A világháború „leghumánusabb csatája”

A neretvai csata olyan fontos szerepet játszott a jugoszláv partizánkultuszban, hogy 25 évvel később Tito maga felügyelte a róla szóló film elkészítését.

„A második világháború után aztán a neretvai csata valóságos legendává vált, ami a partizánok hősiességét és humanizmusát hivatott demonstrálni”
Fotó:IMDb

„A Neretván, a megszállt Európában mi vívtuk az egyik legdicsőségesebb és leghumánusabb ütközetet – a csatát a sebesültekért. Ott dőlt el a forradalom sorsa, ott győzött a népeink testvérisége és egysége” – így emlékezett vissza Josip Broz Tito jugoszláv kommunista vezető évekkel később arra a második világháborús eseménysorozatra, amiről a kommunista történetírás később valóságos ódákat zengett.

„Függetlenül attól, hogy a neretvai csatáról szóló elbeszélések már az első perctől a jugoszláv kommunista propaganda részét képezték, ez az elragadtatás részben indokolt volt”

A partizánoknak valóban hatalmas túlerővel kellett szembenézniük, emellett az is tény, hogy csak a bihaci hadikórház sebesültjeinek bevárása miatt tudták bekeríteni a partizánokat a német, olasz, usztasa és csetnik erők. Ahogy az is tény, hogy a partizánoknak végül egy zseniális húzással sikerült mégis áttörniük az ellenség gyűrűjét, és ezzel kimenekíteni a 4 ezer sebesültjüket. Az azóta eltelt időszakban viszont számos olyan történészi munka látott napvilágot, amely azt erősíti, hogy partizánokat bizony a szerencse segítette – nem is akármilyen módon.

„De hogyan is zajlott a neretvai csata?”

Hogy megértsük a „negyedik ellenséges offenzíva” lényegét – így nevezte a jugoszláv történetírás a neretvai csatát –, mindenek előtt az előzményeket kell ismernünk. Ami a világpolitikai körülményeket illeti, 1943 elejére a szovjet hadsereg sikeresen kiűzte a megszállókat Sztálingrád alól, de az észak-afrikai hadszíntéren is vesztésre álltak a németek. A tengelyhatalmak ezért attól tartottak, hogy a szövetségesek a Balkán-félszigeten partra szállnak, és szárazföldi erőkkel szorítják vissza a németeket.

A német és olasz vezetés persze pontosan tudta, hogy ebben az esetben óriási nehézségekkel kellene szembenézniük a Balkánon. Hiszen 1941 nyarától kezdve az ellenállók egyre nagyobb gondokat okoztak a német parancsnokságnak és a megszálló szövetségeseiknek, ezért a németek már a kezdetektől négy hadosztályt hagytak a jugoszláv területeken. Ehhez járultak még hozzá az olasz, usztasa, csetnik alakulatok, amelyekkel a megszállók hamarosan óriási létszámfölénybe kerültek. Mert nem kétséges, hogy 1941-1942 fordulóján a partizánok mindössze 70-80 ezer főt számlálhattak, akik időnként ugyan nagyobb területeket is felszabadítottak – ilyen volt az „Uzsicei Köztársaság” – a legfőbb erősségük mégis az volt, hogy az ellenség sorait gerilla akciókkal ritkították.

„Ezért szervezték meg a megszállók azt a <hét partizánvadász offenzívát>, amelyekben hol az usztasák és Milan Nedics szerb quisling vezér csapatait, hol pedig a csetnikek segítségét igénybe véve próbálták bekeríteni a partizánok fő erejét, és megsemmisíteni a vezérkarukat”

1942 végére az akkor már 100 ezer fős partizánsereg három nagy ellenséges offenzíván volt túl. Az elsőt még 1941 szeptemberében indították a németek, amelynek a célja az Uzsicei Köztársaság felszámolása volt. 1942 januárjában Kelet-Boszniában indítottak támadást a partizánok ellen, de ez a kemény tél miatt kudarcba fulladt. Majd 1942 áprilisában Montenegróban indítottak tisztogató hadjáratot az olasz megszállók, amely továbbra sem volt képes megtörni a partizánokat.

„Miért bizonyultak a partizánok ennyire ellenállónak?”

Hogy erre a kérdésre választ adjunk, a partizánokkal rivális ellenálló mozgalmakat is szemügyre kell vennünk. Ezek közül a legjelentősebbek Drazsa Mihajlovics csetnikjei voltak, akik kezdetben a partizánokkal is együttműködtek. A német hadsereg által elkövetett rémtettek azonban idővel arra sarkallták a csetnik vezetést a nemzethaláltól való félelemben, hogy szorítsák vissza az aktív ellenállást, és inkább passzívan várják ki a háború végét, amelyből így erősen jöhetnek majd ki. A szövetségesek persze pontosan átlátták ezt a taktikát, és érthető módon inkább olyan erőket akartak támogatni, akik valóban harcolni akarnak a megszállókkal szemben.

