//Ahol a nácik elvesztették a háborút
A győzelem pillanata Sztálingrád mellett #moszkvater

Ahol a nácik elvesztették a háborút

Hosszú, 199 napos elkeseredett küzdelem után 1943. február 2-án ért véget a történelem leghosszabb ideig zajló ütközete, a II. világháború sorsát jelentősen befolyásoló sztálingrádi csata

A szovjet katonák házról-házra, utcáról-utcára haladva foglalták vissza Sztálingrádot #moszkvater
A szovjet katonák házról-házra, utcáról-utcára haladva foglalták vissza Sztálingrádot
Fotó:EUROPRESS/AFP/Sputnik

Szinte elképzelhetetlen hosszúságú, 199 napon át tartó ádáz harc után február 2-án végződött a világtörténelem leghosszabb, kegyetlen utcai harcaival is elhíresült sztálingrádi csata. A Wehrmacht a harcok során elveszítette a keleti frontra vezényelt katonáinak negyedét, és ezt nem volt képes kiheverni. A szovjet győzelem végleg fordulópontot jelentett a második világháború történetében.

Sztálin elvtárs a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 26. évfordulóján elmondott beszédében ezzel a két mondattal fogalmazta meg a sztálingrádi csata jelentőségét. Sztálingrád volt a német fasiszta hadsereg alkonya. A sztálingrádi csata után, mint ismeretes, a németek nem tudtak többé magukhoz térni” – írta Nyikolaj Virta a Sztálingrádi csata című szovjet filmhez készülő forgatókönyvben. És igaza volt, hiszen az emberiség történetének leghosszabb csatája valóban sorsfordítónak bizonyult a II. világháborúban. 

„Amikor Adolf Hitler 1942-ben újabb offenzívát indított a keleti fronton, és a támadó német erőket a nyugatról átdobott, harcedzett német erőkkel is megerősítették, nem volt a német hadvezetésben egy ember sem, aki a legpesszimistább elképzeléseiben is előre látta volna azt, ami Sztálingrádnál bekövetkezett. A déli fronton nagy erőkkel kezdődött hadművelet végső célja a kaukázusi olajmezők megszerzése, a további harcokhoz szükséges üzemanyag biztosítása volt. Ehhez pedig a kulcsot a Volga menti iparváros, Sztálingrád elfoglalása jelentette volna”

A német támadás 1942 júniusának végén indult, s a Friedrich Paulus tábornok vezette német 6. hadsereg és a 4. páncélos hadsereg augusztus végére megközelítette Sztálingrádot. Ma már tudjuk, ezekben a napokban már sejteni lehetett volna, itt valami olyan készül, ami meghatározhatja akár az egész háború menetét. Ugyanis ekkor már mindkét oldalon egymillió ember állt szemben egymással.

Maga a városért zajló csata 1942. augusztus 21-én indult, és a németek a szovjet védelmi gyűrűt áttörve szeptemberben a várostól északra kijutottak a Volgához. Ez volt az a pillanat, amikor végleg kiderült, sem Hitler, sem Sztálin nem enged. A Führer kijelentette, az „egész hadjáratom értelmét veszti, ha lemondok Sztálingrádról”, míg a szovjet diktátor is kiadta hírhedt, 227-es sorszámú rendeletét. „Az Anyaföld nem veszíthet több területet. Itt az ideje megállítani a visszavonulást. Egy lépést sem hátrébb! Ennek kell lennie az új fő jelszavunknak” – olvasható Sztálin parancsában.

