„A Tél szerintem az abszurd drámákhoz áll közel, ahol a drámai erő az abszurditásból fakad, nem pedig a tragikumból” #moszkvater

Tél

MEGOSZTÁS

A Sufniban október óta van (időnként) Tél, minden csupa hó(fehér), de – rezsi-mizéria ide vagy oda –, nem fázunk, inkább izzadunk a feszült várakozástól, hogy lesz-e ebből valami jó. Jevgenyij Griskovec író, Dankó István rendező és Tóth Zsófia, Béres Bence, Lengyel Benjámin színészek fémjelzik a Tél című előadást a Katona Sufnijában.

Gyimesi Zsuzsanna írása a #moszkvater.com számára

„A Tél szerintem az abszurd drámákhoz áll közel, ahol a drámai erő az abszurditásból fakad, nem pedig a tragikumból” #moszkvater
„A Tél szerintem az abszurd drámákhoz áll közel, ahol a drámai erő az abszurditásból fakad, nem pedig a tragikumból”
Fotó:Horváth Judit/Katona József Színház

Lehet, hogy rossz napon néztem meg a Telet (habár december 30. minden szempontból jó időzítésnek tűnt). Lehet, hogy az előadás szokott jobb is lenni. Tudom, hogy sokszor a közönséggel való szinergián múlik, hogy tud-e jól sikerülni a produkció, hiszen a színházi előadás – nyilván – nem akkortól számít késznek, amikor a rendező kiengedi a kezéből…

„Nem tudtam eldönteni, hogy maga a darab volt-e kevés, vagy a rendezői koncepció nem tudott megszólítani, esetleg a színészi teljesítmény miatt nem tudtam feloldódni az előadásban. Igazából minden felsorolt komponens rendben volt”

Az utolsó pillanatig reménykedtem, hogy mindjárt beindul az egész, aztán egyszer csak vége lett. És mindenki zavarban volt. Nekem úgy tűnt, hogy nemcsak a közönség, hanem az előadók is. A saját értetlenkedésemnek az lett az eredménye, hogy azóta is töröm a fejemet az előadáson, és próbálok rájönni, mit mulaszthattam el befogadóként. Ez is lehet érdem – a hosszú távú elgondolkodtatás –, amit egy alkotás javára írhatunk. … Emlékszem, miután kamasz koromban megnéztem Steven Spielberg Párbaj című filmjét (1971), egy hétig dühöngtem rajta, hogy minek kellett ilyen idegesítően ostoba filmet csinálni (szinte végig csak két pár cipőt látunk, illetve egy kamion és egy személyautó versengését érzékeljük valamilyen megragadhatatlan perifériális látószögből). Szó mi szó, a – most már tudom, hogy filmtörténeti jelentőségű – film erősen megszólított és sokáig nem eresztett, még ha negatív előjellel is.

„A sufnis Tél után azonban nem voltam dühös, inkább csak értetlen, hogy mi is volt ez az egész. És ettől felpörgött bennem az intellektuális aktivitás”

Elolvastam a darabot. Jevgenyij Griskovec 1999-ben írta meg és rögtön „Három nővér” díjat kapott érte Oroszországban. A műválasztással tehát nem volt gond. Griskovec irodalmi pályafutása az 1990-es években kezdődött. Első előadásai a monodráma és a stand-up sajátos ötvözetét képviselték. A darabok legnagyobb ereje valószínűleg a teljes önazonosságban rejlett, ugyanis Griskovec saját élményeket szervezett irodalmi szöveggé és maga adta elő őket. Eleinte miniszínpadokon lépett fel. Az azóta már legendássá vált Hogyan ettem kutyát című előadás premierje 1998-ban például kevesebb, mint 20 fős közönség előtt zajlott le Moszkvában (gondoljunk bele, egy majdnem 12 milliós megapoliszban!), mégis áttörést hozott és megalapozta Griskovec világhírnevét.

Budapesten is többször vendégszerepelt. 2014-ben a Trafóban bravúros előadást láthattunk tőle és Kozma András műfordító-dramaturgtól, aki úgy szinkrontolmácsolta végig Griskovecet a rivaldafényben, hogy nem lassította le az előadás menetét. Griskovec és Kozma érzékelhetően élvezték egymás jelenlétét, a nézők pedig teljes értékű élményben részesülhettek, akár értettek oroszul, akár nem.

