Margó. Földeák Iván arról mesél, ami még lábjegyzetben sem kerül bele az irodalom annaleseibe. Ezúttal a Heine-t, Baudelaire-t vagy éppen a mi Petőfinket orosz nyelvre fordító  és népszerűsítő  Vilhelm Levik munkásságának felidézésén keresztül vezet be minket a versek átültetésének sajátosságaiba.

Akkor, vagy három évtizede, nem gondoltam, hogy első találkozásunk egyben az utolsó is lesz. Emléke és tanulságai viszont végig kísérnek pályámon…

Rendkívüli személyiséggel hozott össze a sors Petőfi fordítóinak nemzetközi tanácskozásán. (Mellesleg azóta sem rendeztek hasonló találkozót. Nincs rá pénz, nem fér bele az országimázsba…) Szégyen, hogy korábban nem ismertem sem a nevét, sem a munkásságát. Igaz, akkor még ifjú külügyér és fordító voltam. Ebben nincs semmi meglepő, hiszen az olvasó sem nézi meg a fordító nevét, főleg ha elsodorja a míves fordítás révén a mű gyönyörűsége…

Vendégem tizenhat éves korában lefordítja Heine egy versét (Es erklingen alle Baume…), amit később változatlanul majd harminc Heine kiadásban szerepel. Jóllehet Blok és Balmont is átültette, átköltötte oroszra a költeményt.

„Vilhelm Leviket (1907-1982), mert ő volt vendégem, az orosz műfordítás irodalom egyik legjelesebb alakjaként tisztelték”

Tudásánál és tehetségénél talán csak szerénysége és nyitottsága volt nagyobb. Rendelkezett a költő-műfordító legnemesebb tulajdonságával, az alázattal az eredeti mű iránt. Neki köszönhetjük többek között, hogy Petőfi megszólalt oroszul és nem is akárhogyan. Irodalomtörténészként is megmutatta magát, érzékenységét a mű, de leginkább a lefordítandó szerző iránt. Ez volt ugyanis műfordítói hivatásának crédója. Valami merőben újszerű felfogást nyitott meg előttem.

„Ne a művet fordítsd, hanem a szerzőt!”

– leegyszerűsítve ezt hagyta többek között ránk. Megértettem üzenetét. És amit mintegy mellékesen hozzá fűzött:  „A jó fordítónak sokat kell tudnia. A szerzőről, a korról…” Csak később értettem meg, ez az, ami pokolian nehéz. Mert itt nem csak nyelvismeretről van szó.

Levik Kijevben született, ám tanulmányait abban a titokzatos nevű szovjet intézményben a VHUTEMASZ-ban folytatta, ahol írók, költők, művészek garmada nevelkedett, szívta magába a klasszikus értékeket és a modern művészi világlátás alapjait. És röppent a világhír felé. Kandinszkij, Tatlin, Rodcsenko tanároskodott az intézményben s tanításaik jó talajra hullottak. A személyi kultusz éveiben az intézményt „egyetemesítették” és „szovjet fazonra szabták”. Némileg veszített kísérletező kedvéből, ám Levik akkor már megmutatta magát, mint fordító.

„Ismerkedése a magyar lírával kész regény”

1935-ben megkereste Kun Ágnes, hogy fordítson Petőfit. Akkoriban mindnyájan nagyon fiatalok és lelkesek voltak, ám balszerencséjükre olyan szerkesztőt jelöltek ki a könyvhöz, akinek fogalma sem volt róla, ki is Petőfi Sándor és a műfordítás sem volt a kenyere. Ráadásul egészen sajátos fogalma volt az irodalom szerepéről. A kínok kínját élték át, képtelenek voltak elfogadni leegyszerűsítő koncepcióját. S akkor jött az 1937-es esztendő, amikor már nem elsősorban poétikai gondok foglalkoztatták az embereket. „Azt hiszem, ezt nem kell különösebben magyaráznom”.

