//Távol a hazától, szívünkhöz közel
Ivan Bunyin #moszkvater

Távol a hazától, szívünkhöz közel

MEGOSZTÁS

Margó. Földeák Iván arról mesél, ami még lábjegyzetben sem kerül bele az irodalom annaleseibe. Ezúttal az orosz irodalom kevésbé ismert, nem honi tájaira vezet el bennünket. Az 1917 után kettészakadt orosz irodalom azon alakjait és sorsát mutatja be, akik távoztak a hazájukból. Bármely nemzet felvállalná őket teljes irodalmi örökségéül. A sort egy arisztokrata emigránssal, a Nobel-díjas Ivan Bunyinnal kezdi, aki – Marina Cvetajeva szavaival – egy korszak fájdalmas végét jelentette az orosz irodalomban.

Ivan Bunyin #moszkvater
Ivan Bunyin
Forrás:Wikipédia

Már elcsitult a nyári zsibongás. Lányaim és lovagjaik kiugrálták magukat a stégről a soroksári Duna-ág akkortájt még tisztítatlan, zavaros zöld vizében. Nem riogatták a stégekre emelt házacskákban éjszakára meghúzódó pecások békés foglalatosságát.

A gyerekszoba a nappaliból nyílt, ahol nejem tévézett és aludt, meghagyva nekem a hátsó szoba csendjét, nyugalmát és az emeletes ágy alsó szintjét. Ha sok volt a vendég, akkor természetesen az emelet volt az  enyém, ahová akkoriban még nyögés nélkül fel tudtam kapaszkodni, és kedvemre forgolódhattam. Mint egy Budapest-Moszkva vonat himbálódzó hálókocsijában, szép emlékeket ébresztve ifjúkorom útjairól a végtelen Oroszhonban.

„A hátsó szobában volt, és van ma is nyaralói könyvtáram orosz nyelvű része. Ha rám tör a munkavágy, ide húzódok vissza a kis asztalkához”

Csönd van, csak néha harsan egy felébredt kabóca sorozatlövése. Aludni még nem tudok. Felkapcsolom a fejemhez csíptetett olvasólámpát és elgondolkodom, kit emeljek le a könyvespolcról. Valamikor több száz kötetet tett ki több ezer kötetes könyvtáram orosz része, azonban hányatott életem, és költözéseim során a könyvek szép lassan elhagytak, alig párszáz maradt meg. Itt meg még száz sem.

Ezekben a szent pillanatokban csak a legjobbakat, és csak rövideket tudok olvasni. Pausztovszkij, Puskin elbeszélések, minden ruszista könyvtárának elengedhetetlen műve Vlagyimir Giljarovszkij történelmi baedekkere a régi Moszkváról, békebelien igénytelen borítóval.

„És máris a kezemben a kedvenc: Ivan Bunyin (1870-1953). A „Sötét fasor”. Talán a világirodalom legszebb elbeszélése”

Egy orosz arisztokrata egy fogadóban találkozik egykori, alacsonyabb sorból származó, galádul elhagyott szerelmével, és szembesül elrontott életével. Megrázó történet. Csodálatos nyelv, kevesen írtak ilyen szépen oroszul. Arányos, akár egy aranymetszést követő reneszánsz remekmű. Hányszor olvastam el, elalvás előtt, útravalónak álmaimhoz? Az olvasást élvezve nem jutott eszembe, hogy szerzőjét – bár a NEP korszakban még megtűrték és kiadták – később kiátkozták a szovjet irodalomból, s könyveit, mint ellenforradalmi műveket még a könyvtárakból is eltüntették.

„Most félszáznál is több orosz könyv lefordításával a hátam mögött el kell ismernem, kevesen írtak ilyen keserű őszinteséggel az orosz arisztokráciáról, ilyen hitelesen igazi arcáról, bukásáról”

Nem általában, hanem egy ember sorsába, elrontott életébe belefonva. Bírálat, fájdalom, búcsú a múlttól. És ha mellé veszed a vele egy kötetben megjelent elbeszélést az „A San Franciscó-i úr”-t megint más a kép. Ez a novella valami olyasmit fejez ki, amit később a forradalom sem tagadott meg igazából. A gazdagság nem érték, a mulandó élet értelme másban van. És 22 évvel korábban született, mint a „Sötét fasor”. Oroszhon akkor mélyen benne volt a válságban, és már érződött a forradalom kérlelhetetlenül közelgő szele.

Bunyin velem volt a nyugalom perceiben, óráiban. Egyetemi tanulmányaim nem igazán gazdagították a róla kialakult képet. Más volt a fővonal. Ez nem túlságosan foglalkoztatott, legfeljebb a vizsgákon. Olvasói elragadtatásból, később írói irigységből fakadó vonzalmam végig kísért életemen.

