Oroszország az elmúlt másfél évtizedben ismét megkerülhetetlen világpolitikai tényezővé vált, elsősorban katonai erejének és nyersanyagkészleteinek köszönhetően. Ezzel párhuzamosan azonban a posztszovjet térségben játszott vezető szerepe megkérdőjeleződött, és a globális porondon is egyre inkább Kína kisebbik partnerének tűnik. Felmerül tehát a kérdés, valójában csökken vagy nő Oroszország befolyása. Hanyatló vagy felemelkedő hatalomról van szó?

Kosztur András írása a #moszkvater.com számára

Hagyományosan a 2007-es müncheni biztonságpolitikai konferenciát szokták a Vlagyimir Putyin fémjelezte Oroszország külpolitikai fordulatának kezdeteként értelmezni. Az orosz elnök ekkor jelentette ki, hogy az egypólusú világrend elfogadhatatlan, és ekkor vált egyértelművé, Oroszország nem kívánja szolgai módon elfogadni a nyugati világrend második vonalában neki felkínált helyet, hanem helyre akarja állítani megkopott nagyhatalmi státuszát.

„Egy évvel később a grúziai háború során ez már a gyakorlatban is megmutatkozott, a 2010-es évek közepén pedig Moszkva szíriai és ukrajnai beavatkozásai, valamint az eurázsiai integráció fokozására tett erőfeszítések is jelezték, hogy Oroszország visszatért, és kíméletlenül védi érdekeit”

Ennek nyomán persze a nyugati világ szemében ismét Oroszország lett a „mumus”, a gyakran hisztérikussá váló oroszellenesség pedig afelé a Kína felé fordította a Kremlt, amely egyébként a Távol-Kelet után a 2000-es évektől már Közép-Ázsiában is egyre inkább az oroszok – elsősorban gazdasági – konkurensévé vált, és amely, mint mára egyértelműen kiderült, sokkal nagyobb kihívást jelent a nyugati világnak, mint a régi beidegződések miatt fő ellenfélnek tekintett Moszkva.

„A világ azonban továbbra is Oroszországra figyel, amely most éppen az Északi Áramlat 2 földgázvezeték ügyében aratott tulajdonképpeni győzelmének örülhet, egy hónappal ezelőtt pedig Joe Biden és Putyin találkozója volt a középpontban, amelyre a világpolitikai helyzet alakulását meghatározó eseményként tekintett mindenki”

Oroszország felemelkedése azonban részben csalóka. Persze, csak részben, hiszen mint a fenti példák is mutatják, szó sincs arról, amit az elvakult oroszellenes kommentátorok állítanak, hogy valamiféle pária- vagy latorállamról lenne szó, amelynek érdekeivel a „nemzetközi közösség”, azaz a nyugatiak és szövetségeseik nem kell, hogy számoljanak, és amely maga írta ki magát a meghatározó „civilizált” nagyok közül. Hiába sújtották szankciókkal, zárták ki a G8-ak közül, függesztették fel egy időben az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésében, hiába támogatják a Kreml rendszerellenes ellenzékét, Oroszország nem tört meg, sőt, megkerülhetetlenné vált.

„Ezzel együtt is vannak azonban olyan jelek, amelyek arra utalnak, Moszkva befolyása mégiscsak csökkenőben van, és már ott sem olyan szilárd, ahol korábban megkérdőjelezhetetlennek tűnt”

Az úgynevezett közel külföld, azaz a volt Szovjetunió államaiban ugyanis komoly kihívókkal kell szembenéznie a Kremlnek, és korántsem állítható, hogy ezekre a kihívásokra mindig a legmegfelelőbben reagálna. Azt, hogy az oroszokkal szemben mindig eléggé ellenséges balti államokat mondhatni végérvényesen elvesztette, és azok EU- és NATO-tagságába is kénytelen volt beletörődni, még a Szovjetunió felbomlása, és a zavaros kilencvenes évek közvetlen következményének tekinthető.

