//Otthon és szeretet nélkül
Vjacseszlav Siskov emlékműve Manzserokban #moszkvater

Otthon és szeretet nélkül

MEGOSZTÁS

Margó. Földeák Iván arról mesél, ami még lábjegyzetben sem kerül bele az irodalom annaleseibe. Ezúttal olyan világba vezet el minket, ahol sokak csak vágytak az otthonra és a szeretetre. A világ- és a polgárháború után árván maradt, nehéz sorsú orosz gyerekek életét regényében megörökítő Vjacseszlav Siskovval, és ezeket a kis csavargókat úttörő módszereivel a valóságban is megszelídítő pedagógussal, Anton Makarenkóval ismertet meg minket.

Vjacseszlav Siskov emlékműve Manzserokban #moszkvater
Vjacseszlav Siskov emlékműve Manzserokban
Fotó:EUROPRESS/Sputnik

Csillogó fenyőfa, fahéj és sütemény illat, ajándék a fa tövében.  Béke, szeretet, megértés…

Pillantsuk vissza száz esztendőt…

Háborútól, forradalomtól és polgárháborútól kínzott Oroszhon. 4-6 millió gyermek kóborol megtépázott földjén. Tucatnál is több állam támogatja a visszatérést a múltba, folyik a küzdelem, a ki kit győz le. Mit sem törődve emberek millióinak kettétört sorsával.

„A rombolás apokaliptikus nyomai áldozatos építőmunkával orvosolhatók, nehezebb begyógyítani az emberi lélek sebeit. A szüleiktől, családjuktól elszakított gyermekek sérüléseit. Keserű téma egy író számára. Akadtak, akik vállalták a keserves küldetést”

Valamikor a XIX. század második felében egy gazdag földbirtokos a tveri járásban elvesz egy jobbágy lányt. Fiúgyermekük születik, aki hogy megmeneküljön a nehéz jobbágysorból, boltos lesz. Se nem gazdag, se nem szegény. Szorgalmasan dolgozik, nap mint nap feljegyzi a kiadásokat és bevételeket, próbálja ellátni a családot, gyermekeit. Fiának jobb sorsot szán. A kis Vjacseszlavot magániskolába íratják, de csak egy évre futja. A folytatás igazi, vadkeleti karriertörténet. Nem Jack London-i, de kemény és céltudatos életpályát indít be. A fiatalember buzgón tanul. A közlekedési minisztérium ösztöndíjban részesíti, két éves gyakorlat után szolgálatba áll a vasútnál, mint építőmérnök.

„S ekkor fordul élete. 1894-ben Szibériába kerül, a tomszki területre. Beleszeret a határtalanul nagy és vad vidékbe. Két évtizeden át földmérőként, kutatóként keresztül-kasul bejárja”

Megismeri, s ez később hasznára lesz, nem csak mérnöki hivatásában. Mert valami más is motoszkál benne. Irodalmi talentumára már az iskolában felfigyelnek, bár írásai csak később, szibériai útjainak élményeiből táplálkozva születnek.

Vjacseszlav Jakovlevics Siskov (1873-1945) a döntő indíttatást akkor kapja, amikor 1915-ben Petrográdra költözve megismerkedik Gorkijjal. Ő bíztatja és segíti, hogy megjelenjen elbeszéléskötete. Érlelődik a nagy regény, egy igazi szaga megírásának gondolata.

„A „Zord folyó” egy család életén át mutatja be a szibériai aranyláz korát a századfordulón. Mindenre elszánt emberek küzdenek az életért, s a gyarapodásukért vívott kíméletlen harcban elkövetett bűnök átokként kísérik nemzedékek életét”

Lelkes és alapos irodalomtörténészek végigkutatták a regényeposz hőseit, s rendre valós alakokra bukkantak. Igazi enciklopédia, ihlető útmutató a vidék és az orosz parasztság életét feltérképező írók számára. Több kiadást megér, magyarul is. A belőle készült film, a több estés tévéfilm sorozat nézők millióit ültette a kékesen villódzó képernyő elé.

Siskovnak van még egy műve, amivel szintén beírta magát a forradalom utáni orosz irodalom történetébe. Szívszorongató, keménységében megindító. A címe sokatmondó: „Csavargók”.

A forradalom utáni évek nagy tehertétele, hogyan asszimilálják a milliószám kóborló árvákat, otthontalanokat. A legnagyobbak is felemelik szavukat. Gorkij Lenin támogatásával a forradalom ellenségeivel szembeni harcban kérlelhetetlen Dzerzsinszkij közbenjárását kéri – eredményesen. Sorra alakulnak „gyerek szobák” a bűnüldözés szentélyeiben. Milliók sorsáról van szó…

„A „Csavargók” nagy regény, nem csak terjedelmében”

A tizennégy éves Filka magára marad. A tífusz minden rokonával végzett. Csak egy barátja van, Zsemle kutya. Társat keres. A szintén szörnyű múlt terhét cipelő Amelkában találja meg, akinek apját a fehérek agyonlövik, csak egy viseltes bőrzeke marad utána. Amelka mindent meg akar bosszulni, felgyújtja egy kulák szérűjét és elhagyja tengődő édesanyját. A két fiatal bandázik, simlis koldusok és profi gyilkosok közé keverednek. S próbálják megvalósítani álmukat, hogy eljussanak a mesés Krímbe, belekóstoljanak a nagy betűs „életbe”. Bűnözve és elbukva.

