„nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova érkezik”
„Az EU-val a politikai viszony a kapcsolatok gazdasági jelentősége ellenére a jelenlegi brüsszeli vezetés mellett helyreállíthatatlannak tűnik, azonban a jó viszony az amerikai kormánnyal, és persze a földrajzi távolságból fakadó gazdasági mozgástér némi gátat szab az erősebb nyugati nyomásnak”
Fotó:EUROPRESS/Giorgi ARJEVANIDZE/AFP
Ha az elcsépelten ható összetett szónak még van létjogosultsága, akkor Grúzia geopolitikai helyzetére mindenképpen alkalmazható ez a jelző. A kaukázusi ország az európai integrációt tűzte ki céljául, és jelentős haladást is ért el ezen az úton, az európai vezetők azonban elégedetlenek Tbiliszi politikájával, mivel azt – többek között – oroszbarátnak tekintik. Marta Kos, az EU bővítési biztosa figyelmeztette is Tbiliszit, hogy ne is álmodjanak arról, hogy országuk 2030-ig az Európai Unió tagja lehet.
„Grúzia és Oroszország kapcsolatai valóban bővültek az elmúlt években, azonban a két ország még a diplomáciai kapcsolatait sem állította helyre a 2008-as háború óta. Elhelyezkedése miatt Grúzia gazdasági szempontból is fontos Törökország és Kína számára, de természetesen itt is jelen vannak az amerikaiak is, ráadásul a grúz belpolitika mindkét térfelén”
Ez az összetettség jórészt Grúzia történelméből és földrajzi helyzetéből fakad. A térség évszázadokon keresztül ütközőzóna volt Oroszország és Törökország között, a küzdelem pedig előbbi javára dőlt el azzal, hogy 1801-ben az ortodox keresztény grúzok Moszkva protektorátusa alá kerültek. Rövidéletű függetlenségi törekvések után Grúzia a Szovjetuniónak is része lett (előbb egy Kaukázusontúli, majd egy önálló Grúziai Szovjet Szocialista Köztársaságként), a peresztrojka idején azonban több, egymással szembenálló függetlenségi mozgalom is kibontakozott az országban.
Miközben Grúzia a Szovjetuniótól való függetlenségre törekedett, addig autonóm területei éppen Tbiliszitől kívántak minél nagyobb függetlenséget kivívni, éppen Moszkvára támaszkodva. Míg Adzsária – nem kis részben az egészen 2007-ig Batumiban állomásozó orosz csapatoknak köszönhetően – megelégedett a kiharcolt széleskörű autonómiával, amelyet aztán a grúz alkotmányban is rögzítettek, addig Abházia és Dél-Oszétia véres polgárháború során kivívták a de facto függetlenségüket, amelyet az orosz békefenntartók garantáltak.
„Ennek az állapotnak a felszámolására irányuló kísérlet Tbiliszi részéről 2008-ban Oroszország és Grúzia háborújához és a két ország közötti diplomáciai kapcsolatok megszakadásához vezetett”
Mindez persze nem légüres térben történt. 1991 után Grúziában is megjelentek az egész volt szocialista térséget behálózó nyugati struktúrák (USAID, Soros-alapítványok, NED stb.), amelyek segítségével 2003-ban a Nyílt Társadalom-díjas Miheil Szaakasvili került az ország élére. A „rózsás forradalom” során megbuktatott elnökkel és egyben volt szovjet külügyminiszterrel, a szakadár területeken lezajlott konfliktusok ellenére Moszkvával pragmatikus kapcsolatokat ápoló, Eduard Sevardnadzével szemben Szaakasvili élesen nyugat felé rántotta Grúzia kormánykerekét. Nemcsak az európai integrációt, de az ország NATO-csatlakozását is megcélozta, és egyre élesebben szembekerült az oroszokkal. Az eredmény ismert. Szaakasvili elnöksége az elvesztett háború mellett reformok címén folytatott hatalmi visszaéléseiről maradt emlékezetes, pártja, az Egyesült Nemzeti Mozgalom (ENM) pedig úgy elveszítette a 2012-es választásokat, hogy azóta se tudott talpra állni.
„Az elmúlt tizenhárom évben ugyanis minden választáson a Grúz Álom nevű párt győzött, amelyet az ENM a kezdetektől oroszbarát erőként próbált beállítani, mivel annak egyik vezető alakja egy orosz–grúz vállalkozó, Bidzina Ivanisvili”
Ivanisvili egyébként anno maga is támogatta Sevardnadze megbuktatását, és pártja maga is kiállt az ország euroatlanti integrációja mellett. Sőt, ezen a téren éppenséggel a Grúz Álom tudott eredményeket felmutatni. 2014-ben ők írták alá a társulási megállapodást az Európai Unióval, 2022-ben ők adták be a tagsági kérelmet és 2023 végén ők nyerték el a tagjelölti státust. Az oroszbarátság vádja azonban ennek ellenére fokozatosan erősödött velük szemben, a sorozatos választási vereségek miatt pedig az ENM és az abból kiváló ellenzéki pártok 2019 nyara óta tiltakozó akciók révén próbálják elérni a kormány megbuktatását, egy újabb „rózsás forradalomban” bízva.