Ettől kezdve az erőddé átalakított városban kíméletlen, brutális harc folyt házról házra, utcáról utcára, amelyben a németek nem sok hasznát vették tankjaiknak. A város nagyobb részét így is elfoglalták, de a védők szinte emberfeletti elszántsággal küzdöttek. Volt olyan nap, hogy tízezernél is több embert vesztettek. A kimerült németek a tél közeledtével, novemberre védelembe mentek át. Paulus helyzetét az is nehezítette, hogy szárnyain az olasz, magyar és román csapatok gyengébben felszereltek voltak. A szovjet hadvezetés eközben minden nélkülözhető erőt Sztálingrád mögött vont össze, majd 1942. november 19-én reggel, mínusz 25 fokos fagyban a 28 kilométer hosszú fő áttörési szakaszon 3500 szovjet löveg és aknavető zúdított össztüzet az ellenséges állásokra. Majd megindult a támadás, amely néhány óra alatt elsöpörte a várost északról és délre biztosító román erőket. Öt nap múlva bezárult a harapófogó a 22 hadosztályt, 330 ezer katonát magában foglaló német központi csoportosítás körül.

Friedrich von Paulus német tábornok 1944-ben a kihallgatásán Moszkvában Fotó:EUROPRESS/AFP/TASSZ #moszkvater
Friedrich von Paulus német tábornok 1944-ben a kihallgatásán Moszkvában
Fotó:EUROPRESS/AFP/TASSZ

Paulus kétségbeesve küldte a sürgönyöket Berlinbe, de Hitler nem engedte meg, hogy kitörjön a városból. Arra utasította a tábornokot, hogy várja meg a kívülről jövő felszabadító támadást. Addig is légihídon kísérelték meg a katlanba szorult 6. hadsereg ellátását, de a légi fölény hiányában ez lehetetlen feladatnak bizonyult. A németek december 12-én sikertelenül kísérelték meg a városban rekedtek felmentését. A hadművelet kudarccal zárult. Az éhező, betegségek és fagy tizedelte németeknek a Führer újra meg újra megtiltotta a kitörést és a megadást is.

1943 januárjának elején a szovjetek megkezdték a körülzárt német csapatok felmorzsolását, így újrakezdődtek az utcai harcok, csak fordított szereposztásban. Most a németek szorultak egyre kisebb területre vissza. Hitler január végén marsallá léptette elő Paulust abban reménykedve, hogy mivel addig német marsall még nem adta meg magát, Paulus is a hősi halált választja. A német történelemben ugyanis még nem akadt példa arra, hogy egy tábornagy az ellenség fogságába kerüljön. Csalódnia kellett.

„A parancsokon, a Führer érzéketlenségén felháborodott, a további harcot értelmetlennek találó, fázó és éhező katonái életét menteni akaró Paulus január 31-én megadta magát, február 2-án pedig valamennyi német katona letette a fegyvert. A foglyok között 22 tábornok volt. Paulus emlékiratában leírta, hívő katolikusként eleve elutasította az öngyilkosság gondolatát”

Azonban voltak olyan német csapatok, akik Hitler parancsa alapján tovább harcoltak. A Sztálingrád című német dokumentumfilm szerint mintegy 11 ezer német és szövetséges katona tagadta meg a fegyverletételt, és harcolt tovább, a halált választva a szovjet fogolytábor helyett. A szovjetek 1943 márciusában semmisítették meg az ellenállás utolsó gócpontjait és számolták fel a pincékben, csatornákban bujkáló csoportokat. Szovjet források szerint a fegyverletétel után 2.418 katonát öltek még meg harcban és 8.646-ot fogtak el.

A 199 napig tartó ütközetben a német és a velük szövetséges erők 840 ezer embert vesztettek halottakban, sebesültekben, foglyokban és eltűntekben. Ebből 740 000 katona esett el vagy sebesült meg, 100 ezer ember pedig fogságba esett. Az anyagi veszteségük 3000 repülőgép, közel 2000 harckocsi és rohamlöveg, több mint 10 ezer tüzérségi eszköz volt. A fogságba esett 91 ezer német katonából csak hatezer vergődött haza évekkel a háború vége után.