A tervről azonban nem tettek le, Kun Ágnes és férje Hidas Antal, a fordítás szervezésében és a gyakorlati munkában tanácsaival sokat segítő emigrációban élő magyar költő-író elérték céljukat. 1948-ban megjelent a kötet. A verseket az orosz költészet olyan nagyjai is fordították, mint Borisz Paszternek, Leonyid Martinov, Nyikolaj Csukovszkij, Borisz Szluckij, David Szamojlov. A világlíra kedvelőinek nem kell különösebben bemutatnom őket. Mind ismertek önálló verseskötettel a magyar olvasó előtt. Levik a válogatásban többek között „A Tisza” és az „Akasszátok fel a királyokat!” ültette át oroszra.

„A baráti beszélgetés során elmondta, Petőfi sokban gazdagította őt, mint fordítót is. Megkapta a magyar költő keresetlen egyszerűsége, az, hogy lírájában nyoma sincs szenvelgésnek, köntörfalazás nélkül szól olvasóihoz”

„Paszternak ezt a költészet legnagyobb rendű egyszerűségeként értékelte” – hivatkozott a nagy elődre. Elmondta azt is, nem szeret nyersfordításból dolgozni, jószerént nincs is szüksége rá. A nyelvekkel nem volt gondja, francia, angol, német, olasz és lengyel költők átültetéséhez nem volt szüksége a nyersfordítás mankójára. Azután tett egy könnyelmű kijelentést:

„Hiszem, hogy költészetet csak költő fordíthat”

 Na, ezt nem hagyhattam szó nélkül, maliciózusan megjegyeztem. „De hisz Vilhelm, te nem írsz verseket…” Hamiskás mosollyal válaszolt: „Költőként kezdtem, de már évtizedek óta nem írok verseket…” Majd kedvesen elmagyarázta, hogy ha a lírát fordító maga nem is ír verseket, a lelke mélyén költő kell, hogy legyen. „A költészet tolmácsolásánál korántsem az információ a fontos, hogy miről szól az eredeti. Ezt bármely költőnél hívebben megteszi a nyersfordítás.” Arra viszont, hogy az átültetett vers költészetként hasson, mint az eredeti nyelven, csak egy költő képes.

Vilhelm lebilincselően érdekesen és megigéző tudással mesélt szakmai kérdésekről is. Beavatott a nagy titkokba. És meglepett, hogy éppen ő, a klasszikusok nagy tisztelője nem tagadta a műfordítás egyetlen útját sem, lett légyen pontos fordítás, szabad fordítás vagy akár újraköltés.

Zsukovszkij – aki Puskint elindította -, középkori német balladákat költött újra. Ma is csodálatosak. Lermontov gyakorlatilag újra költötte Goethe örökbecsű remekművét, az „Über allen Gipfeln”-t. A fordítás bukvális tartalomban messze van az eredetitől, csak a két utolsó sor egyezik úgy-ahogy. A többi mind Lermontov képzeletének a terméke. Azóta sokan megpróbálkoztak – ez nálunk is előfordult – Goethe lírai gyöngyszemének tolmácsolásával. De Lermontov a legigazibb.

„Vilhelm Levik egész élete a klasszikus világlíra bűvöletében telt el”

Még akkor is, ha sok-sok XX. századi költőt is fordított, Rafael Albertit, Johannes R. Bechert. Heine összes nagyobb epikus költeménye az ő fordításában forog közkézen, de úttörő szerepe volt a nagy francia szimbolisták, Baudelaire, Verlaine népszerűsítésében. És nagyon otthon van a klasszikus angolok, Shelley és Byron átültetésében.

Megint kibújt belőlem a kisördög, nem állottam meg, hogy fel ne tegyek egy pimasz kérdést. „Mi volt a legnehezebb, amibe majdnem beletört poétai bicskája?”

Tanárian megértő a válasza.  A legnagyobb kihívás számára az úgynevezett „spenceri strófa” visszaadása volt, ahol négy, három és két rímelő sor követi egymást. Ebben íródott a Childe Harold. Közel ötezer sor. „Még gombócban (szabadfordítás – pelmenyiben, húsos derelyében F. I.), is sok. Enyhe kifejezés, ha azt mondom, vért izzadtam vele.” Na és közben koncentrálnia kellett a gondolatok és a hangulatok hiteles átadására.

