//Moszkvai időutazás
Moszkvai hétköznap a Vörös téren 1975-ben #moszkvater

Moszkvai időutazás

Bóklászik két ember a ’80-as évek elejének Moszkvájában Brezsnyev halálakor, hogy megnézze a tetemet. Látszólag erről szól az a Magyarországon immár két évtizede megjelent könyv, A hazafi lelke. Valójában persze a szovjet társadalom akkori állapotáról. A szerzővel, Jevgenyij Popovval a könyv kapcsán akkor, húsz évvel ezelőtt a Brezsnyev-korszakról, és az akkori orosz változásokról, a ’90-es évek végéről, valamint természetesen kalandos életéről beszélgettünk Moszkvában. Duplán időutazásra hívom hát Önöket! Egyrészt a ’80-as évekbe, és azokba az időkbe, amikor Vlagyimir Putyin Oroszország élére került. Induljunk!

Moszkvai hétköznap a Vörös téren 1975-ben #moszkvater
Moszkvai hétköznap a Vörös téren 1975-ben
Fotó:FORTEPAN/Urbán Tamás

Az Ukrajna szállónál beszéltük meg a találkozót. A kopottas Zsiguliba beülve pillanatok alatt olyan kedélyesen beszélgettünk, mintha nem először találkoztunk volna. Repkedtek a kollégiumi sztorik, az ismerős történetek lányokról, rendszerről, besúgókról, provokátorokról, vodkás éjszakákról, egyszóval szép és csúnya emlékekről. Félszavakból értettük egymást. Pedig egyikünk a szibériai Krasznojarszkból, másikunk Pestről érkezett egykor a „nagy faluba”, hogy egyszerre gyűlölje és szeresse Moszkvát, majd térjen haza geológusként, illetve újságíró-palántaként.

„Ezek után aligha meglepő, ha az írószövetségig tartó rövid úton azt is kiderítettük, hogy a beszélgetésünk apropójául szolgáló naphoz, amelyen A hazafi lelke játszódik, közös élmények fűznek bennünket”

Jevgenyij Popov sörözőről sörözőre járva közelít barátjával, Dmitrij Prigov költővel a temetés helyszínéhez, e sorok írója pedig a rendszer számára megbocsáthatatlanul 21. születésnapját ünnepli egy kollégiumi társaságban. Popov ekkor már majd három éve számkivetett volt, a Metropol után Viktor Jerofejevvel együtt kizárták az írószövetségből, így könyvét is legfeljebb a KGB véleményezi, míg az egykori újságíró szakos hallgató ekkor érdemli ki a kegyvesztettségét. Nagyjából eddig jutottunk az írót valaha kiátkozó szövetség büféjéig, ahol egy krigli sör mellett immár a lényegről folytattuk a beszélgetést.

– Brezsnyev halálakor valahogy képlékennyé vált az idő. Ennek a hangulatnak a történelmi lenyomata A hazafi lelke, amelyben teret engedtem a korszellemnek – mesél a könyvről Popov. – Az első harmad a brezsnyevi idők s a családom – alkoholista apám, nagyapám s más „szibirjakok” – túlzásoktól sem mentes ábrázolása. A többi pedig Brezsnyev halálának napja. Moszkva paródiája, ironikus, humoros, mégsem kegyeletsértő, kicsit Joyce Ulysseséhez hasonló leírás, korkép. Iszogatunk, összefutunk a barátainkkal, beszélgetünk, közben egyre közelebb jutunk a ravatalhoz. Az utolsó jelenetben végül mégis csupán a tévé képernyőjén látjuk a temetést, így azt is, amikor a főtitkár koporsóját nagy huppanással leengedik a sírba. Iszunk egyet rá s a jövőre.

„A barátok valójában a peresztrojka kezdetére kocciontanak, amely két átmeneti idióta „uralkodó” – Csernyenko és Andropov – gyors halála után jön el”

– Ekkor még nem értették meg, hogy így nem lehet tovább élni, a rendszer túléléséhez adni kell legalább egy darabot a szabadságból, 1982 azonban mégis áttörés. A társadalom első, igazi elfáradásának éve – emlékezik az író.

Ezt írja meg, s csak azért nem bántják, mert rég szilenciumon van. Azért, mert 1979-ben az emigráció s a hallgatás helyett inkább azt választotta, hogy tesz valamit. Az akkori irodalom olyan csillagaival, mint Ahmadulina, Akszjonov, Voznyeszenszkij s az underground írókkal, Viktor Jerofejevvel vagy Vlagyimir Viszockijjal huszonöten a cenzúrát megkerülve megszerkesztik a Katalog s az igazán hírhedtté vált Metropol almanachot, amelyet aztán Nyugaton adnak ki.

– Pedig semmi mást nem csináltunk, mint szépítés nélkül ábrázoltuk az akkori Szovjetuniót. Kétségkívül pluralista társaság voltunk. Közös volt azonban bennünk, hogy tiszteltük egymást. Végül politikai összeesküvést szimatoltak, ügyet kreáltak belőle – pergeti vissza az eseményeket. – Ma sem tennék mást. Nem emigrálnék, s nem is tudnék úgy alkalmazkodni a rendszerhez, mint Trifonov vagy Okudzsava. Ehhez túl fiatal voltam. Sokszor megróttak, hogy tele vannak az írásaim szibériai alkoholistákkal, prostikkal, eldobom magamtól a társadalmat. Pedig dehogy! Csak azokról az alakokról írtam, akiket körülöttem láttam – mosolyog.

