//Töretlen a jugonosztalgia
Lepa Brena Jugoslovenka #moszkvater

Töretlen a jugonosztalgia

Nehéz olyan jugoszláv témájú dalt írni vagy filmet készíteni, ami ne lenne garantált siker az egykori Jugoszlávia területén. A fő felelős ezért egy pszichológiai és kulturális jelenség, a jugonosztalgia.

Aligha létezik olyan lakója a valamikori Jugoszláviának, aki ne ismerné a híres popénekesnő, Fahreta Zsivojinovics – vagy ahogy mindenki ismeri: Lepa Brena – Jugoslovenka (Jugoszláv lány) című számát, amely éppen a délszláv állam összeomlásának kezdetén, 1989-ben lett óriási sláger. Aki hallgatja ma ezt a dalt, nem tud másra gondolni, mint a szép békeévekre, a testvériség-egységre és a jólétre, ami természetesen éles kontrasztban áll mindazzal, ami később történt ezen a földön.

„Csakhogy a nosztalgia itt nem csak a mélabús múltba révedést jelenti, annál sokkal több. Egy életfelfogás is, amelybe nem fér bele a nacionalizmus, amely elfogadja azt a tényt, hogy az itt élő emberek sokkal közelebb állnak egymáshoz, mint azt a köztük húzódó határok mutatják”

Nem csoda ezért, hogy a két népszerű szerbiai zenész, Sunaj Ibraimovic és Edita Aradinovic Jugoslovenka remake-je óriási siker már hetek óta az egész térségben.

De miből is táplálkozik a jugonosztalgia? Erre a kérdésre sokan rávágják azt a választ, hogy ennek az oka a titói korszak gazdasági jóléte, hiszen a környező országokban – így Magyarországon is – erős a nosztalgia a kádári gulyásszocializmus iránt. Mások azért ehhez még hozzáteszik a békét, a nyugalmat is, de ez még mindig nem minden. Amiről sokan megfeledkeznek, az éppen a jugoszláv eszme sikere, ami – tetszik vagy nem tetszik – igenis népszerű volt több jugoszláv tagköztársaságban. A „jugoszlávság” persze sosem jelentette azt, hogy az itt élők azt tartották volna magukról, hogy tegnap még szerbek, horvátok, szlovének, bosnyákok, montenegróiak vagy macedónok voltak, mára viszont jugoszlávok lettek.

Olyanok viszont igenis voltak, akiknek annyira megtetszett ez az eszme, hogy jugoszlávnak vallották magukat a népszámlálások alkalmával. Sőt, a rendszer valahol még preferálta is a jugoszlávokat olyan módon, hogy akik vegyes házasságból születtek, azokat jugoszlávnak tekintették. Persze mindez számos bosszúságra is okot adott. Így például egy magyar és német szülőktől származó ember automatikusan jugoszláv lett – függetlenül attól, hogy egyik felmenője sem volt szláv. Mindezek után nem is meglepő, hogy a legtöbb jugoszlávot a két leginkább multietnikus területen, Bosznia-Hercegovinában és Vajdaságban mutattak ki a statisztikák. Nem meglepő módon viszont Horvátországban és Koszovóban egészen kicsi volt ez az arány, míg a horvátoknak csupán 2,8, a koszovóiaknak pedig csak 2 százaléka vallotta magát jugoszlávnak, a szerbek körében 31,8 százalék volt ez az arány.

„A jugonosztalgia azonban nem csak azzal mutat szoros összefüggést, hogyan gondolkodnak az itt élők a múltról, és mennyire tekintették magukat valaha jugoszlávnak. Legalább ennyire fontos az is, hogy mennyire volt sikeres a rendszerváltásuk”

Ezt erősíti a Gallup 2017-es közvélemény-kutatása, amely szerint a szerbek 81, a bosznia-hercegovinai lakók 77, a macedónoknak pedig 65 százaléka gondolja úgy, hogy Jugoszlávia szétesése káros volt az országukra nézve. Ennek az ellenkezőjét ezekben az országokban csak nagyon kevesen gondolják, így a megkérdezett szerbeknek mindössze 4 százaléka nyilatkozott úgy, hogy Jugoszlávia szétesése pozitív fejlemény volt Szerbia számára (ez az arány a bosnyákok körében 6, a montenegróiak esetében 15 százalék). Ezzel szemben Horvátországban a megkérdezettek 55 százaléka nyilatkozott úgy, hogy a leválás Jugoszláviáról hasznos volt, a leggazdagabb exjugoszláv országban, Szlovéniában viszont „csak” 41 nyilatkozott így, míg 45 százalékuk szerint káros volt a közös állam felbomlása.