„Így esett Churchill és Roosevelt választása a partizánokra, akiket egyre komolyabban támogattak fegyverekkel”

A szovjet segítség ebben az időszakban minimális volt, már a földrajzi távolság miatt is. A britek nemcsak fegyverekkel, hanem hírszerzési információkkal is támogatták Titóékat, ami különösen nagy segítség volt a partizánoknak, akiknek ekkor még nem volt semmiféle légi erejük. De hozzá kell tenni, hogy a partizánok népszerűségét az is növelte, hogy a nemzeti sérelmekkel teli balkáni népek számára sokkal vonzóbb alternatíva volt a nemzeti hovatartozástól független kommunista eszme, mint azok a nacionalista erők, amelyek időnként etnikai alapon gyilkolták az itt élő lakosságot.

„Ilyen körülmények között döntött úgy a német vezetés 1942 decemberében, hogy az úgynevezett Weiss-hadművelet keretében felszámolja a partizán ellenállást Bosznia területén”

Ami az erőviszonyokat illet, a német, olasz és usztasa erők együtt nagyjából 90 ezer főt számlálhattak, amihez további 12 ezres erősítést jelentettek Mihajlovics csetnikjei (a jugoszláv történetírás 136 ezer ellenséges katonáról beszélt). Ezzel szemben állt nagyjából 10-15 ezer partizán, akiknek többek között az volt a feladata, hogy kimenekítsék azt a nagyjából 4 ezer sebesültet, akiket Bihacban ápoltak.

A jugoszláv kommunisták természetesen tisztában voltak azzal, hogy ilyen nagy túlerővel szemben a közvetlen konfrontáció esélytelen, vagyis a rosszul felfegyverzett, létszámban és felszerelésükben is gyengébb partizánok nem lesznek képesek megvédeni azt a hatalmas területet, amit korábban az ellenőrzésük alá vontak. Tito ezért megparancsolta a partizánoknak, hogy ne közvetlenül támadják az ellenséget, hanem gerilla taktikával.

„Ugyancsak Tito ötlete volt, hogy a sebesülteket mindenképpen ki kell menekíteni, ami szinte lehetetlen feladatnak tűnt a közlekedésre alkalmatlan területeken, és a téli fagyban”

A közvetlen összeütközéseket azonban mégsem lehetett elkerülni, így különösen heves összetűzések voltak Konjicnál, Prozornál és Grmecnél. A Weiss-hadművelet első két szakaszában a tengelyhatalmak jelentős sikereket könyvelhettek el, és folyamatosan szorították a partizánokat a Neretva irányába. A folyó túloldalán a csetnik egységek várták a partizánokat, így bezárult a gyűrű a partizánok körül. Habár a csetnikekkel való megütközés a túlparton logikusabb döntésnek látszott, Tito mégis úgy döntött, hogy a Neretván fel kell robbantani a hidakat, megakadályozandó a csetnikek könnyű átkelését. Ezzel a partizánok azt a benyomást keltették az ellenségben, hogy észak felé próbálják áttörni a gyűrűt, így azok átcsoportosították az erőiket Jablanicától északra.

„Ez az idő már elegendő volt ahhoz, hogy a Jablanicánál felrobbantott hidat valamelyest alkalmassá tegyék az átkelésre”

Ugyan a német hírszerzésnek tudomására jutott a partizánok akciója, azonban a rögtönzött hidat nem tudták megsemmisíteni légi bombázásokkal. A folyó túlpartján a partizánokat elviekben 12 ezer csetniknek kellett volna várnia, azonban Mihajlovicséknak számos problémájuk akadt. Mint utólag kiderült, a szövetségeseknek sikerült megfejteni a csetnikek kódjait, és hogy a partizánokat segítsék, a tervekhez képest ellentétes üzeneteket továbbítottak az egységeiknek. Így aztán Jablanicánál, a folyó túlpartján mindössze 700 csetnik várta a partizánokat. Az összeeszkábált hídon átkelő partizánok először azt a benyomást keltették a csetnikekben, hogy nincsenek olyan sokan, így azok egyre nagyobb számban özönlöttek a folyó keleti partjához, a lerombolt hídhoz. Vesztükre aztán éppen a partizánok kerítették be őket, ami hatalmas győzelmet jelentett a partizánoknak.

