//Egy szovjet fiú a boksz Mekkájában
Egis Klimas #moszkvater

Egy szovjet fiú a boksz Mekkájában

Egis Klimas 42 dollárral a zsebében érkezett egykor az Újvilágba, ma azonban már az amerikai profiboksz egyik legsikeresebb menedzsere. Az „istállójában” olyan bajnokok vannak, mint Szergej Kovaljov, Vaszilij Lomacsenko vagy Alekszandr Uszik.

Napjaink amerikai topmenedzsere Egis Klimas Litvániában született 1964-ben. Többféle sportágat kipróbált, a legjobban a boksz tetszett meg neki, ám egy korai súlyos sérülés véget vetett a lehetséges karriernek. Szovjet fiatalként 42 dollárral a zsebében érkezett meg egykor az Újvilágba, és ma Amerikában sikeres vállalkozó. Háromszor választották meg az év menedzserének.

Egis Klimas #moszkvater
Egis Klimas
Fotó:EUROPRESS/Kirill Kallinikov/Sputnik

– Egis, hogy kerültél Amerikába? 

– Miután leszereltem a katonaságtól, éltem a szovjetunióbeli fiatalok életét. Dolgoztam pár helyen, aztán 1989-ben jött egy lehetőség, hogy kimenjek egy csoporttal az Egyesült Államokba. Már indulás előtt tudtam, hogy nem jövök vissza. Megérkeztem Seattle-be, néztem a nekem hatalmasnak tűnő várost, és azon tűnődtem, hogy mihez kezdek a zsebemben lévő 42 dollárral.

– Nem számított ez már akkoriban sem túl nagy összegnek. Mihez kezdtél vele? 

– Megettem. Két napig kóboroltam a városban, hogy munkát keressek. A harmadik napon rátaláltam a Pizza Hut nevű cégre, ahol azonnal felvettek, mégpedig komoly beosztásba.

– Gondolom, perfekt angoltudással rendelkeztél. Mindjárt üzletvezető lettél? 

– Persze! Angolul annyit tudtam, hogy job meg work, és a napszaknak megfelelően köszönni. A komoly beosztás meg az volt, hogy egész nap ragasztgattam a pizzás dobozokat.

– Ebből a beosztásból elég nehéz lehetett eljutni a bokszmenedzserkedésig… 

– Nem volt könnyű. A dobozragasztással annyi pénzt kerestem, hogy volt fedél a fejem fölött, és nem haltam éhen. Olyan vékony voltam, mint egy agár.

– Szerencsére már kikerekedtél. Meddig élted a dobozragasztók sanyarú életét? 

– Talán egy évig. Akkor egy litván ismerősöm felajánlotta, hogy dolgozzak a férje egyik hajóján, mint rákhalász. Mindig imádtam a horgászatot, gondoltam, horgászgatok és még pénzt is keresek vele. Úgyhogy elszegődtem rákhalásznak.

– Az, legalábbis az olvasmányaim szerint, nem tornából felmentetteknek való munka! 

– Mit mondjak… Alaszka partjainál, állandó óriási szélben napi 20 óra munka szabadnap nélkül.

– Hogy bírtad? 

– Nehezen. Három hónapot ledolgoztam, viszont annyi pénzt kaptam, amennyit egyben még sosem láttam. 17 ezer dollár nyomta a zsebemet.

– Akkor mondhatjuk, ez volt az induló tőkéd. Mihez kezdtél vele? 

– Akkoriban még sok mindenből hiány volt Oroszországban, így elkezdtem az ottani hiánycikkeket exportálni. Hűtőszekrény, televízió, fagyasztóláda, ruhaneműk, edzőcipő, szóval mindent. Ebből lett annyi pénzem, hogy be tudtam szállni Oregon államban egy ipari fűrészeket gyártó cégbe, és innentől kezdve ezeket exportáltam Oroszországba.

– Arrafelé erdő van bőséggel… 

– Így van, én is erre apelláltam. Annyira bejött az üzlet, hogy két év múlva megalapítottam az első önálló cégemet, a Global Food Importerst, ami Thaiföldről hozott be halat, halkonzervet.

– Ez még azért messze van a boksztól… 

– Már nem annyira. Ha tehettem, akkor elmentem minden nagyobb bokszgálára, hiszen a sportág a szívem csücske maradt. Egy ilyen gálán ismerkedtem meg 2002-ben a neves edzővel, Don Turnerrel. Ő mondta nekem, hogy hozzak Amerikába exszovjet bokszolókat, ő majd edzi őket, és okozunk meglepetést az amerikaiaknak.

– Ki volt az első menedzselted? 

– Az istenáldotta tehetségű ukrán Pavel Kravcsenko. De sajnos ő nem tudott élni a lehetőséggel, de ezt tudod, már beszéltünk róla.

(A zaporozsjei születésű Pavel Kravcsenko 2004-2007 között 8 profi mérkőzésen bokszolt Amerikában, amiből hatot megnyert, kétszer vereséget szenvedett. Ő nem élt a lehetőséggel, volt hogy edzésre sem ment, vagy ittasan jelent meg, így 2007-ben Klimas megszakította vele az együttműködést.)

