„nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova érkezik”
Gyetvai Mária írása a #moszkvater.com számára
„Dayton szentesítette az etnikai tisztogatások eredményét”
Fotó:EUROPRESS/Paul J. RICHARDS/AFP
A közös délszláv állam széthullása az utódállamokban az évtizedeken át elnyomott nemzeti érzés, vagy ha úgy tetszik, a nacionalizmus erősödését hozta. Nem mindegyik utódnak volt önálló állami múltja, de ami még fontosabb, úgyszólván sosem éltek egy államalakulatban. Ez alól bizonyos szempontból éppen Bosznia-Hercegovina volt a kivétel, amelynek három népe, a török uralom alatt muszlim hitre tért bosnyákok, a katolikus horvátok és a pravoszláv szerbek együtt nyögtek a török hódítók és adószedőik önkénye alatt. Máig érvényes, hogy a vallás egyben etnikai hovatartozást is jelölt és jelöl ma is Bosznia-Hercegovinában. Miután 1991-ben a horvátok és a szlovénok Jugoszlávia romjain kikiáltották függetlenségüket, 1992. március 1-én – vonakodva bár – Bosznia-Hercegovina is követte példájukat. Előtte Szlovéniában még felvetették, hogy Bosznia-Hercegovina számára szerencsésebb volna, ha egy új nagyobb állam része lehetne. A függetlenség kikiáltását megelőzte egy többpárti választás, amelyen a lakosság az etnikumának megfelelő pártokra voksolt. A horvátok a Horvát Demokratikus Közösségre (HDZ), a bosnyákok a Demokratikus Akció Pártjára (SDA,) a szerbek pedig a Szerb Demokrata Pártra (SDS).
„Az 1992. február 29-én és március 1-én megtartott népszavazáson a polgárok többsége a maradék délszláv államról való leválásra szavazott. A függetlenség kikiáltását feltűnően gyorsan követte a nemzetközi diplomáciai elismerés, az Európai Közösség és az Egyesült Államok részéről április 6-án és 7-én. Horvátország és Szlovénia elismerésére hónapokat kellett várni, és a Szentszék <bátorítására> is szükség volt hozzá, pontosabban arra, hogy a pápai állam ismerje el először”
A bosznia-hercegovinai államot azonban a szerbek elutasították. Radovan Karadzsics vezetésével, Szerbia és a Jugoszláv Néphadsereg (JNA) hathatós támogatásával kikiáltották a Bosznia-Hercegovinai Szerb Köztársaságot, és megkezdték a más etnikumú – bosnyák és horvát – lakosság elűzését, vagyis az általuk bekebelezni kívánt területek etnikai megtisztítását. Ez vérengzésekhez, a főváros, Szarajevó csaknem ezerötszáz napig tartó ostromához, és a várost körülvevő hegyekből a lakosság nyulak módjára történt levadászásához vezetett.
„A bosnyákok és a horvátok kezdetben együtt harcoltak, később azonban köztük is nézeteltérések támadtak”
Az úgynevezett Horvát Védelmi Tanács (HVO) által ellenőrzött többségi horvát lakosságú területeken 1992 áprilisában megalakították a külön horvát államot. Ettől kezdve a bosnyákok és a horvátok is a maguknak kívánt területnek a másik két etnikum képviselőitől történő megtisztítására törekedtek. Ebben a legeredményesebbek a szerbek voltak. Egyrészt azért, mert többnyire összefüggő területeken éltek, másrészt pedig azért, mert fegyverek és élőerő dolgában messze jobb helyzetben voltak, mint a bosnyákok vagy a horvátok. Az utóbbiak ellen fegyver embargó volt hatályban, míg a boszniai szerbek ebben a tekintetben számíthattak a Bosznia-Hercegovinában kiterjedt kapcsolatokkal rendelkező szerbiai alvilággal is összefonódó JNA segítségére.
A harcok a nemzetközi erőfeszítések dacára elhúzódtak és egyre hevesebbekké váltak. Nem volt különösebben eredményes az úgynevezett kontaktcsoport – Franciaország, Nagy-Britannia, Németország, Oroszország és az Egyesült Államok volt a tagja – ténykedése, amelyet kifejezetten a háború befejezésére irányuló diplomáciai erőfeszítések koordinálására hoztak létre. Nem csoda, hiszen maguk az erőfeszítések sem voltak sikeresek.
„Több béketerv is volt, némelyik talán szerencsésebb és igazságosabb lett volna, mint amelyik megvalósult”
Ilyen volt például a Vance és Owen, az amerikai és brit külügyminiszterek által jegyzett terv. Ez távlatosan megengedte volna a horvát és a szerb lakta területek egyesülését anyaországukkal, de nem nyújtott megoldást arra, hogy anyaország híján mi legyen a bosnyákokkal. Volt olyan terv is, amelyik a szerbek ellenállásán bukott meg. Végül egy amerikai kezdeményezés adott lendületet az ügynek. Ez arra irányult, hogy a bosnyákok és a horvátok ne egymás, hanem a szerbek ellen hadakozzanak.
