarantees) említ, a budapesti memorandumban szereplő biztosítékok (assurances) a jogi értelmezés szerint gyengébb erejűek, nem értelmezendőek kötelességként. Így végső soron az Egyesült Államoknak nem származott a budapesti memorandumból védelmi kötelezettsége Ukrajna irányába. Ellenkező esetben a dokumentumot a Kongresszus elé terjesztve kellett volna elfogadni, amely az akkori politikai viszonyok mellett lehetetlennek tűnt. Ráadásul az aláíráson túl egyik részes fél sem ratifikálta a memorandumot, így annak érvényessége nem egyenértékű egy ratifikált nemzetközi szerződéssel.

„Míg az aláíró felek közül az ukrán, brit és amerikai felek a krími események kapcsán Moszkvát vádolják meg a budapesti memorandum megszegésével, az orosz érvelés szerint megsértve az ukrán szuverenitást, az angolszász hatalmak tették meg mindezt először a Janukovics-kormányzatot megbuktató 2014-es puccs támogatásával”

Továbbá Szergej Lavrov értelmezésében a dokumentum részesei csupán azt vállalták, hogy nem alkalmaznak nukleáris fegyvert, vagy fenyegetik azzal Ukrajnát, semmilyen más kötelezettségük nem keletkezett. Végső soron az olvasókra bízzuk, melyik fél érvelését tekintik helyénvalónak. Lényegében már mindegy, hogyan ért véget a budapesti memorandum sorsa, mára minden részes fél elismerte a dokumentum gyakorlati érvénytelenségét.

A taktikai atomfegyverzet Oroszországba szállítása viszonylag könnyen végbement, és 1992 nyarára az ukrán-orosz-belarusz államfők által 1991 decemberében Almatiban elfogadott megállapodásnak köszönhetően teljesen befejeződött. A stratégiai fegyverek és robbanófejeik esetében mindez a budapesti memorandum aláírását követően lépett életbe, de 1996 júniusára az összes egykoron ukrán tulajdonba került robbanófej immár orosz területen tartózkodott. A létesítmények elbontása, és az eszközök megsemmisítése hosszabb folyamat részeként 2001-ben, az utolsó rakétasiló felrobbantásával fejeződött be, míg az utolsó ukrán Tu-22M3 bombázót 2006 januárjában szerelték szét.

Tu-22M3 bombázó szétdarabolása 2002 novemberében #moszkvater
Tu-22M3 bombázó szétdarabolása 2002 novemberében
Forrás:Wikipedia

„Végső kárpótlásként Oroszország 1993 és 1998 között az ukrán atomerőművek számára 1800 szállítmány nukleáris fűtőanyagot adott át, amelyeket jórészt a deaktivált taktikai robbanófejek hasadóanyagából nyert ki. Moszkva emellett 2000 februárjában 1,099 milliárd dollár értékben engedett el ukrán államadósságot, melyből 199 millió dollárt tett ki a fűtőanyagok költsége”

Mindezeken túl Ukrajna gáztartozásért cserébe Oroszország nyolc Tu-160 és három Tu-95MSz stratégiai bombázót is átvett utóbbi készleteiből 581 H-55 rakétával egyetemben. Az Egyesült Államok a Nunn-Lugar program keretében 175 millió dolláros támogatást biztosított Ukrajnának a hordozóeszközök – rakéták, stratégiai-taktikai bombázók, aknák stb. – deaktiválására, illetve az egykori atomfegyvereket tároló létesítmények elbontására.

„Végezetül rövid kitérőként tekintsük át a jelent. Mégis milyen esélyei vannak egy esetleges ukrán atomprogramnak a jövőben?”

Röviden válaszolva annyi, mint egy albán holdbázisnak. Még ha az ukrán hadiipar – szaúd-arábiai finanszírozással a Grom-2/Hrim-2 kis hatótávolságú ballisztikus rakéta képében képes is létrehozni egy platformot a hagyományos mellett taktikai atomfegyver hordozására, a robbanófej kialakítása már meghaladja Kijev képességeit. Noha Ukrajna rendelkezik uránérc lelőhellyel, nincs birtokában az atomfegyver kifejlesztéséhez feltétlenül szükséges úgynevezett teljes nukleáris fűtőanyag ciklusnak. Az elengedhetetlen létesítmények kialakítása – például urándúsító centrifugák, kísérleti telepek – a költségvetésből ma is hiányzó dollár milliárdokat emésztene fel, a nemzetközi elszigetelésről nem beszélve.

„Akármennyire is bonyolódik bele az Egyesült Államok a kelet-európai geopolitikai játszmába, még neki sem hiányzik a sakktábláról egy nukleáris álmokat dédelgető Ukrajna”

Európa szerencséje, hogy a Szovjetunió széthullását követően sikerült leszerelni az amúgy is az enyészet sorsára, vagy rosszabb esetben illetéktelen kezekbe jutó eszközöket. Lassan harminc év távlatából senkinek sem hiányzik egy agresszívan konfrontatív külpolitikájú, atomfegyverrel fenyegető Ukrajna.

Grom-2 rakétarendszer gyorsító fokozatának tesztelése a dnyepropetrovszki Juzsnoje tervezőiroda telephelyén. Lehetséges hatótávolságát tekintve az orosz Iszkanderhez lehet hasonlítani

„Leonyid Kravcsuk szavait idézve, Ukrajna olyan lenne nukleáris fegyverekkel, mint egy majom kézigránáttal”

Igaz a helyzet abszurditását jobban illusztrálná David Buchan 1984-ben, a Financial Times hasábjain megjelent jelzője, amely a Szovjetuniót, mint „Felső-Voltát rakétákkal” festette le. Bár a fenti párhuzam a szovjet viszonyokat illetően felettébb túlzó, a mai Ukrajna esetében már nem lennénk annyira biztosak benne.

MEGOSZTÁS

1997-ben született, jelenleg is tanulmányait folytató nemzetközi kapcsolatok szakértő. Érdeklődési körének középpontjában Oroszország, az orosz fegyveres erők, az orosz és globális geopolitika, biztonságpolitika, valamint alapvetően a haditechnikával összefüggésben felmerülő témák állnak. Mindezeken túl aktívan figyelemmel kíséri a globális világrend fokozatos átalakulását. Diplomáját nemzetközi tanulmányok szakon szerezte, angolul, oroszul és németül beszél.