Ami ezután következik, az a dantei pokolból való felemelkedés hihetetlen dokumentuma. Amelka fegyintézetbe kerül, megátalkodott bűnözők, gyilkosok, és szerencsétlen, megtévedt lelkek közé. Nehéz a kiút. Van, aki a visszanyert szabadság helyett, kiúttalanságában inkább felvágja ereit, nehogy ismét belemerüljön a szörnyű valóságba. A börtönévek gondolkodásra, életével való szembenézésre késztetik hősünket.

„Hol a remény? Felcsillan a fény az alagút végén. A fegyintézetben nem csak büntetnek, de próbálnak nevelni is”

Színházi előadás szervezésével – az ifjú csirkefogók nagy átéléssel – van hozzá élettapasztalatuk – Gogol „Revizor”-ját játsszák. Erkölcsi érzékük még nem veszett teljesen el, „ítélőszékük” a bandita lét kíméletlen szabályai szerint oszt igazságot.

Filka szerencsésebb, nevelőintézetbe kerül, ahol ismét együtt a két barát. Új élet szerveződik a kommunában. A régihez ragaszkodó világ ellenáll. A parasztok, a meggazdagodott kulákok bizalmatlanok, nem hisznek a megtért bűnözők megváltozásában. A bandák is kivetik hálójukat.

„Nehéz a visszatérés a normális életbe. Siskov hőseinek, miként az ifjú szovjetállam több millió árvaságra jutott kis polgárának végül ez sikerül. Hazatalálnak. A könyvet becsukva örömünk mégsem maradéktalan, mert a felemelkedést emberi tragédiák kísérik”

Volt még valaki, aki nem csak íróként érezte felelősnek magát a hontalan gyermek milliók sorsáért, de tett is érte. Akit 1988-ban az UNESCO a pedagógia fejlődését leginkább meghatározó négy személyisége John Dewey, Georg Kerschensteiner és  Maria Montessori közé választottak.

A társaság sokat mondó. Még akkor is, ha a vasúti mérnöknek készülő, de a pedagógiához átpártolt Anton Szemjonovics Makarenko (1888-1939) megítélése politikai és más meggondolásokból nem volt egyértelmű. Annak ellenére, hogy pedagógiai gyakorlata, mely a közösségi nevelést és az értékteremtő munkát állította középpontba eredményes volt. Önfenntartó nevelő intézetének csodájára jártak külföldről is.

„Az igazság útja tövises, de nyomában virágok nyílnak”

A gyanakvás harmincas években felerősödő légköre nem kedvez Makarenko demokratikus elveinek, emberségben bízó hitének. Lenin özvegye, Krupszkaja sem támogatja mindenben.

Voltak persze más gyanús ”foltok” is az életében. Évtizedeken át elhallgatták, hogy van egy fivére, Vitalij Szemjonovics Makarenko (1895-1983). Fél évszázaddal túlélte bátyját, aki meglehetősen fura körülmények között, szívrohamban halt meg. „Fekete bárány” öccse részt vett a fehérgárdista mozgalomban, s  bukása után Franciaországba emigrált, ahol visszavonultan és meglehetősen szerény körülmények között élt. Egy lelkes német pedagógiatörténész megtalálta és rávette, hogy írja meg emlékeit a bátyjáról, akivel 1928-ig levelezett és megosztotta   elképzeléseit a nehezen kezelhető gyermekek neveléséről. Hangsúlyt helyezve a játékra, a katonásan kialakított fegyelemre.

„Anton Makarenkót – életrajzát és konfliktusait finoman elhallgatva  – a szovjet pedagógiai emblematikus alakjává emelték. Később a peresztrojka, a rendszerváltás leleplezési hullámaiban érdemeiről elfeledkeztek, illetve tanításait félremagyarázták”

Hitükben megingathatatlan erénycsőszök napjainkban is a soha nem létezett „makarenkói pofonnal” igazolják a testi fenyítést. Keverve a szezont a fazonnal. Makarenkónál a nevelő munkatáborokban a fegyelmezés, a hirtelen ráhatás módszere nem testi fenyítést jelentett, amit elítélt. Ám ugye ismerős, a fürdővízzel együtt kiöntötték a gyermeket is. Két részes „Pedagógiai hősköltemény”-e, kezdeti ódzkodása ellenére a vándorélet kenyerét megkóstoló és megíró Gorkij ösztönzésére jelent meg. Tanulságos olvasmány.

Karácsonykor, a szeretet ünnepén emlékezzünk a kóborló, árvaságban felnevelt gyerekekre. Azokra, akik segítették felnőtté válásukat… és azokra, akik  műveikben  ennek emléket állítottak.

MEGOSZTÁS

Pályámat „külügyérként” kezdtem az Írószövetség nemzetközi osztályán. Huszonhárom esztendőt töltöttem az írók rokonszenvesen békétlen családjában, s közben mint fordító eljegyeztem magam az orosz irodalommal, kultúrával. A rendszerváltás után a szükség arra késztetett, hogy pályát váltsak. Felvettek a Magyar Országgyűlés sajtóirodájára tanácsosnak, majd a sors kirepített Brüsszelbe, ahol szintén sajtótitkárkodtam. Telt-múlt az idő. Hazatérve ismét felfedeztek, mint fordítót, írót. Másfél méter az általam fordított és írott művek hossza könyvtárszobám polcán. Írásaim száma ezernél is több. Örülök, hogy élek, hogy még tudok dolgozni, hogy még vannak barátai az írott szónak, akik előítélet nélkül nézik a hozzánk egyre közelebb kerülő nagyvilágot. Köszönet nekik az érdeklődésért. Amíg lehet, szeretném szolgálni őket.