„nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova érkezik”
Alexander Neu írása a #moszkvater.com-on
„Minden év júliusában – és épp most volt a 30. évforduló – politikai és média szinten emlékeznek meg a srebrenicai mészárlásokról. Mintegy 8000 muszlim férfit és fiút választottak el a nőktől, gyerekektől és idősektől, majd boszniai szerbek végezték ki őket. Ez Európa legnagyobb háborús bűncselekményének számít a második világháború vége óta”
Fotó:EUROPRESS/Andrej ISAKOVIC/AFP
A volt Jugoszláviában zajló szecessziós háborúk megmutatták, mire képesek az emberek rendkívüli helyzetekben, például háborúban, különösen a modern tömegkommunikációs eszközök korában. Szomszédokból, ismerősökből és barátokból egyik napról a másikra gyilkosok, erőszakolók és kínzók lettek. A polgárháborúk gyakran felülmúlják kegyetlenségben a klasszikus, államok közötti háborúkat. Felkelők küzdenek kormánycsapatok ellen, fegyveres csoportok harcolnak egymással nyersanyagokért, területekért.
„Mindeközben ott van a civil lakosság, nők, gyerekek, idősek és férfiak, akik nem akarnak ölni, és nem akarnak meghalni. A lakosságra azonban minden pillanattal nagyobb nyomás nehezedik, hogy állást foglaljon. A semlegesség, a távolmaradás, a békén hagyás vágya egyre nehezebben tartható fenn”
Még a családokban is élesen megmutatkozik a szakadás, amikor testvérek vagy apák és fiúk kerülnek szembe egymással – ahogy ma Ukrajnában és akkoriban a széteső Jugoszláviában is. Nem ritkán a vallási hovatartozást instrumentalizálják, hogy a „saját” embereiket beállítság a sorba. A háború rendkívüli állapota hirtelen megenged vagy akár elősegít olyan viselkedéseket, amelyek addig erkölcsileg, etikailag és jogilag elképzelhetetlenek voltak. Az „ellenségnek” a saját társadalmi környezetében a lehető legnagyobb kárt okozni, megölni, megcsonkítani, megerőszakolni a nőket, vagy akár birtokba venni őket, ahogy az ISIS és más iszlamisták Irakban és Szíriában tették és most is teszik. Ráadásul a társadalom addigi „lúzerei”, a semmirekellők és a bűnözők is lehetőséget látnak egy „új életre” azáltal, hogy rabolnak, gyújtogatnak, erőszakolnak és gyilkolnak. Ők lesznek az új hősök a háború utáni időszakban, legalábbis egy ideig.
„Ezek az emberi viselkedésformák, ezek a lelki mélységek minden polgárháborúban, és minden abban részt vevő hadviselő félnél különböző mértékben, de léteznek”
A nálunk kedvelt, de valójában rendkívül infantilis dichotómia, a jó és a rossz kettéválasztása megakadályozza, és el akarja takarni a belső valamint az államok közötti konfliktusok komplex egészének megértését. Anne Morelli „A háborús propaganda elvei” címmel évekkel ezelőtt kiadott egy könyvet. Ebben összegezte a háborús és háború előtti időkben mindig visszatérő elveket. Ezen elvek alkalmazása nem korlátozódik autoritárius vagy diktatórikus rendszerekre. Ezek átfogóan érvényesülnek az államok politikai berendezkedésétől függetlenül. A jelen tanulmány szempontjából három különösen fontos elv a következő:
– „Az ellenséges tábor viseli a háborúért az egyedüli felelősséget.”
– „Az ellenség démoni vonásokkal rendelkezik.”
– „Az ellenség szándékosan követ el kegyetlenségeket. Ha hibázunk, az csak véletlen.”
„Még a háború utáni időszakban is ápolják ezeket az elveket, hogy a háború legitimitását és állítólagos alternatíva nélküliségét utólagosan se veszélyeztessék, elvégre óriási áldozatokat hoztak. Egy új, őszinte narratívával csupán a saját balgaságukat kellene felismerniük”
Meg persze a tegnapi haduraknak is szükségük van a narratíva folytatására, hogy tartósan biztosítsák jövedelmeiket még akkor is, ha az ország olyan állapotban reked, ami már nem háború, de még nem is béke. A háború okainak és az abban elkövetett háborús bűnöknek a feldolgozása az (egykori) ellenségre fókuszál: „Ők tették ezt és azt velünk, mi viszont ártatlanok vagyunk, belerángattak minket a háborúba” („Az ellenséges tábor viseli az egyedüli felelősséget”). A saját szerep megkérdőjelezését a háborúban gondosan elkerülik – legalábbis mindaddig, amíg a háborút viselő generáció még a hatalom kulisszái mögött ül. Ez az állapot gyakorlatilag megakadályozza az ország újjáépítését, ahogyan Boszniában is történt.