Azonban az euroatlanti integráció vonzereje ott is rendkívül nagynak, és az oroszok pozícióira nézve károsnak bizonyult, ahol a Moszkva-barátság kimondottan erős társadalmi alapokkal bírt. Kirívó példája ennek Ukrajna, amely 2013-ban még közel állt ahhoz, hogy csatlakozzon az orosz vezetésű, eurázsiai integrációs projektekhez, mára azonban az oroszellenesség egyik központjává vált. A Krím Oroszország általi elcsatolása, és a kelet-ukrajnai háború pedig vélhetően tartósan elvágta a két nép közötti korábbi szoros kapcsolatokat, és ezen már az sem segíthet, hogy Putyin a két nép egységéről ír, és hogy az ukrán társadalom jelentős része egyébként maga is elégedetlen az országot uraló nacionalista hangadókkal.

„A nyugati határvonal mentén egyedül Belarusz maradt Moszkva stabil szövetségese”

Igaz, tavaly nyáron az orosz–belarusz viszony is a mélypont felé közeledett a Vagner-botrány miatt, Belarusz többirányú külpolitikáját pedig sokan a Moszkvától való távolodás jeleként értelmezték. Belaruszban végül mondhatni helyreállt a világ rendje, a két ország kapcsolata szoros, és a szövetségi állammal kapcsolatos, már két évtizede húzódó tárgyalások is folytatódnak, a Nyugat éles fellépése Lukasenko – és vele párhuzamosan gyakran Putyin – rendszerével szemben pedig tovább mélyítheti Minszk és Moszkva szövetségét.

„A nyugat-eurázsiai térségben viszont az ukrajnaihoz hasonló a helyzet Grúziában is, az elmúlt évben pedig Moldovában is Nyugat-barát politikai fordulat következett be”

Az oroszokkal szimpatizáló szocialisták az elnökválasztás után nemrég a parlamenti választásokon is súlyos vereséget szenvedtek. A 2018-as úgynevezett bársonyos forradalmat követően még az egyébként szinte csak Oroszországra támaszkodó Örményországban is olyan változás állt be, amely Jereván nyugati irányú érdeklődésének növekedéséhez vezetett. Igaz, ennek meg is lett a böjtje, hiszen a tavalyi karabahi háborúban az örmények vereséget szenvedtek, az oroszok pedig csak akkor léptek közbe, amikor a kudarc kezdett katasztrofálissá válni.

Bár az orosz beavatkozás megmentette a teljes összeomlástól Hegyi-Karabahot, az örmény közvéleményben olyan hangok is felbukkantak, amelyek számon kérték a szövetséges oroszok kései fellépését, valamint még az általuk Jerevánnak eladott fegyverek minőségét is. Igaz, mások éppen a Nyugattal kokettáló Nikol Pasinján miniszterelnöknek rótták fel, hogy az oroszoktól való távolodása vezetett a karabahi kudarchoz, a júniusi választásokon azonban kiderült, a „színes forradalom” során hatalomra került kormányfő még mindig élvezi az aktív választópolgárok többségének bizalmát.

„Szintén feltűntek a számonkérés hangjai Kirgizisztánban, ahol a Tádzsikisztánnal való határviták során hiányolták Moszkva támogatását”

A helyzetet itt bonyolítja, hogy a Kollektív Biztonsági Szerződés Szervezetén (ODKB) belül a két ország egyszerre szövetségese egymásnak és Moszkvának is, a kirgiz-orosz kapcsolatoknak azonban az sem tett jót, hogy Moszkva éppen most készül szorosabbra fonni katonai együttműködését Tádzsikisztánnal az Afganisztánban bekövetkezőben lévő változások miatt. A gyakran egymással is feszült viszonyban lévő közép-ázsiai államok között lavírozva Moszkva azért is nehéz helyzetben van, mert számos kihívója is akad a kiemelkedő geopolitikai jelentőségű régióban való jelenlétet illetően.

