Kezdőlap » Sport » Rockyt is megihlette a KO-király
Valerij Popencsenko az 1964-es tokiói olimpián #moszkvater

Rockyt is megihlette a KO-király

Valerij Popencsenko kétszáz győzelemmel a háta mögött vonult vissza, és máig tisztázatlan körülmények között halt meg Moszkvában

Valerij Popencsenko az 1964-es tokiói olimpián #moszkvater
Valerij Popencsenko (jobbra) az 1964-es tokiói olimpián
Fotó:EUROPRESS/AFP/Sputnik

Vannak olyan ökölvívók a sporttörténelemben, akik úgy kerülnek be a sportág legjobbjai közé, hogy sosem próbálhatták ki magukat a profik között. Ugyanakkor az amatőr bokszban szinte mindent elértek, amit csak remélhettek. Nos, ilyen volt a Szovjetunió egyik büszkesége Valerij Popencsenko is, akit ha egy mostani bunyóshoz kellene hasonlítani, akkor Gennagyij Golovkin neve ugrana be elsőként. Ő volt az, aki szinte sosem bízta a pontozókra a meccs eldöntését, hiszen kétszáz megnyert találkozójából a legtöbbet kiütéssel nyert meg.

„A kora legjobb ökölvívójának tartott középsúlyú moszkvai fiú alaposan rászolgált a Mr. KO becenévre, gyilkos jobbhorga előtt csak nagyon kevesek maradtak állva”

Egy, a II. világháborúban elhunyt vadászpilóta fiaként 1937. augusztus 26-án született Popencsenko 11 éves korában kezdett el bokszolni, és már az első pillanattól kezdve lehetett látni, sokra viheti majd ökölvívóként. Már korosztályos bunyósként is az volt a rá a jellemző, hogy kiütötte ellenfeleit –13 vereségének nagy részét ebben az időszakban szenvedte el –, míg 1955-ben először ért fel a csúcsra, amikor szovjet ifjúsági bajnok lett. Miután a döntőben kétszer is leütötte – másodszor végleg – ellenfelét, felfigyelt rá a kor egyik legjobb edzője Grigorij Filipovics Kuszikjanc, és a fiú innentől kezdve a leningrádi Dinamo Boksz Klubban folytatta a pályafutását, ugyanis felvették a helyi Haditengerészeti Egyetem gépészmérnöki karára. Ez utóbbi miatt majdnem abbahagyta az ökölvívást, hisz a tanulást mindennél fontosabbnak vélte. Szerencsére edzője meg tudta győzni a folytatásról. Kuszikjanc ráérzett, hogy ezt a fiút hagyni kell a saját, szokatlan stílusában harcolni és eredményes lesz.

És igaza lett az edzőnek. 1960-ban megszerezte a diplomáját, és ez olyan jó hatással volt rá, hogy utána megnyerte a középsúlyú felnőtt bajnoki címet, amit aztán még öt éven keresztül ki sem adott a kezéből.

„A szakma nem győzött csodálkozni, hiszen az edzők véleménye az volt, minden ütése eltér attól, ahogy azt végre kellene hajtani, stílusát egyszerűen elfogadhatatlannak nevezték”

Ezért nem vitték ki az 1960-as római olimpiára, mert a csapatvezetők nem akarták kinevettetni magukat ezzel a kacska ökölvívóval. Majd amikor sorozatban bizonyult hazája legjobbjának, és 1963-ban már negyedszer lett középsúlyú szovjet bajnok, kezdtek rá más szemmel nézni.

„Valerijnek egészen más volt a mozgáskoordinációja, amivel teljesen összezavarta az ellenfeleit. Edzőként számtalanszor átéltem ezt iskolázás közben. Mondom neki, üss egyenest. És látod, hogy repül a horog, becsukod a szemed és a kezed elhúzni sem tudod. Egyenest ütött ő, csak te úgy érezted, hogy az horog volt. Ezeknek a különleges ütéseknek köszönhetően nyerte meg kiütéssel a meccseinek nagy részét, ami azért amatőr bokszban nem volt megszokott” – emlékezett vissza később Boris Grekov mesteredző.

„Edzésmunkájában is meglehetősen különc volt, és ezen később sem változtatott, például Sylvester Stallone az ő edzéstechnikáit is alkalmazta a Rocky című filmjében”

Sőt, nemcsak felfedezték Popencsenkót, hanem az 1963-as moszkvai Európa-bajnokságon már őt nevezték középsúlyban, pedig éppen ekkor kandidált az egyetemen filozófiából és gépészetből is. Ugyan a szovjet csapatvezetők a kontinenstorna előtt mindenhol azt híresztelték, a válogatott leggyengébb súlycsoportja a középsúly, Popencsenko nemcsak végigverte az egész súlycsoportot, de a fináléban látványos KO-val verte román ellenfelét. Mondani sem kell, egycsapásra ő lett a sztár, róla írtak az újságok. Végleg befutott.

