Fenn lehet tartani egy független színházat, hogy szókimondó, az aktuális eseményekre reflektáló előadásokat mutassanak be, amelyeket nem darál be az állami cenzúra? Vajon képes-e ez az intézmény hosszú évekig megtartani eredeti küldetését, a szemérmetlen kritikai hangot? Mindezt a Kaukázus kulisszái mögött. A 8. Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivál versenyfilmje a Színfalak (Still we play on / A Stage) ezekre a kérdésekre keresi a választ a Szabadság Színház helyzetén bemutatva a grúziai hatalomváltásokat.

Grúzia, vagy ahogy ők az országukat nevezik, Szakartvelo a Kaukázus ölelésében, Európa és Ázsia határán fekvő csodaszép, sokarcú ország. Azonban a nemzetiségi és a vallási törésvonalak következtében a független állami létének a megújulása óta szinte folyamatos polgárháborús helyzet, belpolitikai megosztottság  jellemzi. A posztszovjet betegségek sem kerülték el, úgymint magas korrupciós index, puccsokkal kísért hatalomváltások, szegénység, magas kivándorlási ráta.

Ebben a helyzetben csöppenünk 2001-ben filmünk nyitó jelenetébe. Zavargások Tbiliszi utcáin, a tüntetők az állami tévé székházát ostromolják, álarcos férfiak a tömegbe lőnek, füst, sziréna és vér. A következő bejátszóban a televíziós hírolvasó közli, hogy Giorgi Sanaliát, a népszerű oknyomozó újságírót holtan találták. Sanalia bűne, hogy kérlelhetetlenül utána járt elit mindent átszövő korrupciójának.

„A Szabadság Színházát ebben a zűrzavaros időben hívja életre pár amatőr művész. Az alapítók ezzel jelzik, nem akarnak hallgatni a problémákról, politizáló, a mindenkori rendszert kérlelhetetlenül kritizáló színház akarnak lenni. Ezért a színház az állandó létbizonytalanság szélén táncol”

Az utóbbi harminc év amúgy sem a politikai stabilitásról szólt Grúziában. Az utolsó szovjet külügyminiszter, Eduard Sevarnadze, egy polgárháború után lett az ország vezetője, őt pedig a pártfogoltja, Mihail Szaakasvili ütötte ki a nyeregből. Tüntetések hosszú sora, autós felvonulások készítették elő Sevarnadze bukását. A Szabadság Színház azzal, hogy helyet biztosított az ellenzéki gyűléseknek, maga is hozzájárult Szaakasvili győzelméhez. A színház hajó alakú épülete közvetlenül a Kormányzati Kancellária (az akkori elnöki rezidencia) előtt állt. A forradalom napjaiban a színház „Provokáció” címmel kormányellenes műsort adott elő. A darab közepén a színészek kinyitották a színház bejárati ajtaját, és az elnöki rezidencia irányába kiabálták: „Kifelé!”

Végül a tüntetések egy vértelen, úgynevezett színes forradalomban kulminálódtak. A színes forradalmak egyébként is divatban voltak akkoriban, 2000-ben a belgrádi buldózer-forradalommal kezdődött a sor, és Ukrajnától Kirgizisztánig végigsöpört a posztszovjet térség több meghatározó államán. Sokan a 2011-ben az Észak-Afrikán át az egész Közel-keletet lángba borító arab tavaszt is ebbe a körbe sorolják.

„A nyugati titkosszolgálatok szerepe eme megmozdulásokban máig nem tisztázott. Pontosabban, minden jel arra mutat, hogy nyakig benne voltak ezekben a <forradalmakban>”

Erős jelenete a filmnek az a pár képkocka, amikor Szaakasvili és hívei betörnek a grúz törvényhozás épületébe. Az éppen beszédet mondó elaggott elnök először csodálkozik, majd a testőrei segítségével menekülőre fogja.  Sevardnadze 2008-ban büszkén nyilatkozta az őt interjúvoló Népszabadság tudósítójának, hogy vérontás nélkül adta át a hatalmat, amire szerinte utóda nem lesz majd képes. Szaakasvilinek, a nyugatos megmentőnek az első útja Avtandil Varsimashvilihez, a Szabadság Színház alapító-igazgatójához vezetett. Nem véletlenül. A társulat és széles támogatói köre okkal reménykedik, hogy az új vezetés nem fogja elhallgattatni a kritikus hangokat, és támogatni fogja művészek szabad önkifejezését. Ekkor hangzik el a film kulcsmondata:

„Egy művésznek kötelessége ellenzékinek lenni”

– jelentette egy interjúban ki Niko Gomelauri, a társulat azóta rákban elhunyt ikonikus alakja. Ennek jegyében a színház a repertoárjával továbbra is igyekszik felhívni a figyelmet az új rendszer fonákságaira. Pedig az új vezetés mindent elkövet a színház vezetőinek a lekenyerezésért. Varsimashivli egyenesen az elnöki kabinet kulturális főtanácsadójává avanzsál, de ettől még nem fogja vissza a kritikáit, se az általa rendezett darabokban, se a nyilatkozataiban.

Szaakasvili hatalomra jutása után egyre harcosabb ellenfele lett Moszkvának, emellett Abházia és Dél-Oszétia visszaszerzését nevezte egyik fő céljának. A konfliktus magvait elvetették. A dél-oszétiai és abháziai területen 2004-tól már láthatóak voltak az etnikai konfliktus jelei, amelyet 2006-ban georgiai állampolgárok oroszországi kiutasítása, valamint a grúz borok kitiltása követett.