Mai szemmel átolvasva jegyzeteimet, elgondolkoztat, amit harminc évvel ezelőtt mondott. Mintha ő is megsejtette volna a Gutenberg-galaxis omladozását. És neki, aki életét tette fel az irodalomra, s elsősorban a költészetre, nem lehet, hogy ne higgyünk. Vagy legalábbis oda kell figyelni szavaira. És ebben is a hivatásából indult ki. Kifejtette, hogy

„bár a klasszikusokat sokkal nehezebb fordítani, nagyságuk az idő elmúltával egyre jobban értékelhető”

Majd, mint pajkos kisgyerek, elnéző kedélyességgel hozzátette: ő maga – bocsánatos bűn – kicsit konzervatív, jobban kedveli az előtte járt nagyokat. És szomorúan konstatálta azt, ami az ő szájából nem közhely: a költészet mintha válságban lenne. Mindenki verset ír, szinte természetes a líra devalvációja. Ám enciklopédikus műveltsége rugalmas világlátással áldotta meg s erre is magyarázatot, értő indokot keresett.  Volt kor, amikor a zene járt élen, máskor a képzőművészet. „Nem a művészet, inkább a technika, tudomány korában élünk” – állapította meg s hangjából némi szomorúság csengett ki. Mert itt történnek a nagy dolgok s mintha a művészetekben szunnyadozna a teremtő erő. Optimizmusát azonban nem veszítette el. „Az is lehet, hogy a művészi gondolkodás csak erőt gyűjt magában, hogy újra felszínre törjön. Bárhol, bármikor…”

„Később szomorúan azt fejtegette, hogy a műfordítás, ellentétben a borral, a korral előre haladva nem nemesedik. Bármennyire szeretné hinni, hogy a zseniális fordítások kortalanok. A nyelv – munkaeszköze – 40-50 évente megújul”

Ráadásul mindig jelentkezik egy új nemzedék, mely nemcsak más nyelven beszél, de másképp fogja fel az úgynevezett „örök igazságokat” is. „Ez bosszantó, bármennyire is szeretném hinni, hogy az öröklétnek dolgozom, itt tehetetlenek vagyunk”.

Fanyar öniróniával szólt a pálya nehézségeiről. Ha nem is bukásokról, de nem igazán derűs tapasztalatokról. Megosztotta franciaországi élményeit is. Francia közönség előtt olvasta fel Baudelaire fordításait. Akik értettek oroszul, tetszéssel fogadták. Ám akik csak a vers zenéjét érzékelték, csalódtak, ritmikailag sok mindent nem lehet átadni oroszul. „ Bízom benne, hogy ez nem volt kudarc” – és elgondolkodott. „A francia költészet átültetésénél képtelenség visszaadni a francia nyelv ritmikáját. Ha megpróbáljuk és ezzel megerőszakoljuk a szerzőt, a vers elemeire hullik szét.” Nem véletlen, hogy a francia fordításirodalom gyakorlatilag csak a szabadfordítást ismeri el, nem ragaszkodik a formai hűséghez.

Amikor elbúcsúztunk, megdöbbentő kijelentést tett arról, hogy mennyire megigézte Ady Endre lírája. Ám tisztában volt vele, hogy Ady nehezen fordítható.

„Minden sora mást jelent, mint a szavak összeadott tartalma, van egy másodlagos jelentésük is, Ady alighanem igazából lefordíthatatlan.”

Vilhelm Levik Ady átültetéséhez már nem foghatott hozzá. Amit viszont még be tudott fejezni, az a XII. századi német költő, Walther von Vogelweide kötete. Több ezer sor, jónéhány év munkájának eredménye. Ha esetleg fordításai nem mindig állják ki az idő és a kérlelhetetlenül változó nyelv próbáját, érdekes személyisége, tanításai velünk maradnak. És ez sem kevés…