„Ami viszont korántsem meglepő, hogy Jugoszlávia szétesését a legtöbben Koszovóban üdvözölték, ott a lakosság háromnegyede tartja pozitív fejleménynek az ország felbomlását”

Ebben természetesen szerepet játszik az is, hogy az egykori szerbiai autonóm tartomány az ország legszegényebb területe volt, ahol a nyolcvanas évek óta folyamatosak voltak az egyre inkább etnikai jellegűvé váló szociális lázongások. Az albánok számára így Jugoszlávia sokkal inkább jelképezi a szerb elnyomást, mint az egykori jólétet.

Mindez nagyban meghatározza ma is az egykori tagköztársaságok utcaképét. Titóról a legtöbb utcát Szerbiában neveztek el, de szép számban viselik közterek a mai napig a kommunista diktátor nevét Boszniában, Horvátországban, Észak-Macedóniában és Szlovéniában is – ezzel szemben Koszovóban már egyetlen utcácskát sem találni, ami Tito nevét viselné. Koszovóban ugyanis a jugoszláv korszak még a szerb kisebbség körében is negatív, az itt élők leginkább úgy gondolnak a nagy kommunista vezetőre, mint akinek idején rengeteg albán települt be a tartományba, akik aztán szép lassan kiszorították őket a tartományból (Koszovóban még Szlobodan Milosevics is népszerűbb a szerbek körében, mint Tito).

És bár sokan úgy gondolják, hogy a jugonosztalgia életkor függő, és inkább csak az idősek körében jellemző, a közvélemény-kutatások azért ezt valamelyest árnyalják. Így a fiatalok maguk is hordozzák magukban ezt az eszmét, csak éppen másképp.

„A jugonosztalgiázók gyermekei jellemzően baloldaliak, ami jól látszik abból is, hogy pont azokon a területeken alakítanak újabb és újabb „jugoszláv” szervezeteket, ahol nagy a baloldal támogatottsága”

A horvátországi Jugoszlávok Szövetsége például Zágrábban alakult meg, a Mi Jugoszláviánk pedig a horvát baloldal mások bástyájában, az isztriai Pula városában. A legismertebb jugoszláv szervezet azonban kétségtelenül a montenegrói „Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság Általános Konzulátusa”, amit Tivat szigetén létesítettek – természetesen a diplomáciától teljesen függetlenül. Viszont olyan ország is akad, ahol egyáltalán nem nézték jó szemmel a jugonosztalgiázó szervezeteket: Boszniában a hatóságok megtagadták a jugoszlávokat tömörítő egyesület bejegyzését.

Ez viszont egyáltalán nem gátolja meg a bosnyákokat, a szerbeket, a horvátokat, a szlovéneket, a macedónokat és a montenegróiakat, hogy szabadon nosztalgiázzanak az egykori Jugoszláviáról. Így nehéz ma olyan piacot találni ezekben a városokban, ahol ne találnánk rá a régi, jól ismert, kék-fehér-piros zászlóra, közepén a nagy vörös csillaggal.

Külpolitikai elemző, közgazdász, politológus. Korábban a Magyar Nemzet napilap, jelenleg a Magyar Hang hetilap külpolitikai újságírója, emellett számos tudományos cikk szerzője. Angolul, szerbül és horvátul beszél. Elsődleges területe a Balkán és annak politikai-gazdasági viszonyai, különös tekintettel az ex-jugoszláv országokra. Másodlagos területe a Közel-Kelet, emellett a világ konfliktus-övezeteivel foglalkozik. Tudományos tevékenységének fókuszában a politikaelmélet áll, ezen belül a politika matematizálási módszereit kutatja.