//Miért volt sikeres Jugoszlávia?
„Lényegében éppen ennek köszönhető nagyrészt a ma is élő jugonosztalgia, aminek különös napja november 29” #moszkvater

Miért volt sikeres Jugoszlávia?

MEGOSZTÁS

November 29. – ez volt a köztársaság napja Jugoszláviában, amit ma már csak a legelkötelezettebb titóisták ünnepelnek. De mitől volt élhetőbb a jugoszláv szocializmus?

„Lényegében éppen ennek köszönhető nagyrészt a ma is élő jugonosztalgia, aminek különös napja november 29” #moszkvater
„Lényegében éppen ennek köszönhető nagyrészt a ma is élő jugonosztalgia, aminek különös napja november 29”
Fotó:EUROPRESS/Stringer/AFP

Egyre kevesebb számban ugyan, de a mai napig vannak az egykori Jugoszlávia utódállamaiban olyan emberek, akik előszeretettel emlékeznek november 29-én a titói Jugoszláviára. Az elkötelezettebbek ilyenkor elzarándokolnak egy-egy Josip Broz Tito-emlékműhöz, amelyből a mai napig több is található ezekben az országokban. Ám akikben a legerősebb a nosztalgia, azok egyenesen a belgrádi Jugoszlávia Múzeumot veszik célba, ahol a mai napig megtekinthetők ennek az egyszervolt országnak a szimbólumai – első helyen Tito sírjával.

Hogy miért ilyen eleven a mai napig a jugonosztalgia, arról számos elemzés készült már. A legtöbben a kilencvenes évek szörnyűségeihez képest valóban békebeli világra helyezik a hangsúlyt, de sokan emelik ki azt is, hogy bizonyos régiók és társadalmi csoportok számára valós felemelkedési lehetőséget nyújtott a titói rendszer. A mai napig hithű kommunistákon kívül azonban kevesen teszik fel már a kérdést, hogy miért is volt irigylésre méltó a titói rendszer a keleti blokkon belül hosszú évtizedeken át?

„Amikor a jugoszláv szocializmus eredményeit elemezzük, megkerülhetetlen annak a gazdaságirányítási rendszernek a vizsgálata, amit Jugoszláviában önigazgatású szocializmusnak, munkás-önigazgatásnak, vagy egyszerűen csak önigazgatásnak (samoupravljanje) neveztek”

Ez a gazdaságirányítási forma természetesen nem a jugoszláv kommunisták fejéből pattant ki először, hanem Pierre Joseph Proudhon említette egy írásában, amit aztán több gondolkodó is továbbfejlesztett. Ám akármilyen döntési jogköröket szántak ezek a teoretikusok a munkásságnak, 1917 után a Szovjetunióban mégis a centralizált, tervutasításos szocializmus valósult meg, amelyben alig volt beleszólási joga a vállalat vezetésbe azoknak a munkásoknak, akikre a rendszer éjjel-nappal hivatkozott. Az önigazgatás gondolata így egy időre nyugatra költözött, ahol értelemszerűen a fiókok mélyén maradt ez a nagyon is érdekes elmélet.

Hogyan vették ezt elő a jugoszláv kommunisták? Mint ismert, a titói Jugoszlávia és a sztálini Szovjetunió már a második világháború után gyanakodva nézett egymásra. Függetlenül attól, hogy Titóra a harmincas években még Sztálin hű tanítványaként néztek a nemzetközi kommunista mozgalomban.

„A növekvő feszültség elsősorban annak volt betudható, hogy Jugoszlávia nagyobbik részét a helyi partizánok szabadították fel, nem pedig a Vörös Hadsereg, így aztán Sztálin befolyása jóval kisebb maradt itt, mint azokban az országokban, amelyekben nagyobb számban voltak jelen a szovjet katonák”

Tito természetesen maga is sokat tett azért, hogy Sztálin riválist lásson benne, elég csak a balkáni föderációra gondolnunk, ami Georgi Dimitrov bolgár kommunista vezér szimpátiáját is elnyerte. Ám akármi is volt a növekvő gyanakvás oka, annyi bizonyos, hogy a jugoszláv szocializmus első éveiben Tito még a többi népi demokráciához képest is radikálisabban látott neki a szocializmus bevezetésének, a konfiskálásoktól a kollektivizáláson át egészen a diktatúra kiépítéséig. Ma már kevesen tudják, de mikor aztán 1948-ban végül bekövetkezett Tito és Sztálin szakítása, Jugoszlávia egyáltalán nem tért le a szocialista útról, hanem még nagyobb gyorsasággal folytatta a kollektivizálást. Az eredmény természetesen katasztrofális lett. Ezt viszont szerencsére gyorsan felismerte Tito köre, a jugoszláv kommunista vezető ugyanis fogékony volt az újszerű ötletekre.

„A jugoszláv önigazgatású szocializmus atyja Milovan Gyilasz volt, aki fiatal kommunistaként gyorsan megértette, hogy ha a titói rendszer meg akarja őrizni a legitimitását Jugoszlávián belül, akkor mihamarabb korrigálni kell a sztálini szocializmus hibáit. Ezért társaival alaposan áttanulmányozta a marxista irodalmat, ahol meg is találták azokat a szövegrészeket, amelyből aztán le tudták vezetni az önigazgatás szükségességét”

Miért is lett nyerő választás az önigazgatás? A Sztálinnal való szakítás után Titóék szeme előtt nem csak egy új gazdasági rendszer alapjai lebegtek, hanem a túlélés is, amelyet ekkorra már csak a Nyugat tudott biztosítani. Az önigazgatás jelszava így világos jelzés volt a Nyugat felé is, hogy Jugoszlávia a továbbiakban nem kívánja folytatni a sztálini mintát, ellenben kitart amellett, hogy a saját útját járja. De Tito meggondolásai között természetesen ott volt az a politikai szempont is, hogy amennyiben a munkásoknak is beleszólást adnak a vállalati irányításba, akkor a központ felelőssége is csökken, következésképp a párt is megtarthatja domináns pozícióját.