Menekülés, elűzés és gyilkosság
A menekülés, a kitelepítés és a gyilkosság a polgárháborúk állandó jellemzői. Az egyik esetben „etnikai tisztogatásnak” nevezik, a másikban „áttelepítésnek” vagy „menekülésnek”, a politikai célszerűségtől függően.
„Minden év júliusában – és épp most volt a 30. évforduló – politikai és média szinten emlékeznek meg a srebrenicai mészárlásokról. Mintegy 8000 muszlim férfit és fiút választottak el a nőktől, gyerekektől és idősektől, majd boszniai szerbek végezték ki őket. Ez Európa legnagyobb háborús bűncselekményének számít a második világháború vége óta”
De ki ismeri azokat a háborús bűnöket, amelyeket 1992-ben követtek el a Srebrenica községhez tartozó falvakban? Ott boszniai szerbeket – a számok forrástól függően 400 és több mint 1000 civil (férfiak, nők és gyerekek) között mozognak – mészároltak le boszniai muszlim egységek. Nem, ez nem indoklás vagy relativizálás („whataboutism”) az 1995-ös boszniai muszlim férfiak mészárlására. Ennek a másik oldalon elkövetett mészárlásnak a bemutatása is része a teljes képnek, az igazságnak, és természetesen hozzátartozik az összképhez. Aki megpróbálja befeketíteni az összkép megrajzolását, az megmutatja, hol is áll valójában. Aki szelektíven veszi tudomásul és ítéli el a szörnyűségeket, gyilkosságokat és kitelepítéseket, az nem humanista, hanem egy politikai célkitűzést követ humanista fügefalevéllel. Aki instrumentalizálja a humanizmust, az propagandafegyverré alacsonyítja a humanizmust – akkor is, és ma is.
„Oluja” – a jók vihara a gonoszok ellen
Néhány nap múlva szintén 30 éve lesz a horvát „Oluja” („Vihar”) offenzívának. Tömegmédiás tudósítás erről Németországban nem várható; és ha mégis, akkor inkább a múltban megszokott módon, Anne Morelli háborús propaganda elveinek megfelelően: Itt az 1. szabály: „Az ellenséges tábor viseli a háborúért az egyedüli felelősséget”, és így neki kell viselnie a következményeket, beleértve a saját áldozatait is, amelyekért ő maga felelős – ez a sorok között megbúvó üzenet.
A második szabály: „Az ellenség szándékosan követ el kegyetlenségeket. Ha hibázunk, az csak véletlen” – persze, mondaná az ember némi szarkazmussal, hogyan is lehetne másként. Ha pedig a tények ennek ellenkezőjét mutatják, akkor lásd az első szabályt.
„Mindenesetre ezzel az offenzívával mintegy 200 ezer Horvátországban élő szerbet (az úgynevezett krajinai szerbeket) űztek el a horvát Krajina régióból, vagy kényszerítettek menekülésre. Másokat a helyszínen lőttek le”
A menekülés és a kitelepítés közötti mesterséges, a valóságtól elrugaszkodott éles megkülönböztetést a propaganda előszeretettel támasztja alá. A lakosság állítólag minden kényszer nélkül menekült. A horvát jogállam biztonságot ígért a szerbeknek, de ők inkább a belgrádi propagandára hagyatkoztak, amivel magyarázták a szerbek „tömeges menekülését”, természetesen kitelepítésről szó sem volt. Így hangzott egy akkori, ezzel kapcsolatos kijelentés a ZDF „heute journal” műsorvezetőjétől – és ez nem „kommentár” rovat alá eső kijelentés volt, hanem puszta újságírói cinizmus.