A sztálingrádi ütközettel a szovjet hadsereg is iszonyatos veszteségeket szenvedett. Ugyan az emberáldozat számát nem hozták nyilvánosságra, a szovjet oldalon egymillió fölötti volt az áldozatok, sebesültek, foglyok, eltűntek száma. A Vörös Hadsereg 478 741 katonát veszett, 651 000-en megsebesültek, a civil áldozatok számát pedig csak megbecsülni lehet. Sztálingrád gyakorlatilag megsemmisült. A városból csupán füstölgő romhalmazok maradtak. Ez a szovjet győzelem azonban azt jelentette, hogy a keleti fronton átvették a hadászati kezdeményezést, és azt a háború végéig meg is őrizték.

Ezt a súlyos vereséget német oldalon sem lehetett titokban tartani. A nyilvánosságra hozott vereség híre mind a hadsereget, mind a lakosságot súlyosan megviselte. Hitler hatalomra kerülésének tizedik évfordulóján nem tartott beszédet, Goebbels pedig február 18-án gyújtó hangú szónoklatban totális háborúra szólította fel a német népet. A német oldalról hibás stratégiai és taktikai döntések sorát felvonultató sztálingrádi csata a kortárs sajtóban fordulópontként jelent meg, és hetvenhat év távlatából is nehéz máshogyan értékelni. Nem véletlen, hogy sokan úgy vélték, hogy a náci Németország itt veszítette el a második világháborút.

„Az már szinte természetes, hogy az emberiség történelmének leghosszabb csatája számos írót és filmrendezőt megihletett. Az általuk elkészített művek pedig  nem egyszer olyan legendáriumokat tartalmaztak, amelyek tovább fokozták a sztálingrádi ütközet jelentőségét”

Nézzük tehát, hogy az azóta eltelt évek milyen, a történészek által egyre többször cáfolt propagandisztikus elemekkel ruházták fel a 199 napig zajló csatát. A hvg.hu egy korábbi cikkében két nemzetközileg is ismert történészt kérdezett meg a csatával kapcsolatban szárnyra kapott tévhitekről. Antony Beevor angol történészt, a Sztálingrád című tanulmány szerzőjét, valamint Jochen Hellbeck német kutatót, a Magyarországon is megjelent Die Stalingrad-Protokolle című könyv íróját.

Beevor szerint 1942 augusztusától 1943 februárjáig tartó időszak során dőlt el, hogy a tengelyhatalmak el fogják veszteni a háborút, hiszen a német Afrikakorps vereséget szenvedett El-Alameinnél, majd az Egyesül Államok belépett a háborúba és Guadalcanalnál vereséget mért a japánokra. A brit történész kiemelte, a szovjet győzelemhez az is kellett, hogy Sztálin, aki korábban maga akarta irányítani a hadsereget, de sorozatos kudarcok érték, tanult a hibáiból, és hagyta érvényesülni a tábornokait. Mindez ugye Hitlerről már nem volt elmondható, ahogy azt fentebb már írtuk. Beevor kijelentette, a Sztálingrádnak katonailag és geopolitikailag tulajdonított stratégiai fontosságból nem sok volt igaz, ugyanis a városnak nem volt komoly katonai jelentősége. Bár a városból ellenőrizni lehetett a Volga hajóforgalmát, de a bevétele nem szavatolta volna a kaukázusi olajmezők megszerzését. Így abszolút téves volt az a nézet, hogy Sztálingrád elfoglalása meghozta volna Hitlernek az áhított győzelmet. Hitler döntő hibát követett el azzal, hogy nem tudott ellenállni a kísértésnek, és jelképes győzelmet akart aratni „Sztálin városának” a bevételével. Ugyanakkor az tény, hogy Zsukov és Vasziljevszkij tábornokok felismerték a lehetőséget egy teljes német hadsereg bekerítésére és a Kaukázus elleni offenzíva visszaverésére.