„Az önigazgatású szocializmus ráadásul nem maradt pusztán jelszó, hanem a teóriát gyakorlattá is változtatta a jugoszláv vezetés”

1949-ben első lépésként a területi önkormányzatiság előmozdítása érdekében növelték a népbizottságok önállóságát, majd ugyanebben az évben decemberben több mint kétszáz kijelölt vállalatban kísérleti jelleggel munkástanácsokat hoztak létre. Miután a tapasztalatok pozitívak voltak, ötszáznál is több vállalati munkástanácsot hoztak létre. Majd számos olyan intézkedés következett, amelyek a vállalati munkás-önigazgatás, és a helyi önkormányzatok számára valamilyen szintű önállóságot kívántak teremteni. Végül az 1953. évi alkotmány reformokkal megtették az első lépéseket az önigazgatás teljes rendszerré kiépítése felé. A parlamentek egyik kamarájaként létrehozták a termelők tanácsát, és előirányozták az önigazgatás kiterjesztését a közszolgálatokra is.

„A jugoszláv szocializmus azonban más fontos kérdésekben is eltért a szocialista blokkra kényszerített modelltől. Jugoszlávia egyáltalán nem tekintett ellenségként sem a munkanélküliségre, sem pedig a munkanélküliekre, így aztán nem volt célja a teljes foglalkoztatottság kikényszerítése. Sőt, a felesleges munkaerő <Gastarbeiterként> szabadon távozhatott nyugatra, ahonnan aztán rendszerint sokan hazautalták a jövedelmük jelentős részét a családtagjaiknak”

Így a teljes foglalkoztatottság céljának elengedése még pénzt is hozott Jugoszláviának. Nem is beszélve arról, hogy így a kapun belüli munkanélküliség is messze alacsonyabb volt, mint a többi szocialista országban. Ugyancsak fontos különbség volt a többi államszocialista berendezkedéshez képest, hogy Jugoszlávia sokkal barátságosabban tekintett a nyugati országokkal való kereskedelemre, így aztán a titói rendszer nem volt hiánygazdaság. Nagyban csökkentette egy ilyen probléma kialakulását az is, hogy ebben a rendszerben nagyobb szerepet hagyott a vezetés az önálló kezdeményezéseknek, legyen szó a kisebb vállalkozásokról vagy más társulásokról.

Ma persze már pontosan tudjuk, hogy az önigazgatású szocializmus csak részben töltötte be a szerepét. Politikai legitimációs szempontból ugyan tökéletes gondolatnak bizonyult, azonban az idő múlásával egyre inkább előjöttek a problémák. Ezek közül első helyen az állt, hogy az egypártrendszer végig gúzsba kötötte a szabad kezdeményezéseket. Lényegében éppen emiatt nem is létezett független szakszervezeti mozgalom. Létezett ugyanakkor egy hatalmas bürokrata-hadsereg, amely továbbra is beleszólást követelt a vállalati vezetésbe. Az önigazgatásnak már csak a természetéből kifolyólag is egyre nagyobb szerepet kellett volna adnia a piaci viszonyok működésének, ehhez azonban már nem volt kellően bátor a titói rezsim.

„Tovább növelte a problémákat, hogy a rendszer ettől függetlenül diktatórikus maradt, ami talán a leggroteszkebb módon abban nyilvánult meg, hogy Gyilaszt 1956-ban bebörtönözték, mert kritikával illette a jugoszláv vezetést”

Ettől függetlenül azonban kétségtelen, hogy a jugoszláv önigazgatású szocializmus az önigazgatás gondolatának leghosszabb kísérlete volt, ami egészen négy évtizeden át zajlott, ami jelentős sikereket is magának mondhatott. Ez a gazdaságirányítási rendszer különösen az ötvenes és a hatvanas években teljesített jól, de még az 1970-es években – amikor újra megerősítették a központi vezetés szerepét – kiemelkedő eredményeket produkált a jugoszláv gazdaság.

„Lényegében éppen ennek köszönhető nagyrészt a ma is élő jugonosztalgia, aminek különös napja november 29”

1943-ban ezen a napon ült össze először a Jugoszlávia felszabadításáért felelős nemzeti bizottság, amit aztán Titóék egyfajta állam alapításként kezeltek. A nosztalgiázók azonban, amikor meleg szívvel gondolnak vissza Titóra, a legkevésbé sem a partizán harcra, hanem inkább a békebeli jólétre emlékeznek, amely önigazgatás nélkül aligha lett volna könnyen elviselhető.

MEGOSZTÁS

Külpolitikai elemző, közgazdász, politológus. Korábban a Magyar Nemzet napilap, jelenleg a Magyar Hang hetilap külpolitikai újságírója, emellett számos tudományos cikk szerzője. Angolul, szerbül és horvátul beszél. Elsődleges területe a Balkán és annak politikai-gazdasági viszonyai, különös tekintettel az ex-jugoszláv országokra. Másodlagos területe a Közel-Kelet, emellett a világ konfliktus-övezeteivel foglalkozik. Tudományos tevékenységének fókuszában a politikaelmélet áll, ezen belül a politika matematizálási módszereit kutatja.