„Mindez eddig nem igazán sikerült. Bár sikerült bizonyos ügyekben meghátrálásra kényszeríteniük a kormányt, az végül minden soron következő választást magabiztosan megnyert”
Az ellenzék már annyira nem bízik a választási sikerben, hogy idén az önkormányzati választáson már el sem indultak, a tavalyi parlamenti választásokon elnyert mandátumaikat pedig nem vették át. Mindkét választást tiltakozó akciók követtek, amelyek azonban idővel lecsillapodtak, az ellenzéki politikusok és újságírók ellen pedig eljárások indultak a hatalom erőszakos átvételére tett kísérletek vádjával.
Hogy a folyamatos kudarcok ellenére az ellenzék nem adja fel, sőt egyre nyíltabban lépett fel a kormánnyal szemben, nem is leplezve azon szándékát, hogy az utcán akarja azt leváltani, elsősorban a változó nemzetközi helyzetnek köszönhető. Hosszú időn keresztül ugyanis a nyugati államok nem reagáltak a grúz ellenzék panaszaira. Az ENM és szövetségesei már 2020-ban csalást kiáltottak, akkor azonban ezeket a vádakat sem Washington, sem Brüsszel nem osztotta. 2022-ben azonban elkezdődött az ukrajnai háború, Grúzia pedig nemcsak hogy nem fordult szembe Moszkvával, de éppen ellenkezőleg, bővítette is kapcsolatait az oroszokkal. Tbiliszi nem vezetett be szankciókat Oroszországgal szemben, így pedig az előnyére tudta fordítani a Moszkva és a Nyugat közti szakítást. A két ország kereskedelmi forgalma jelentősen nőtt a háború kitörése után, emellett számos orosz magánszemély és vállalkozás jelent meg Grúziában, jelentősen hozzájárulva a kaukázusi ország elmúlt években mutatott magas GDP-növekedéséhez. Ezen kívül helyreállt a két főváros közötti közvetlen légi összeköttetés, és bővült a vízummentesség időtartama a grúz polgárok számára is Oroszországban.
„Mindez persze nem nyerte el Brüsszel és Washington tetszését. Mint ahogy az sem, hogy a grúz vezetés egyre gyakrabban vádolta azzal Ukrajnát, hogy Grúziát is be akarja rángatni a háborúba”
A hazájában elítélt és évekig Ukrajnában élő Szaakasvilit is azzal vádolják, azért tért vissza 2021 végén Grúziába, hogy államcsínyt hajtson végre, majd második frontot nyisson Oroszországgal szemben, ahogyan az Ukrajna oldalán harcoló grúz önkéntesekről is hasonlókat feltételeznek. A Grúz Álom 2024-es kampánya már nyíltan a háború és béke kérdése köré épült, Brüsszel pedig felkészült arra, hogy a korábbiaktól eltérően a tüntetők oldalára álljon. Csakhogy az Egyesült Államokban nem sokkal a grúziai választások után Donald Trumpot választották elnökké. Ennek jelentősége pedig abban áll, hogy a jelenlegi grúz vezetés éppenséggel Trump szövetségese, aki így értelemszerűen nem volt érdekelt a Grúz Álom megbuktatásában, a „színes forradalom” kísérlete így pedig amerikai támogatás nélkül és az európaiak óvatoskodása mellett néhány hét alatt kifulladt.
„A grúz vezetés most már ott tart, hogy az ENM és a belőle kivált partnerpártjai betiltását javasolja az alkotmányos rend veszélyeztetése miatt; hogy ez megtörténik-e, azt nem tudhatjuk, az azonban valószínű, hogy ez a lépés nem segítené elő Brüsszel és Tbiliszi kapcsolatának javulását”
Úgy tűnik tehát, hogy a grúz kormány elfogadta a helyzetét, és nem hajlandó meghajolni az EU akarata elől, még ha ez a csatlakozási reményeinek feladásával is jár.