A 2000-es években sokáig több államban is amerikai katonai bázisok működtek, az amerikai külügy pedig az utóbbi években megpróbál új életet lehelni a közép-ázsiai országokat és az USA-t tömörítő C5+1 formátumú együttműködésbe. Nemrég hasonló formátumú egyeztetésekbe kezdett Kína is, amelynek Tádzsikisztán területén szintén van saját bázisa, a Türk Tanács révén pedig Törökország is szövetségesi kapcsolatot ápol az egyébként hozzá kulturálisan is rendkívül közeli államokkal. A türk nyelveket beszélő posztszovjet államok kulturális távolodása Oroszországtól gyakorlatilag a Szovjetunió széthullását követően elkezdődött, amikor többségük cirill betűs írásról a török nyelvéhez hasonló latin írásra váltott, néhány évvel ezelőtt pedig hasonló átmenetbe kezdett már az egyébként Oroszország egyik legközelebbi szövetségesének számító Kazahsztán is.

„Törökország jelenlétével pedig a Kaukázusban is számolni kell, a török-azeri kapcsolat különlegesen szoros jellege tavaly kirívóan világossá vált, de a grúziai Adzsária területén is egyre növekszik a török befolyás, ahogyan egyébként Ukrajna is próbál Ankarához közeledni”

Érdekesség, hogy az idei évben kötött türkmén-azeri megállapodásnak köszönhetően a közeljövőben megnyílhat a türkmén gáz útja Európa felé, természetesen Törökországon keresztül, a két Kaszpi-tenger partján fekvő állam közös projektjében Oroszország is részt vállal. Bár jelenleg az orosz-török kapcsolat is rendezettnek tűnik, az elmúlt években komoly hullámvölgyek jellemezték azt, az pedig, hogy egyre több ponton ütköznek a két ország érdekei, előrevetíti, hogy a jövőben is inkább a rivalizálás jellemezheti viszonyukat.

„Oroszország vezető szerepe tehát a posztszovjet térségben több irányból is megkérdőjeleződik”

Az orosz nyelv visszaszorulásával, és a második világháború emlékezetével kapcsolatos kulturális térvesztés, valamint a térségen kívüli államok egyre komolyabb gazdasági és részben katonai jelenléte mellett a saját vezetésű integrációs projektek kudarca is fenyegeti. A karabahi és a kirgiz-tádzsik konfliktusok az ODKB jelentőségét kérdőjelezték meg, a kínai vezetésű gazdasági kezdeményezések – Egy övezet, egy út projekt, Sanghaji Együttműködés Szervezete – pedig az Eurázsiai Gazdasági Uniót teszik másodlagos, mondhatni kiegészítő jellegűvé.

„Oroszország számára pozitív jel lehet, hogy a korábban semleges politikát folytató Üzbegisztán megfigyelő tagként csatlakozott az Eurázsiai Gazdasági Unióhoz, és idén katonai stratégiai partnerségi megállapodást is kötött Oroszországgal, ahogyan az is biztatónak tűnhet, hogy a gyakran oroszellenes élű „színes forradalmak” varázsa is megkopott, a Moszkvától élesen elforduló országok euroatlanti integráció felé tartó útja pedig úgy tűnik, örökké fog tartani”

A Moszkva által pártfogolt integrációs projektek vonzóvá tétele, és valódi súllyal való felruházása lehet tehát az orosz külpolitika egyik legfontosabb feladata, ha a Kreml szerint kialakulóban lévő multipoláris világrendben önálló súlypontként, és nem csupán Peking kisebbik partnereként kíván részt venni. Erre most talán lehetősége is adódhat Oroszországnak, hiszen Kína és az Egyesült Államok a közeljövőben vélhetően egymással lesznek elfoglalva a dél-kelet-ázsiai térségben.

(A szerző a XXI. Század Intézet vezető kutatója)