„A neretvai csatával a jugoszláv partizánoknak nemcsak a köréjük vont gyűrűt sikerült áttörniük, hanem sikeresen zárult az az akció is, amelynek célja a sebesültek kimenekítése volt. A legnagyobb kudarcot azonban nem a németek és az olaszok szenvedték el, hanem a csetnikek”

Míg korábban a  szerb királyi erők jelentős tényezőnek számítottak Szerbia, majd Bosznia területén, a neretvai csata után folyamatosan eljelentéktelenedtek. Mivel ez a csata teljesen nyilvánvalóvá tette a szövetségesek számára, hogy a csetnikek kollaborálnak a németekkel, többé esélyük sem lett a szövetségesek támogatására. A csetnikek vereségének az volt a másik következménye, hogy innentől közülük egyre többen álltak át a partizánokhoz. De a lakosság számára is nyilvánvalóvá vált, hogy a csetnikek a szláv lakosság ellen fordítják a fegyvereiket, ahelyett hogy a megszállók ellen harcolnának.

„A második világháború után aztán a neretvai csata valóságos legendává vált, ami a partizánok hősiességét és humanizmusát hivatott demonstrálni”

Hozzá kell azonban tenni, hogy ma már számos olyan történeti kutatás érhető el, melyek szerint a jugoszláv történészek eltúlozták Tito érdemeit. Miloslav Samardzic például arra jutott, hogy a jablanicai hidat a németek robbanthatták fel, vagyis ez a lépés nem Tito briliáns stratégiai megfontolásából született. Persze, ez nem változtat azon, hogy a partizánok valóban napok alatt összetákoltak egy fahidat a régi helyén – amelyen aztán átkelve legyőzték a csetnikeket és kimenekítették a sebesültjeiket.

„Ezek után nem meglepő, hogy a csata 25. évfordulójára egy grandiózus filmet tervezett a jugoszláv kommunista vezetés. Tito ehhez személyen hagyta jóvá a hatalmas költségvetést, és utasította a Jugoszláv Néphadsereget, hogy segítse a produkció megvalósítását”

A rendezést pedig Veljko Bulajicra bízták, aki a Kozara című filmben egyszer már bizonyította, hogy a látványos csata jelenetek nagymestere. De ez még mind semmi, hiszen a filmszerepekre olyan világhírű színészeket kértek fel, mint Franco Nero, Orson Welles, Curt Jürgens vagy Yul Brynner és Szergej Bondarcsuk, de a jugoszláv „nagyágyúk” is fontos szerepet kaptak a filmben. Így lett A neretvai csata minden idők legdrágább jugoszláv filmje, de egyben a legnézettebb is az egykori Jugoszlávia területén.

„Noha a film első nézésre talán patetikusnak tűnik, valójában ez volt az első olyan mű a partizánfilmek közül, amely már túllépett a szokásos sablonokon”

Míg a korábbi partizánfilmekben az ellenséget kizárólag kegyetlen vademberekként ábrázolták, addig ebben a filmben már jóval árnyaltabb a szerepük. Így több olyan párbeszédet is hallhatunk, amelyből kiderül, hogy a csetnikek igenis logikusan gondolkodnak, inkább visszavonulnának, hiszen ők nem a csatát, hanem a háborút akarják megnyerni. Az árnyaltabb ábrázolást mutatja az is, hogy a filmben az olasz katonatiszt, aki átáll a partizánokhoz, amikor próbára teszik, mennyire hű hozzájuk, mégsem lő a sajátjaira. Ugyan ezzel az életét kockáztatja, mégsem akar a társaira lőni (később azért mégis egy pozitív szereplővé válik ez a katona). De az is egyedülálló a filmben, hogy az egyik jelenetében egy partizán csetnik hadifoglyokat gyilkol. Korábban ilyenről szó sem lehetett volna, hiszen az rombolta volna a partizán mítoszt. A történelem iránt érdeklődők számára azért igazi csemege ez az alkotás, mert tudhatják, hogy a film kedvéért az újjáépített hidat felrobbantották a filmesek, ami azóta is úgy áll, ahogy 1968-ban hagyták. Sőt, a filmben feltűnik Vladimir Szmirnov is, aki a partizánok leghíresebb hídrobbantója volt. Őt formálta meg a filmben Yul Brynner.

„A neretvai csata legendája aztán túlélte Jugoszláviát is”

Jablanica mellett így továbbra is működik az a múzeum, amely bemutatja a korabeli eseményeket. Az érdeklődők még a film készítésekor felrobbantott hídhoz is ellátogathatnak, ahol egykor a partizánok a sebesültjeikkel átkeltek a folyó túloldalára. Az emlékközpontban még ma is áll a hatalmas márványkocka, amelybe egy Tito-idézetet véstek: „A sebesülteket nem hagyhatjuk hátra”.

Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.

Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.

Email : info@moszkvater.com