– Akkor talán meg is érkeztünk az első nagy sztárodhoz, Szergej „Krusher” Kovaljovhoz. 

– Szergejt úgy ajánlották a figyelmembe, hogy elképesztő ütőerővel rendelkező tehetséges fiatalemberből van szó, aki nem kapta meg a kellő elismerést amatőrként, ezért szeretne profi világbajnok lenni. Szeretem az ilyen mentalitást, ezért szerződést kötöttünk. Kihoztam Amerikába, nálam lakott, én etettem, itattam, öltöztettem. Abel Sanchez edző foglalkozott vele.

Szergej Kovaljov #moszkvater
Szergej Kovaljov
Fotó:EUROPRESS/JEWEL SAMAD/AFP

– Úgy tudom, az első időszakban egy fillért sem keresett. 

– Beraktam mindenféle gálákra, ahol gyakorlatilag butára vert mindenkit, de nem volt promótere, aki pénzt látott volna benne. 2011-ben elmentünk Jekatyerinburgba az Ázsia-bajnokságért, ahol az ellenfél Roman Szimakov volt.

– Azt hiszem, ez után a meccs után kapta fel Kovaljov nevének említésére a fejét a világ…

– Igen, még ha ezt be is árnyékolja egy hatalmas tragédia… Az történt, hogy Roman a mérkőzésen rengeteg ütést kapott, amelyek következtében két nappal később a kórházban elhunyt. Szergej kétségbeesett, az is megfordult a fejében, hogy abbahagyja az ökölvívást. Szimakov családja még a részvétnyilvánítást sem fogadta el tőlünk. Mi azért 100 ezer dollárt ott hagytunk nekik. Nem fájdalomdíjként, hanem egyszerűen kötelességünknek éreztük, hogy segítsünk. Egyébként 2016-ban a már direkt a Szergejnek rendezett jekatyerinburgi gála teljes bevételét a Szimakov családnak ajánlotta fel, és adta oda Kovaljov.

– Szergej további története ismert az ökölvívást szeretők körében. A legutóbbi meccsén már 12 millió dollárért lépett ringbe. Ő jól sáfárkodik a sokmillió megkeresett dollárral? 

– Nem. (nevet) Én kezelem a pénzét, fektetem be, forgatom. Mikor az első komoly pénzét megkapta, azt mondta nekem: „Nézd Egis, én egy egyszerű cseljabinszki gyerek vagyok, nem értek a pénzhez. Megtennéd, hogy kezeled a pénzem?” Én pedig megtettem, ahogy minden általam menedzselt bokszolónak megteszem, ha kéri.

– Mondjuk ki bátran, nem akárkik vannak az „istállóban”. A kétszeres olimpiai bajnok, profiként három különböző súlycsoportban világbajnok, a súlycsoportoktól független rangsorban az elsők között említett Vaszilij Lomacsenko, a szintén olimpiai bajnok és profiként a cirkálósúly vitathatatlan bajnoka Alekszandr Uszik, az olimpiai bronzérmes, volt profi világbajnok Alekszandr Gvozgyik. Ők hogy kerültek hozzád? 

– Na, az nem volt egyszerű történet. 2013-ban csörgött a telefonom, a vonal végén Vaszilij Lomacsenko. Udvarias bemutatkozás, majd közölte, hogy szeretné, ha én menedzselném. Mondtam, rendben, jöjjön ki Amerikába, bemutatom pár promóternek, a többit meglátjuk. Mondta, hogy rendben kijönnek, de tizenöten vannak a csapatában. Elröhögtem magam, mondtam, annyi költséget még megengedhetek magamnak, jöjjenek. Elmentünk pár promóterhez, végül Bob Arummal írtak alá szerződést.

Vaszilij Lomacsenko #moszkvater
Vaszilij Lomacsenko
Fotó:EUROPRESS/FREDERIC J. BROWN/AFP

– Állítólag már az első meccsén világbajnoki címért akart bokszolni Vaszilij… 

– Persze! De Arum felvilágosította, hogy a profi boksznak is vannak szabályai, az nem fog menni. De a harmadik meccsen világbajnok lett.

– Alekszandr Uszik? 

– Ő ugyanezzel a csapattal érkezett, ahogy Gvozgyik is.

– Mi kell ahhoz, hogy valaki jó bokszmenedzser legyen? Hiszen ha jól tudom, zsinórban kétszer lettél az év menedzsere Amerikában. 

– Igen, de ehhez az kellett, hogy ilyen kvalitású bokszolókkal dolgozzak. Szerintem a jó szem a legfontosabb. Olyanokkal kell dolgozni, akik tesznek a sikerért, nem a sült galambot várják. Óriási keletje van az exszovjet ökölvívóknak Amerikában. Bátrak, erősek, és megszakadnak az edzőteremben, úgy dolgoznak. Szinte minden súlycsoport top bokszolói között van exszovjet az én sportolóimat leszámítva is. Ott van a középsúlyú Gennagyij Golovkin, a szintén középsúlyú Gyerevjancsenko, a cirkálósúlyú Briedis és Lebegyev, a nehézsúlyú Povetkin, de reggelig sorolhatnám őket.