A győzelem pillanata Sztálingrád mellett #moszkvater
A győzelem pillanata Sztálingrád mellett
Fotó:EUROPRESS/AFP/RIA Novosti

Ugyanakkor Tél tábornok szerepe a szovjet győzelemben nem eltúlzott, hiszen a németek vereségében az is szerepet játszott, hogy a Wermacht a II. világháború során már másodszor szenvedett az elégtelen téli felszerelés miatt súlyos fagyási sérüléseket. Sztálingrádban például 14 ezer katonának csak amputációval lehetett kezelni a hideg okozta sérüléseit. Mindenesetre propaganda célokra azonnal kihasználták a vékony bakancsot és egyenruhát viselő, halálra fagyott német katona képét, amely jelképévé vált a tengelyhatalmak oroszországi vereségének. A Sztálingrád című német filmnek például egyik kulcsjelenete az volt, amikor a német katonák rájönnek, nincs elég meleg cipőjük a közeledő télre. Persze a Vörös Hadsereg győzelméhez a mínuszok nem voltak elegendők, és Jochen Hellbeck szerint Sztálingrádnál a szovjetek a német villámháborúhoz hasonló taktikát alkalmaztak. Nagy tömegben bevetett tankokkal törték át az ellenséges frontot, elvágva az utánpótlási vonalakat és bekerítve a szárnyakon elhelyezett csapatokat, majd a Sztálingrád alatt harcoló sereget. A sikernek ez legalább olyan fontos eleme volt, mint Tél tábornok.

„A mesterlövészek legendája már az ütközet alatt szárnyra kelt, természetesen mindkét oldalon hősöket faragtak belőlük, akik a városi harcokban valóban komoly veszélyt jelentettek az ellenségre”

A leghíresebbek, Iván Mihajlovics Szidorenko és Vaszilij Grigorjevics Zajcev megközelítőleg 500 illetve 240 német katonát öltek meg. De a történelemkönyvek megemlékeznek egy Anatolij Csekov nevű mesterlövészről, aki ugyan nem élte túl a csatát, ám a szovjet források szerint 256 ellenfelét lőtte ki. A szovjetek egy mesterlövész-párbajról is beszámoltak Zajcev és Heinz Thorvald SS-ezredes között, amely a német halálával végződött.

Patkányháború című regényében David Robbins éppen ezt a párbajt írta le. Ennek a párbajnak az alapján készült Zajcev emlékirataira támaszkodva az Ellenség a kapuknál című film. Persze, ezekkel az adatokkal is csínján kell bánni, hiszen az egyik legjobb német mesterlövészt, Erwin König őrnagyot állítólag Zajcev lőtte le. Utólag ugyanakkor kiderült, hogy a „legjobb német mesterlövész” csak a szovjet propagandában létezett. Hellbeck semmi nyomát nem találta a német forrásokban.

„Noha a háború során a szovjet titkosszolgálat, az NKVD valóban felállított Sztálin utasítására blokkoló egységeket, melyeknek a dezertálás és az engedély nélküli visszavonulás megakadályozása volt a fő feladatuk, ám az szintén legenda, hogy a sztálingrádi csatában az NKVD tisztjei géppuskával lelőtték volna a visszavonulókat, ahogy az Ellenség a kapuknál című filmben látható”

Hellbeck rámutatott, a sztálingrádi csata során a Vörös Hadsereg súlyos emberhiánnyal küszködött, ezért nem áldozhatták fel ilyen értelmetlenül a katonáikat, míg Beevor könyve szerint a szovjet 62. hadseregben 13 500 katonát végeztek ki dezertálásért.

De a Wermacht áldozati szerepét is legendának tartja a német történész. Hellbeck szerint ugyanis a német hadsereg a keleti fronton szorosan együttműködött az SS-szel és az SD-vel a „partizántevékenység visszaszorításában”, ami gyakran civilek elleni megtorló akciókat és a zsidó lakosság kiirtását jelentette. Ráadásul az úgynevezett komisszár parancs értelmében a Wermacht kivégezhetett olyan foglyokat, akikről gyanították, hogy kommunista komisszárok, vagy túlságosan „bolsevizált” katonák.

MEGOSZTÁS