Szóba sem jöhetett más középsúlyúként az 1964-es tokiói olimpiára a szovjet válogatottnál, sőt, az előző évi teljesítménye alapján most már a legnagyobb favoritnak számított. Nem is okozott csalódást, és mind a négy meccsén fantasztikus teljesítményt nyújtott. Egyedül a ghánai Joe Darty bírta állva ki ellene mind a három menetet, míg a döntőben az ötszörös nyugatnémet bajnok Emil Schulcz ellen az első menet első percében kiütéssel győzött. Popencsenko felért a csúcsra, ráadásul megkapta a legtechnikásabb ökölvívónak járó Val Barker Kupát.

„A díjátadón kiváló angolsággal köszönte meg a gratulációt a Nemzetközi Amatőr Szövetség akkori elnökének, Lord Russelnek, aki úgy meglepődött, hogy egyből azt kérdezte: “Elnézést, Ön valamikor Angliában élt?”

Az már szinte természetes volt, hogy egy évvel később az 1965-ös Európa-bajnokságon újra aranyérmet szerzett. És a történelem megint megismételte önmagát. Megint egy ellenfele bírta állva ki ellene a három menetet, míg a döntőben az angol William Robinsont is az első menetben ütötte ki.

„A bokszban előfordul, hogy egy ökölvívó képzetlennek tűnő mozgása kivételes egyéniséget takar. Ilyen volt Popencsenko. Egy öntörvényű, önképzett ember, aki a kiismerhetetlenségével az ellenfeleit semmisítette meg, a bírókat pedig azzal, hogy minden helyzetből a maga javára tudta fordítani az eredményt” – jelentette ki róla Rolf Steinbreher, a NDK ökölvívó válogatottjának egykori szövetségi kapitánya.

Mindenki úgy vélte, a középsúly trónja évekre be van töltve, ám amilyen váratlan egyeneseket és horgokat ütött, olyan váratlant lépett a kontinensviadal után. Bejelentette a visszavonulását, holott ereje teljében volt, és őt tartották a világ legjobb amatőr ökölvívójának. Hogy mindezt miért tette? Nos, senki sem tud semmi biztosat. Van, aki szerint egyszerűen belefáradt a bokszba, volt, aki szerint a felesége beszélte rá, volt, aki szerint pedig az édesanyja szavára vonult vissza, hogy tudósként dolgozzon tovább.

És ez is sikerült neki, ugyanis

„a kimagasló sporteredményei mellett a tudományos életben is letette a névjegyét”

Alig 30 évesen már tanszékvezető egyetemi docens lett, foglalkozott építészettel, matematikával és festészettel is. Hatalmas munkabírású, igazi polihisztor volt. Például, amikor beleszeretett a sakkba, akkorát fejlődött rövid idő alatt, hogy a korabeli sakkvilágbajnok Mihail Tal nemzetközi nagymesteri jövőt jósolt neki. Nagyon szerette az irodalmat, rajongott Puskinért, az Anyegint fejből tudta. Lermontovot is szerette. A 37. születésnapján meglepte a vendégeket azzal, hogy bármelyik Lermontov vers címét bemondták, ő elmondta az egész verset. Ennek ellenére sajnos nem csak emberfeletti teljesítménye miatt emlékeznek rá a régi idők bokszrajongói. Az amatőr ökölvívás egyik legkeményebb ütőjének az életéhez hasonlóan a halála is különleges volt.

„1975. február 15-én az akkor mindössze 37 éves Popencsenko a Baumann Egyetem negyedik emeletéről lezuhant és azonnal szörnyethalt. Az okok és a körülmények pedig a mai napig tisztázatlanok vagy titkosak”

A hivatalos verzió szerint baleset történt, de napvilágot láttak más lehetőségek is. Lehetett hallani öngyilkosságról és gyilkosságról is. Mindenesetre az akkori moszkvai tanácselnök az eset után kijelentette: “Popencsenko halálával kapcsolatban semmilyen információ nem adható ki a sajtónak!” Tovább nehezíti a tisztánlátást, hogy a legtöbb még élő barát, ismerős az eset után 40 évvel sem szívesen beszél a történtekről, vagy csak név nélkül vállalja a nyilatkozatot. Volt, aki azt mondta, hogy
kapcsolata volt a leningrádi maffiával, valamit nem teljesített nekik és így álltak rajta bosszút. Mások biztosak voltak abban, hogy önkezével vetett véget az életének. Mindenesetre az biztos, hogy a boncolási jegyzőkönyv szerint elég magas volt a vérében az alkoholszint. Valószínűleg sosem tudjuk meg a pontos igazságot…

Popencsenkót rövid, de annál eredményesebb ökölvívói karrierje, valamint szerteágazó tudása és misztikus halála miatt az orosz ökölvívás talán legnagyobb legendájának tartják. Emellett a boksz szakemberek is minden idők egyik legjobb es legkeményebb ütőerejű amatőr ökölvívójaként említik. Rendkívül tisztelte Papp Lacit, az ökölvívás úriemberének tartotta.

„Amikor kesztyűt húztam, az a vágy lobogott bennem, hogy olyan legyek, mint Papp László. Ő minden idők legjobbja, ezt senki sem vitathatja”

– mondta róla a ’60-as években. A cikk elején tett hasonlat Golovkinhoz, a fentiek tükrében könnyen lehet, hogy még a kazah bunyós számára hízelgő.