„Olvasom a novellát, és próbálom elképzelni a kort, melyben született, az írót, aki papírra vetette. 1938. Küszöbön a nagy világégés. Nem sokkal később kitör a háború”

Bunyinnak, aki 1920. január 24-én az Odesszából Franciaország felé tartó egyik utolsó hajón hagyja el hazáját, ismét menekülnie kell. Ezúttal Hitler katonái elől, Párizsból a dél-franciaországi Grasseba, ahol egy villában éli nélkülözve a nehéz háborús éveket.

Az 1933-ban neki ítélt irodalmi Nobel-díj jelentős részét már elosztogatta több száz pénzért könyörgő szegénynek, köztük szélhámosoknak is. Nemesi származás, nemes gondolkodás. És persze költekezett is. Mint novellájának hőse. A díj neki ítélése nem csak kétségkívül kiemelkedő írói érdemeinek szólt. Ezt talán ő maga is sejtette. Még az írói rangban és tisztességben hozzá méltó kortárs, Marina Cvetajeva is így vélekedett. Szerinte Gorkij vagy Merezskovszkij sokkal inkább megszolgálta volna a díjat.

„Gorkij egy korszak, Bunyin – egy korszak vége”

– volt sommás ítélete. Forgatva a novelláskötetet, próbáltam megérteni az írót.  Mi vitte őt el távol a hazájától, amit sohasem tagadott meg. Még a húszas években orosz emigránsok találkozóra gyűltek össze Párizsban. Néhányuk szemrehányására, hogy nem fogadja el Oroszhon új életét, azt akarja, hogy „visszafelé folyjanak a folyók” Bunyin így felelt: „Nem, nem azt akarjuk, hogy visszafelé, csak más irányban!” Nem volt egyszerű az élet távol a hazától.

„Gazdag voltam, most, a sors akaratából hirtelen koldus lettem… Az egész világ ismert, most senkinek nem kellek… Úgy vágyom vissza hazámba!”

Ezt írta egy levelében, miközben a „Sötét fasoron” dolgozott. Szerencséjére akadt egy lelkes emigráns irodalmár, Andrej Szedih, aki vállalván az író mellett a titkári teendőket, kimondottan e célból hozott létre New Yorkban egy kiadót „Novaja zemlja” néven. Itt jelent meg megírása után öt esztendővel, 1943-ban a novelláskötet, mindössze 600 példányban. A szerző kapott érte 300 rubelt, ami aligha könnyítette meg életét a Vichy-kormányzat Franciaországában. A forradalom előtt kiadók vagyonokat kerestek művein, volt könyve, ami 250 ezer példányban kelt el.

„Bunyin napról napra követte a hadi eseményeket. A szovjet csapatoknak szurkolt, egykori és általa soha meg nem tagadott hazája harcosainak”

A győzelem után egy időre úgy tűnt, hogy megváltozik az emigránsok megítélése. Ebben szerepet játszottak az új rend mellé állt, és Európa szerte maguknak tekintélyt kivívó, nyugat-európai irodalmi kapcsolatokkal rendelkező írók, Ilja Ehrenburg, Konsztantyin Fegyin, Valentyin Katajev. Akiknek természetesen megvolt a sajátos véleményük a sztálini korról is.

1946 nyarán rendeletet adnak ki a szovjet állampolgárság visszaállításáról az orosz birodalom egykori, jelenleg Franciaország területén élő állampolgárai számára. Érthetően nagy izgalmat okozott ez a még élő emigráns alkotók között.  Úgy érzik, a haza üzent nekik. Bunyin szerette volna, ha a rendelet érvénye kiterjed nemcsak a Franciaországban, de a világon másutt, Bulgáriában, Jugoszláviában élő emigránsokra is. Ehrenburg és Konsztantyin Szimonov utaztak ki a francia fővárosba, hogy lazítsanak a feszültségen, és segítsék a repatriálást. Erre már korábban is volt példa. Hazatért a klasszikus orosz prózai hagyomány folytatója, Alekszej Tolsztoj, akinek rokoni kapcsolatát Lev Tosztojjal sokan vitatják – tehetségét már kevésbé. Még jóval a háború előtt talált vissza hazájába Alekszandr Kuprin, akinek sajátos írásművészetét Jack Londonhoz hasonlították, és „orosz Kiplingnek” kiáltottak ki.

1946 júniusa, Párizs. Alekszandr Bogomolov, az akkori párizsi szovjet nagykövet külön is találkozik Bunyinnal, reggelin fogadja, s felajánlja a hazatérését, amit az író köszönettel elfogad, és megígéri, hogy gondolkodni fog rajta.

„A honvágyban szenvedő nagy író végül nem ment haza”

Álljanak itt magyarázatul háború után szerzett, és őt gyakran meglátogató barátjának, Konsztantyin Szimonovnak emlékező sorai: „A hazatérésről beszélgetve elmondta, természetesen nagyon szívesen utazna, hogy ellátogasson, és körül nézzen az ismerős helyeken, ám a kora zavarja. Késő, késő… már öreg vagyok, barátom már egy ismerősöm sem maradt, és csak Tyelesov él egykori barátaim közül.”