„Az 1994-ben megkötött Washingtoni Egyezményben a boszniai horvátok és bosnyákok előzetesen megállapodtak a Bosnyák-Horvát Föderáció megalakításáról, amelynek révén megszűnt a boszniai horvát állam”
Az ígéret az volt, hogy a Föderáció egy következő lépcsőben konföderációt alakít a Horvát Köztársasággal. Evégből haladéktalanul feláll egy magas szintű bizottság, amely konkrét lépéseket tesz a föderáció és a konföderáció megalakításának irányába. Az elképzelés az volt, hogy a boszniai szerb állam is megszűnik. Ebből azonban nem lett semmi. Az egyik aláíró, Mate Granić horvát külügyminiszter évek múlva úgy emlékezett vissza, hogy elfogadta ezt a megoldást, bár tisztában volt vele, hogy a konföderáció – vagyis valami olyasmi, mint amit állítólag Szlobodan Milosevics és Franjo Tudjman 1991-ben felrajzoltak egy szalvétára, Bosznia-Hercegovina etnikai alapú felosztása nem fog megvalósulni. Az volt az egyetlen célja, hogy a horvátokat becsapja. Cyrus Vance és David Owen ezt a konföderációt talán komolyan gondolta, de Vance kiszállt belőle, amikor kudarcot vallott. Owen tett vele még egy kísérletet, egy másik társszerzővel összefogva, de az Egyesült Államok közben már mást gondolt.
„A washingtoni megállapodás alapján egyesített a bosnyák-horvát erők viszont jelentősen visszaszorították a szerbeket, és olyan helyzetet teremtettek a hadszíntéren, amellyel a világ közvéleménye előtt megindokolták a békekötést”
Tény, hogy a srebrenicai vérengzés után az 1996-os választásra készülve Clinton elnöknek szüksége volt egy nagy külpolitikai sikerre. 1995. augusztus 30. és szeptember 20. között a NATO-tagországok harci repülőgépei is több támadást hajtottak végre a szerb erők ellen.
Novemberben megkezdődtek a béketárgyalások Ohio államban, egy katonai bázison, ahol a világtól elzárva tartották, mondhatni szobafogságban a háborús felek képviselőit. A tárgyalások Richard Holbrooke, amerikai külügyminiszter-helyettes módszerével folytak. A feleket nem eresztették egymásra, hanem közvetítők útján érintkeztek. A módszer egyébként nem annyira eredeti, mint amilyennek beállították. Már Molière halhatatlan hősének, Harpagon úrnak a kocsisa is így próbált közvetíteni betegesen fösvény gazdája és fia között.
„A különbség az, hogy ott hamarabb kiderült, mennyire nem sikerült őket kibékíteni, mint Dayton esetében. Pontosabban az ott összehozott béke immár 30 éve nem működik, de hivatalosan még nem ismerték be”
Az amerikai diplomácia a kényszerítés eszközétől sem riadt vissza, legalábbis Tudjman, horvát elnök esetében, akit a híresztelések szerint addig ki sem engedtek a szobából, amíg bele nem egyezett a többségi horvát lakosságú Posavina átengedésébe a boszniai Szerb Köztársaságnak. Mindazonáltal a békeszerzők igyekeztek minden részletet szabályozni, az ország alkotmánya is a békeszerződés része. Ennek alapján egy roppant bonyolult, sok hatalmi szintből (szövetségi, entitási, föderációs) álló államot hoztak létre, amelynek működését minden szabályozottsága ellenére, vagy talán éppen azért sikeresen blokkolnak, többnyire a közös államból kifelé kacsingató szerbek.
„Dayton szentesítette az etnikai tisztogatások eredményét”
A három államalkotó népet két entitásra osztotta, méghozzá úgy, hogy a legnépesebbet és a legkisebb lélekszámút összekényszerítette. Velük szemben ott a színtiszta nemzetállam, a boszniai Szerb Köztársaság, amelynek vezetése „húzd meg-ereszd meg” alapon dacol a nemzetközi közösség elvileg minden kormányzati intézkedést felülírni jogosult főképviselőjével. Élvezi Szerbia és Oroszország támogatását, és az országot sikeresen tartja távol az Európai Uniótól.
„Az Egyesült Államok az ukrajnai konfliktus megoldásában sem áll messze a Jakab kocsis féle módszer alkalmazásától. Oroszország azonban túl nagy és erős ahhoz, hogy vele szemben bevesse. Másrészt nem haragíthatja magára, amikor éppen Kínával készül összemérni erejét a Csendes-óceánon”
Európának a boszniai háború megoldásában a diplomáciai pávatánc, a bizottságosdi ment a legjobban. Most még inkább így van, szavakban keménykedik, mert „fenn az ernyő, nincsen kas”, gyakori ülés, de nincs pénz. Az oroszok azonban talán Bosznia-Hercegovina esetéből (is) tanultak, nem hisznek könnyen a közvetítőknek. Csak annak hisznek, amit ellenlábasuk szájából saját maguk hallanak. Sok bába közt elvész a gyerek, mint a horvátoknak a konföderáció. Pedig ők is tanulhattak volna abból, hogy egyszer már felültek egy ilyen trükknek, hiszen 1918-ban a különféle bizottságok útvesztőiben számukra a saját ország is elveszett.
Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.
Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.
Email : info@moszkvater.com
© 2018-2026 - #moszkvater