Mindeközben Szakaasvilit folyamatosan a NATO csatlakozás lehetőségével ámította a George W. Bush féle adminisztráció. A befektetett több milliárd dolláros amerikai segélyekért hálás Szaakasvili sugárutat nevezett el az ifjabb Bushról Tbiliszi belvárosában.

A moszkvater.com főszerkesztője 2008-ban az orosz-grúz 5 napos háborút megelőzően járt a grúz fővárosban. A tudósításában így írja le konfliktus előtti feszült helyzetet: „Moszkva számára érzékeny pont Grúzia, mivel Washington érdeke az Oroszországgal szomszédos államok szuverenitásának erősödése, Tbiliszi pedig a Fehér Ház egyik legfőbb támasza e törekvésében. A szakadár tartományok körüli konfliktus összefügg Moszkva azon igyekezetével, hogy útját állja Grúzia NATO csatlakozásával”. A tudósításból kiderül, hogy a főváros utcáin semmilyen oroszellenesség nem volt tapasztalható. Az emberek azt érezték, hogy visszatért a ‘89 előtti időszak, csak most a Szovjetunió helyett Amerika lett a „nagy testvér”.

„Szaakasvili a kalandor politikájával nagyot kockáztatott, és duplán veszített. Egyrészt le kellett mondania a szakadár tartományokról, és a beígért NATO tagjelölti státuszt sem kapta meg”

Szakaasvili a megrendült hatalmát a rendőrállam kiépítésével kívánta megerősíteni. Elnöksége alatt zéró toleranciát hirdettek a kisebb súlyú bűncselekmények elkövetői ellen. Nagyon súlyos büntetési tételeket szabtak ki például a kis mennyiségű kábítószer birtoklásáért vagy a lopásért.  A rendvédelmi szervek a kormányellenes tüntetéseket rendkívül durván, törvénytelen módon verték szét. Azon professzorokról és értelmiségiekről, akik felemelték hangjukat, a félresikerült reformokkal szemben Szaakasvili nemes egyszerűséggel kijelentette, nincs joguk kritizálni, mert kommunisták! A taktika ismerős lehet itthonról is, amikor pár éve az MTA kutatóhálózatát vette el a kormány.

„Szaakasvili körül végül 2013-ban elfogyott a levegő, eléggé vegyes mérleggel távozott a hatalomból, majd elhagyta az országot. Az általa örökül hagyott Grúzia pedig nem vált a politikus ígérete szerinti <Kaukázus Svájcává>”

„Grúzia tulajdonképpen 2019 nyara óta permanens válságban él, annak gyökerei azonban még messzebbre, a 2000-es évek első feléig vezetnek vissza. 2012 óta mindhárom parlamenti választást stabil, egyedüli többséggel nyerte meg a Szaakasvilivel szemben szerveződő Grúz Álom nevű párt, amelynek támogatottjai – 2013-ban Giorgi Margvelasvili, 2018-ban pedig Szalome Zurabisvili – az elnökválasztásokon is győzni tudtak. A párt mögött Bidzina Ivanisvili, Grúzia leggazdagabb embere áll, aki egy rövid ideig a miniszterelnöki széket is elfoglalta, befolyása azonban hivatalos tisztségeitől függetlenül máig jelentős maradt” – olvashatjuk a Szaakasvili visszatérési kísérletét taglaló cikkünkben.

A film végén lezárásában az alkotók megemlékeznek arról, hogy Grúziában 2018 márciusában a kormány bezáratta a kulturális minisztériumot, azt a sport- és oktatásügyibe integrálja. A következő év júniusában erőszakosan levertek egy tüntetést, sokan megsebesültek, és négyen meg is vakultak. Tavaly júliusban pedig meleg ellenes felvonulást tartottak, szintén sokan megsérültek, köztük 53 újságíró. A kormány pedig 2021 augusztusában megszakította az EU-val az együttműködést a bírósági rendszerrel kapcsolatos vitában – olvashatjuk az eseménylista végén.

„Grúzia a Szovjetunióból történő kiválása után nagyon mélyről indult, és gazdasági tekintetben érezhető sikereket ért el. Ebből a szempontból a régiós összehasonlításban nincs szégyenkeznivalója. Ellenben a nagy célnak, az ország euroatlanti csatlakozásának, a következő egy, de inkább két évtizedes viszonylatban nincs reális esélye”

Azt se feledjük, hogy nálunk sem ment végbe a teljes rendszerváltás. Ahogy Lakner Dávid a filmről írt kritikájában megjegyzi: „Nekünk pedig eszünkbe juthat, hogy ha erőszakos tüntetés leverések nincsenek is, hasonló listát azért rólunk is össze lehetne állítani, melegellenes törvényen innen és túl. És emlékeztessük magunkat arra is, hogy a hatalmi visszaélések ellen bőven tiltakoznak nálunk és nyugatabbra is. Amikor viszont egy állam egészéről alakítanánk ki magunkban sommás véleményt, akkor óhatatlanul elfelejtjük, hogy a helyzet általában sokkal összetettebb.”

Források:

Nyilas Gergely: Panduri susogó hársból (2008.05.31. Népszabadság Hétvége magazin) 

Stier Gábor: Korbács és kalács (2008.08.02. Magyar Nemzet Hétvégi magazin) 

***

A film február 14-ig jegyvásárlás ellenében online megtekinthető a fesztivál honlapján.