Nyikolaj Tyelesov (1867-1957), aki négy évvel élte túl az írót, nem elsősorban szépirodalmi tevékenységével vívta ki magának a helyet az orosz irodalomtörténetben. A századfordulón szerdánként az ő lakásán gyűlt össze az orosz irodalom színe-java, Gorkijtól Andrejevig, Vereszajevtől Szerafimovicsi,  és persze Bunyin is, akivel a barátságot Tyelesov az író élete végéig megőrizte. Emlékiratai kortörténeti dokumentumok, amiként irodalmi értékű írásai is Moszkva múltjáról.

Szimonov ezután többször meglátogatta párizsi otthonában Bunyint, s megismerkedett az orosz emigráció sanyarú helyzetével. Volt, akinek nem tellett még írógépre sem, sokan nélkülöztek, nem jutottak el orvoshoz.

Szimonov elvitte Bunyinnak több kortárs szovjet író könyvét, s Bunyin elismerően nyilatkozott Tvardovszkij Vaszilij Tyorkin”-járól, Pausztovszkij prózájáról.

„Félek, hogy kihalt pusztaság vesz majd körül…”

– mondta a hazautazás lehetőségéről a már nagybeteg író. – „Kötődöm Franciaországhoz, ideszoktam, és nehéz lenne leszoknom. Vegyem át az útlevelet és maradjak itt szovjet útlevéllel – akkor minek az úti okmány, ha nem kelek útra?  Ha nem utazom, úgy élek majd, mint eddig, hiszen nem az okmány a lényeg, hanem az érzéseim.”

Az érzései pedig nem változtak. Miként úti okmányai sem.

A gondolataim nem nyugszanak. Mi lett volna ha… 1917 után az orosz irodalom kettészakadt. A zöm maradt hazájában, s vállalta a sorsot. Sokan távoztak. Bármely nemzet felvállalná őket teljes irodalmi örökségéül.

Sajdul a szív, ha rágondolunk, mit vesztett a szovjet irodalom, azáltal, hogy ők elmentek. Talán másképp, szabadabban, az európai literatúrához jobban idomulva fejlődött volna, ha ezek a modern életérzést és írásmódot követő alkotók kapcsolatban maradnak a szovjet valósággal és irodalommal. És mennyit vesztettek azok, akik elszakadtak az eleven közegtől, ami munkásságukat táplálta, és világirodalmi magasságokba röpítette őket.

„Sajnos, az elvándorlás, ha nem is a forradalmat követő esztendők hevével, de a lezáruló határok ellenére folytatódott”

Írók menekültek a fojtogató belső emigrációból, kiutasították őket, vagy egyszerűen, mert úgy látták, képességeiket jobban kibontakoztathatják a nagyobb írói szabadságot nyújtó nyugati világban. Igazuk volt? Igazuk lett? Erre csak később ad választ a történelem, és az irodalomtörténet írás. Távoztak, s csak kevesen jöttek vissza. Érdemes végigtekinteni, és megismerni az orosz irodalom ezen, még felderítetlen fehér foltjait.

Bunyin végül emigráns útlevéllel, hontalanként halt meg 1953-ban Franciaországban, ám otthonra lelt hazájában. Csak az olvadás után kezdődött könyveinek kiadása oroszul hazájában. 1956-ban öt kötetben teszik közkinccsé műveit. De még mindig nem volt kedvence az orosz-szovjet irodalomtörténet  írásnak, és főleg sokáig, a változásokig a kultúrpolitikának. 1961-ben egy kalugai könyvkiadó igazgatóját azért bocsátják el állásából, mert almanachban leközli Pausztovszkij nem kellően elítélő esszéjét a nagy elődről.

„Az arisztokrata és emigráns író most már végleg hazatért”

Hiszen ahogy mondta, ’nem az útlevél, a szív a lényeg’. Varázslatos írásművészete, és megszenvedett élete jó indulás a kiránduláshoz az orosz irodalom kevésbé ismert, nem honi tájaira.

MEGOSZTÁS

Pályámat „külügyérként” kezdtem az Írószövetség nemzetközi osztályán. Huszonhárom esztendőt töltöttem az írók rokonszenvesen békétlen családjában, s közben mint fordító eljegyeztem magam az orosz irodalommal, kultúrával. A rendszerváltás után a szükség arra késztetett, hogy pályát váltsak. Felvettek a Magyar Országgyűlés sajtóirodájára tanácsosnak, majd a sors kirepített Brüsszelbe, ahol szintén sajtótitkárkodtam. Telt-múlt az idő. Hazatérve ismét felfedeztek, mint fordítót, írót. Másfél méter az általam fordított és írott művek hossza könyvtárszobám polcán. Írásaim száma ezernél is több. Örülök, hogy élek, hogy még tudok dolgozni, hogy még vannak barátai az írott szónak, akik előítélet nélkül nézik a hozzánk egyre közelebb kerülő nagyvilágot. Köszönet nekik az érdeklődésért. Amíg lehet, szeretném szolgálni őket.