„Húzunk egyet a sörből, s máris Viszockijnál, valamint Venyegyikt Jerofejevnél tartunk, az alkoholnál mint orosz irodalmi toposznál s létformánál”

– A Moszkva-Petuski s Viszockij dalai sem az alkoholról, hanem a lélekről szólnak – réved el. – A vodka az élet része, egyfajta vezérfonal, amelyre e művekben az élet felfűződik.

Visszatérünk a mába, s érdeklődésének, témáinak változásáról faggatom.
– Az én témám lényegében kezdettől fogva az orosz ember kalandozása hazájában, az élet szörnyűsége és szépsége, a mozgatórugók keresése. Azoké, amelyek miatt érdemes élni,
még Oroszországban is. Nem kis iróniával mesélek arról, ahogy az orosz ember egyszerre alkalmazkodik a számára kínált körülményekhez, s lázad is fel belül ellenük – mondja Popov.

„Ezután áttérünk az elmúlt tíz év változásaira. Először is arra, hogy hány Oroszország létezik a ’90-es évek végén”

– Lényegében csak egy. Még akkor is, ha információ inkább csak Moszkváról és Pétervárról jut el a világba – mondja Popov. – S ezek a városok is egyfajta olvasztókohók, nehéz lenne megmondani, ki az őslakos. Moszkvában az utolsó őshonos talán az alapító, Jurij Dolgorukij volt. Persze a vidék problémája más, mint Moszkváé. Nyugodtabb, lassúbb az élet, a pénz is kevesebb, az árak is alacsonyabbak, a nagypolitika nem szövi úgy át a mindennapokat, mint a fővárosban, legfeljebb a tévén keresztül szűrődik be. Igazából a kommunizmus évtizedei alatt lehetett kettéosztani az országot, mégpedig a kommunista és a másik Oroszországra – emlékezik.

– Ma azonban ilyen értelemben egységes az ország. A fiatalok ugyanazt olvassák, ugyanazt kapják az interneten, mint a világon bárki. De az egykori vidéki párttitkár is kapott állást valamelyik bankban, vagy üzlete van, így egyáltalán nem kívánkozik vissza a múltba. Mégpedig azért, mert az elmúlt 15 esztendő alatt sok minden megváltozott. Hogy csak a legegyszerűbb dolgokat említsem, Moszkva tisztább lett, mindenhol építkeznek, s nem csak az újgazdagok. Mindez azt mutatja, hogy Oroszország, igenis, törekszik a normális, kulturált, emberi életre. Az akarat tehát megvan. A lehetőség kevésbé.

Új jelenség Popov szerint az is, hogy az emberek idegesebbek. Megszokták ugyanis, hogy táborban, csordában élnek, reggel ébresztő után sorban állás következik, s gondoskodnak róluk. S ha elégedetlenek, szidhatják a vezetőséget. Most azonban ennek vége! Mindenki magáért felel, magáról gondoskodik. S ha ez nem megy, ideges. Az író azonban figyelmeztet, hogy az igazi sikerhez belül, lélekben is gyökeresen meg kell változni. Ez pedig nem megy egyik napról a másikra, s mint oly sokszor látjuk, bizony, egy évtized is kevés rá.

„A lényeg azonban Popov szerint is az, hogy a dolgok alapvetően jó irányban változtak. S ha a politikai vezetőréteg nem is, a társadalom már mindenképpen más. A szabadság nagyobb részben uralja a mindennapokat, mint a totalitarizmus”

– Hiába olyan a sajtónk, amilyen, az azonban óriási változás, hogy most, mikor itt beszélgetünk, nem ül le hozzánk egy KGB-s, nem töltet magának egy féldecit, hogy aztán ennél többet is „kérjen”. Ezt értékelni kell! – emeli fel mutatóujját az író. – Ma minden megjelenhet, amiről régen az átlagember nem is tudott. S itt nemcsak az antitotalitárius, szovjetellenes írásokra gondolok, hanem azokra a művekre is, amelyek az emberiség kulturális poggyászának alapvető részei. Persze komoly problémát jelent a pénz hiánya, ami behatárolja az új lehetőségeket – sóhajt fel. – Ez egy kicsit a hetvenes évek emigránsaiéhoz hasonló helyzet. Ők is azt hitték, eljött a mennyország. Az azonban csak az égben van, s nem Nyugaton vagy Keleten.

MEGOSZTÁS

1961-ben született külpolitikai újságíró, elemző, publicista. A Demokrata és a Magyar Hang hetilapok külpolitikai szakújságírója, a #moszkvater, a szláv világgal és a posztszovjet térséggel foglalkozó portál alapító főszerkesztője. Előtte 28 éven át a lap megszűnéséig a Magyar Nemzet konzervatív napilap munkatársa, 2000-től 2017-ig a külpolitikai rovat vezetője, majd a lap főmunkatársa. A lap utolsó moszkvai tudósítója. Érdeklődési területe a posztszovjet térség, emellett a globális folyamatok. Rendszeresen publikál külpolitikai folyóiratokban, írásai, interjúi időről időre megjelennek a közép- és kelet-európai sajtóban. A Putyin-rejtély (2000) című könyv szerzője, 2009-től a Valdaj Klub állandó tagja. A Metropolitan Egyetem kommunikáció szakának docense. A Tolsztoj Társaság a Magyar-Orosz Együttműködésért Egyesület elnökségének a tagja.