„A Tél egy évvel a Hogyan ettem kutyát után íródott, és Európa-szerte rengeteg színrevitelt élt meg az azóta eltelt bő 20 év alatt”

Magyarul, Tompa Andrea fordításában, háromszor került bemutatásra. 2010-ben az Újszínházban a Pulzus Társulás debütáló projektjeként Baksa Imre rendezte meg Fagy címmel. Ugyanebben az évben Gyergyószentmiklóson a kísérleti fókuszú Figura Stúdió Színház tűzte műsorára Béres László rendezésében. Ezt az előadást is láthattuk Budapesten, a Merlin Színház meghívásának köszönhetően. 2021-ben pedig Dankó István érezte úgy, hogy dolga van a darabbal.

A rendező nagyon érdekesen ír motivációiról a színlapon: „Amikor először olvastam ezt a darabot, azon gondolkodtam, hogy mi lenne, ha olyan helyzetbe kerülnék, hogy már nincs semmim. Csak a nagy semmi. A hideg, a fagy, és még mindig abban bíznék, hogy valaki megmondja, mi és hogy legyen. Pedig a végén úgyis egyedül maradunk.

„Az Ember egyedül hal meg. Csak a kérdés számomra, hogy milyen érzésekkel, gondolatokkal. Kihez imádkozunk?”

Istenhez, Nőhöz, Férfihoz, a Mikuláshoz, Jézuskához? Miközben a fejünk felett nagyhatalmú emberek döntenek arról, hogy háborúzzunk, a kiadásainkat csökkentsük vagy növeljük, szeressünk, öljünk, haljunk, gondoljunk, adózzunk. Tűrni, nyelni… Én nem ezt szeretném. Kiabálni akarok, már bocsánat…” Dankó István ezt meg is teszi, hiszen az előadás záróképe ez: Hópihécske torka szakadtából üvölt. Számomra azonban nem sikerült úgy megjeleníteni az egyén létféltését, a halál torkában érzett végtelen magányt, hogy kezdeni tudjak vele valamit.

„A Tél szerintem az abszurd drámákhoz áll közel, ahol a drámai erő az abszurditásból fakad, nem pedig a tragikumból”

Ezt vetítené előre a Tél nyitójelenetében a színpadra cipelt hatalmas piros gomb. Igen, az a bizonyos piros gomb, aminek a megnyomásával el lehet pusztítani az egész világot. Ennek az őrzésére van kirendelve két kiskatona, csakhogy a gombnak nincsen tényleges funkciója, nincsen sehová bekötve, legalábbis semmit nem tudnak róla a szereplők, sem a nézők, sem az olvasók. A kiskatonák próbálják jól teljesíteni a feladatukat, de nem tudják, hogyan. Átsuhan a helyzet felett Samuel Beckett és a Godot-ra várva árnya, de nem marad belőle semmi. Legalábbis semmi érdekes. És semmi megrázó sem, mert alig lehet megérteni, hogy két fiatal ember értelmetlen haláltusáját látjuk, akik esélytelenek a dermesztő hideggel szembeni küzdelemben. Így csak az marad nekik, hogy felidézik addigi rövid életük fontos érzelmi élményeit.

„Talán azt vétette el leginkább ez az előadás, hogy nem tudott egyszerre megrázó és szórakoztató lenni”

Pedig ez Griskovec műveinek egyik fontos védjegye. Igaz, voltak vicces és szellemes jelenetek a színpadon, például párnacsaták, plüssállatos idézőjelbe tevések, pattogatott kukorica-hóesés. Sokat hozzátett a hangulathoz Hópihécske finom, de lényeges átalakulásokra képes jelmeze. Rendben volt a három pályakezdő színész, Tóth Zsófia, Béres Bence és Lengyel Benjámin alakítása. Minden őszintének hangzott a szájukból, nem voltak modorosak, de összességében az előadás valahogyan mégis kevés volt ahhoz, hogy igazi színházi élményt nyújtson.

„Pedig őszintén szurkoltam nekik”

Dankó Istvánt nagyon sokra tartom, mint színészt. Érzékeny, de erőteljes, karakteres, de soha nem ripacs, aki egyaránt képes jól kiaknázni vagy teljesen elfeledtetni markáns fizikai adottságait a szerep érdekében. Kiemelkedő alakítása volt a Katona József Színház Kamrájában a Két lengyelül beszélő szegény román című darabban Parcha karaktere. Érzem rajta, hogy van humora, hogy tudja, mit kell komolyan venni és mit nem, hogy szeret belátni a felszín alá, de feleslegesen nem bonyolítja túl a dolgokat. A Tél rendezése viszont szerintem nem sikerült jól. Ezért már várom a tavaszt, és várom Dankó István újabb munkáit.

MEGOSZTÁS