„Valahogy így hangzanak a mai napig is a bevett érvek a posztjugoszláv térségben és világszerte a különféle konfliktusban álló felek között. Eközben a helyszínen valójában úgy alakítják a körülményeket – civilek megölésével, lakások és házak lerombolásával, szexuális erőszakkal –, hogy az emberek az életüket féltve <meneküljenek>, azaz gyakorlatilag elűzöttek legyenek”
Az angol nyelvben erre találóan használják a „displaced persons” kifejezést. Ez nagyjából annyit jelent, mint „hazájukból, otthonukból elmozdított emberek”. Ez a megfogalmazás nem tesz éles különbséget menekülés és kitelepítés között, ami jobban tükrözi a (polgár)háborúk valóságát
Az igazsághoz pedig az is hozzátartozik, hogy a háború kezdetén a jelentések szerint mintegy 170 ezer horvátot tettek „displaced persons” státuszúvá a szerbek Krajinából, azaz menekülésre kényszerítették vagy kitelepítették őket. Ez, tehát a horvátok korábbi kitelepítése magyarázhatja a szerbek későbbi kitelepítését, de nem igazolhatja azt. Ahogyan a boszniai muszlimok által 1992-ben a szerbekkel szemben Srebrenica régiójában elkövetett mészárlások sem igazolhatják a boszniai szerbek által három évvel később a boszniai muszlimok ellen elkövetett mészárlást, vagy a koszovói szerbek – mintegy 230 ezer – koszovói albánok általi kitelepítése és menekülésre kényszerítése a NATO szeme láttára és tűrésével 1999/2000-ben, a háború vége után. Amikor a kitelepítés tényleges tűrésére rákérdeztem, mindig azt a választ kaptam: „Mi (KFOR, azaz valójában a NATO) nem állíthatunk minden szerb mögé egy NATO-katonát a védelmére.” Ezt az érvet magam is többször hallottam az EBESZ-nél Koszovóban végzett misszióm során, amikor szóvá tettem a visszásságokat.
„Nem, nem lehetett minden szerb mögé NATO-katonát állítani, de Szerbiát 77 napig lehetett bombázni azért, mert elutasította az úgynevezett rambouillet-i egyezményt, ami valójában egy ultimátum volt Belgrádnak, hogy beleegyezzen Koszovó Szerbiától való elszakadásába”
Az is igaz, hogy Szerbia is több százezer albánt űzött el Koszovó tartományából – eltekintve a koszovói albán belső menekültektől a NATO bombázása előtt. Ugyanis a koszovói tömeges kitelepítés bizonyíthatóan a NATO háborújának kezdetével vette kezdetét, nem pedig azelőtt, ahogyan azt a nyugati nyilvánossággal elhitették. Mivel ez a narratíva összeomlott, az akkori német védelmi miniszter, Rudolf Scharping megalkotta a „patkótervet”, ami a kitelepítés megtervezését volt hivatott igazolni. A humanitárius beavatkozás narratívája – a „bekövetkezett” vagy „fenyegető” népirtás megakadályozása – volt a NATO hivatalos háborús indoka. Ez a „patkóterv” nevű vészforgatókönyv is összeomlott, mivel hamisítvány volt.
„És itt is hangsúlyozom, a koszovói albán lakosság Szerbia általi kitelepítése semmivel sem igazolható; éppúgy, ahogyan a szerbek azóta is tartó, Koszovóból való folyamatos kitelepítése sem”
Egy kis nyelvi kísérlet
Világos, hogy humanista szempontból nem különböztethetünk meg „jó” áldozatokat és „rossz” áldozatokat – legalábbis, ami a civileket illeti. Íme egy kísérlet:
– „Ahogyan minden ukrán gyermeknek joga van az élethez, úgy minden orosz gyermeknek is joga van az élethez.”
– „Ahogyan minden orosz gyermeknek joga van az élethez, úgy minden ukrán gyermeknek is joga van az élethez.”
Bár a kijelentések első pillantásra azonos tartalmúak (miszerint minden gyermeknek joga van az élethez), a szórend és a sorrend más-más perspektívát kínál.
Ez a két mondat két, egy humanista számára magától értetődő követelést fogalmaz meg. Csak az fog habozni és elgondolkodni, akinek valami nem tetszik ebben vagy abban a kijelentésben. Csak ő fogja elkezdeni a mondatot úgy, hogy „Igen, de…”, hogy mégis relativizálja a másik oldal áldozatait.
Itt a megoldás:
Az 1. mondat az orosz gyermekek iránti empátiát követeli meg, míg a 2. mondat az ukrán gyermekek irántit – attól függően, hogy melyik gyermek nemzetiségét említjük először, az válik a referenciacsoporttá.
Az 1. mondatban az empátia és valószínűleg a szimpátia is inkább az orosz fél felé irányul, és a beszélő az orosz gyermekek egyenlőtlen bánásmódját sugallja az ukrán gyermekekhez képest.
A 2. mondatban pedig éppen fordítva van: Az empátia és valószínűleg a szimpátia is inkább az ukrán fél felé irányul, és a beszélő az ukrán gyermekek egyenlőtlen bánásmódját sugallja az orosz gyermekekhez képest. Ez a kísérlet univerzálisan alkalmazható horvátokra és szerbekre, bosnyákokra és horvátokra, szerbekre és albánokra, izraeliekre és palesztinokra, ukránokra és oroszokra, és így tovább.
Csak akkor állíthatjuk magunkról, hogy erkölcsi és humanista meggyőződéssel rendelkezünk, ha függetlenül a hadviselő kormányok mögött meghúzódó politikai motívumoktól minden áldozatot egyenlő jogú áldozatként tekintünk. Csak akkor, ha nem alkalmazunk kétosztályú áldozatpolitikát. Minden más kettős mérce.