– Miben mások, mitől jobbak, mint az amerikaiak? Hiszen a profi ökölvívás Mekkája a mai napig Amerika. És az exszovjet bokszolók megjelenéséig szinte egyeduralkodók voltak. Most az alacsonyabb súlycsoportokban vitézkedő mexikóiakat is ideveszem. 

– Sokkal erősebbek mentálisan szinte mindenkinél, és ez társul azzal, hogy a szovjet boksziskola szó szerint megtanította őket szinte mindenre az ökölvívás tudományából. Nézd meg a másik nagy múltú boksznemzetet, a kubait. A töredékét nem érték el, mint a volt Szovjetunióból érkezők. Az sem véletlen, hogy egyre több ugyanonnan jött edző dolgozik Amerikában.

– Hány bokszolót menedzselsz most? 

– Nincs előttem a füzetem, de a teljesség igénye nélkül néhány nagy tehetség, aki már bontogatja a szárnyait, Dmitrij Mitrofanov, Vlagyimir Nyikityin,  Fazliddin Gaibnazarov, Bahram Murtazalijev Kanat Iszlam, Alekszandr Beszputyin, Zsanibek Alimhanuli, Egidius Kavalauskas, Meirim Nurszultanov. Biztos vagyok benne, hogy mindegyikük komoly karriert fut be.

– Milyen a viszonyod az orosz menedzserekkel? 

– Senkivel nincs vitám, Andrej Rjabinszkijjal a Mir Boksza tulajdonosával kimondottan jó a kapcsolatom.

– Gyakran jársz haza Litvániába? 

– Nem olyan gyakran, mint szeretnék, de ha van időm, akkor megyek. De Oroszországba is sokat járok, ott is szakítok időt a barátokra és egy kis horgászásra. Mindkét országban rengeteg a változás azóta, hogy eljöttem a Szovjetunióból, de a barátaim ugyanazok maradtak, akik voltak. Emberek. És ez számomra nagyon fontos. Abban csak bízni merek, hogy ők is hasonlóan gondolkodnak rólam.

– Mit szeretnél még elérni? 

– Sosem voltam nagyravágyó. A magánéletemben elértem azt, amit kitűztem magam elé. Az üzleti életben sikeres vagyok, éhen már nem fogok halni. Azt szeretném, ha mindegyik sportolóm világbajnok lenne, vagy ha az nem is sikerül, akkor sem legyenek anyagi gondjai soha.

– Nem fogok a zsebedben turkálni, de megkérdezem, mennyi marad egy bokszoló zsebében mondjuk az egymillió dolláros fellépti díjából? 

– Szóval az érdekel, hogy én mennyi sápot szedek be tőlük? (nevet) Ennek szabályai vannak. A bokszoló fizet mindent, ha már befutott. Ez nagyjából úgy néz ki, hogy a fellépti díj 10 százaléka az edzőé, ugyanannyit kap a menedzser. Ebből a pénzből lejön az adó, aminek az összege államonként változik, a biztosítások, stb. Úgyhogy nagyjából a fele marad meg az ökölvívóknak.

– És aki egy fillér nélkül érkezik hozzád? 

– Mindegyik úgy érkezik. Őket én szponzorálom, amíg nem keresnek önállóan.

– Nem hagylak békén. Mennyi pénzt kell beleraknod egy versenyzőbe, amíg piacképes lesz? 

– Változó. Ritkán, de van olyan, ami sosem térül meg. Sérülés, betegség, bármi. De hogy konkrétabban válaszoljak… Szergej Kovaljov felépítése nagyjából 300 ezer dollárba került. Ebben minden benne van, a lakhatástól kezdve az edzőn át az étkezésig minden.

– Nem kevés összeg. Ezt te visszakapod? 

– Szerződés szerint igen. De mint mondtam, előfordul vis major. De kockázat nélkül nincs üzlet.

– Rettenetesen utálom az olyan befejezéseket, hogy végezetül és társai, most sem teszem. Mivel töltöd az év hátralevő részét? 

– Még két gálán lesz bokszolóm idén, azokon ott leszek mindenképpen. Aztán a családommal és a barátaimmal töltöm az időmet.

– Tudom, a család tabu! Egis, köszönöm az interjút és a #moszkvater.com oldal nevében sok sikert kívánok a következő esztendőre is! 

– Köszönöm, és minden munkatársadnak boldog új évet kívánok!

1963-ban születtem. Elvégeztem iskolákat, sportoltam, majd edzősködtem. Dolgoztam Ukrajnában, meg egy pár helyen, így valamennyire belelátok a szláv életbe. Szinte minden érdekel, kivéve a kibernetikát. Művészet, de inkább sport és kulinária párti vagyok. Politika alól sem vagyok felmentve, de azt meghagyom a nagyoknak. Nem ellenségem a humor, de a cinizmus, sőt a szarkazmus sem. Nem vagyok grafomán, de néha előbújik a kisördög és olyankor tollat, illetve klaviatúrát ragadok. Hogy érdemes-e, azt majd az olvasók eldöntik.