A Nyugat és Oroszország közötti, valamint a Nyugaton belüli konfliktusokban való szerepe mellett fontos kiemelni az ország földrajzi elhelyezkedésének más következményeit is. Kelet és Nyugat, Észak és Dél között, a Fekete-tenger partján elhelyezkedve az ország kereskedelmi jelentősége eleve adott, a világban lezajló folyamatok ezt azonban csak erősítették. Kína gazdasági felemelkedése és nagyszabású ambíciói (Övezet és Út kezdeményezés) Grúziát sem hagyták érintetlenül. Az Oroszország nyugati határain kialakult feszült helyzet, és a közel-keleti konfliktusok pedig az elmúlt években még tovább növelték a kaukázusi kereskedelmi útvonal jelentőségét, amely szinte az egyetlen biztonságos átjáró maradt Kelet és Nyugat között. Megnőtt Poti kikötőjének szerepe, az ország pedig az Európai Unió energetikai diverzifikációs törekvéseinek is a haszonélvezője lehet, az azerbajdzsáni energiahordozók ugyanis Grúzia felé juthatnak el a legegyszerűbben az EU-ba.
„A kaukázusi kereskedelmet ráadásul az évtizedekig húzódó örmény-azerbajdzsáni konfliktus Grúzia felé terelte, Azerbajdzsán és Törökország gazdasági kapcsolatai szempontjából megkerülhetetlenné téve Grúziát”
A török gazdasági befolyás persze ezen túlmenően is jelentős az országban, az oroszokkal való elhidegülést követően pedig csak nőtt, elsősorban a grúz etnikumú, de jórészt muszlim vallású Adzsária területén. A háború miatt az orosz-török gazdasági kapcsolatok is felértékelődtek, amely szempontjából szintén nehezen megkerülhető Grúzia. Nem véletlen, hogy a korábbiakban elhanyagolt orosz-grúz viszonylatú útvonalak felújítása és bővítése is egyre inkább napirendre kerül. Ma egyébként már Törökország Grúzia elsőszámú kereskedelmi partnere, őket az Egyesült Államok, Oroszország és Kína követi. Igaz, együttesen számolva a 27 uniós országot, az EU ugrana az első helyre.
„Az EU-val a politikai viszony a kapcsolatok gazdasági jelentősége ellenére a jelenlegi brüsszeli vezetés mellett helyreállíthatatlannak tűnik, azonban a jó viszony az amerikai kormánnyal, és persze a földrajzi távolságból fakadó gazdasági mozgástér némi gátat szab az erősebb nyugati nyomásnak”
Ha azonban az Egyesült Államok viszonya elmérgesedne Oroszországgal és Kínával, az Tbiliszi egyensúlyozó politikáját is megnehezítené. A részvétel az örmény-azerbajdzsáni konfliktus lezárásában ugyanis nem arra utal, hogy Washington érdektelenné vált volna a kaukázusi régióban. Tbiliszinek viszont a nyugati jelenlét, ahogy egyébként a kínai is ellensúlyt jelenthet az egyszerre versengő és együttműködő Oroszország és Törökország, a két történelmi szomszéd ambícióival és nyomásával szemben. Sok mindenkire kell tehát tekintettel lennie a grúz kormánynak, miközben valódi szövetségesként egyik partnerére sem igazán tekinthet.
Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.
Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.
Email : info@moszkvater.com
© 2018-2026 - #moszkvater
brüsszelita says:
Grúzia egy négymilliós ország az oroszok és a törökök közé szorulva, ezért nem nagyon van ugrálnivalója. Főleg nem Brüsszel irányába, különösen, mert az egyiknek se szíve csücske.
Ezzel együtt mi az a süket duma, hogy “az európai vezetők azonban elégedetlenek Tbiliszi politikájával, mivel azt – többek között – oroszbarátnak tekintik.”? Én meg elégedtlen vagyok a pingvinekkel, hogy barátkoznak a jegesmedvékkel, hisz Brüsszel sincs közelebb Tbiliszihez, mint a Déli-sark az északihoz. A múltkor is megkaptam tőlük, hogy ne lázítsak a fiókáik közt, inkább küldjek nekik halat. Tényleg, mit esznek a pingvinek, remélem nem jegesmedvéket!
Amúgy meg a grúzok folyton szines forradalomban vannak, 91 után volt ott valami Gamszahurdia, de azt kipicsázták, talán meg is halt, aztán jött a volt grúz KGB főnök, majd szovjet külügyér Sevarnadze. Ő az, aki a Szovjetunió pozícióit Kelet-Európában feladta, ennek ellenére a grúz parlamentben a testőrei a pulpitusról úgy vakarták le, nehogy az oda betörő színes csőcselék agyonverje. Szaakasvili őt követte amerikai egyetemmel és holland feleséggel, aki később elment Ukrajnába is színes forradalmat csinálni miután Tbilisziből elkergették, mert a Majdan túl lájtos volt neki, de aztán onnan is kirúgták, most épp Grúziában ül valamelyik börtönben. Lehet, hogy a kronológia nem stimmel, de én már nem követem. Viszont a grúzoknak nincs mással kereskedniük, mint az oroszokkal, mert a törökök ugyanazt gyártják mint ők, csak olcsóbban, viszont a grúz konyak még mindig fogalom Oroszországban.