(A cikk itt jelent meg németül: https://www.nachdenkseiten.de/?p=136665, itt pedig szerbül: https://www.vesti-online.com/bivsi-poslanik-bundestaga-nemci-ne-znaju-za-zlocine-nad-srbima-u-bosni/, magyarra Péli Éva fordította.)
♦
Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.
Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.
Email : info@moszkvater.com
© 2018-2026 - #moszkvater
Tuco says:
A háború szörnyű dolog, és mindig a kisemberek, a védtelen civilek szenvedik meg leginkább. Ez mindig így volt és mindig így lesz. Nagy kár, hogy ezt az emberiség, úgy tűnik, képtelen megtanulni.
brüsszelita says:
Hát igen, független hazugság nem létezik, az mindig valakiknek az érdekében valamilyen célt szolgál. A média ennek fontos eszköze még akkor is, ha adott esetben igazat mond, más eseteket viszont elhallgat, magyarán manipulál, melynek módszereit kommunikációs szakemberek tanítják az egyetemeken a szájtáti hallgatóknak, és aki ezt nem képes felfogni, az keressen más munkát magának. A szerző is így lehet ezzel, mert aki kettős mércét kifogásol a médiában, és erkölcsöt kér számon a politikában az nagy jövőre nem számíthat a szakmában, mert a gépezet hamar ledarálja, bár itt esetleg figyelnek a szavaira, talán még könnycseppet is kicsalhat az olvasók szeme sarkába.
Mert zokogni még senkit se láttam hírolvasás közben, de akkor sem ha szörnyűséget mutatnak a tévében, a feladat ugyanis nem az, hogy megríkassák az embereket, hanem hogy tömegesen rácuppanjanak: Mindennapi szörnyülködésünket add nekünk ó, istenem, meg hogy rettegve féljünk, különben hogy lehetne manipulálni bennünket?
Nem vettétek észre, hogy tele van a média rossz hírrel? – ha nincs raktáron, hát gyártanak tonnaszám belőle. Minden nap új halálos vírust fedeznek fel, a déli országokban pedig nyáron hőhullám van, a déli sarkon viszont hogy, hogy nem megfagynak az emberek, de főleg a pingvinek, mert azok cukin mutatnak a húsz évvel ezelőtt felvett demófilmeken.
Hisz akkor is hazudik a mainstream média, amikor igazat mond, még abban az esetben is manipulálja az embereket, amikor látszólag szórakoztat, mert azzal is agymosást közvetít, többségében hamis ideálokat, celebeket, viselkedés mintákat, problémákat és élethelyzeteket ültet el a fogékony birkák és a nyájas olvasók fejébe kielégítve a nyájszellemet és kiegészítve az alulképzettséget.
A futószalagon előállított és tömegesen bemutatott hollywoody limonádék is ezt a célt szolgálják, nagyrészt az amerikai mentalitást és életformát reklámozzák, ami természetesen ott sem igaz, még a saját népüket is kábítják és manipulálják az amerikaiak!
A képünkbe tolt reklámhegyek is ilyenek, nem véletlenül írják ki hogy tizenkét éven felülieknek nehogy a gyerekek idő előtt megfertőződjenek, mindenki hepi benne és vigyorog ha hozzájuthat egy fogpasztához vagy mobilhoz, más nem is kell nekik a boldogsághoz. Ja, meg az országtuning, az is fontos, és az egészség a szenvedélyük, de ne konkretizáljuk a hazugságot, mert még magunk is elhisszük, hogy nem a profit lebeg a szemük előtt.
Messzire jutottam a cikktől, de a lényeg benne van, ami összefoglalva annyit tesz, hogy független és objektív média nincsen, nem szólva a politikáról, akármennyire is hirdeti magáról, mert az a reklám és marketing része, hogy el tudják adni a híreket a gyanútlan megtévesztett embereknek. Esetleg az olyan zugportálok mint ez lehetnek még függetlenek, mert a kutya se olvassa őket, de objektívak akkor sem. Szegények is mint a templom egere, viszont a mainstreambe hatalmas pénzeket tolnak bele, hogy a finanszírozóik érdekében manipulálják a fogyasztókat. Ebbe beletartozik Ukrajna is, meg Szerbia, Bosznia és Izrael, hogy kishazánkat ne is említsem, ugyanis a propaganda alapja a kettős mérce, kövesse el bárki, ezért aki azt fel akarja számolni jobb, ha kisebb fába vágja a fejszéjét – próbálkozzon inkább a nap megállításával az égbolton, előbb sikerülni fog!