Margó. Földeák Iván arról mesél, ami még lábjegyzetben sem kerül bele az irodalom annaleseibe. Ezúttal az utolsó Adynak szentelt magyarországi nemzetközi találkozó (1977) kapcsán a költészet erejéről elmélkedik, és szokásához híven megidézi az orosz Lev Osanyint és a grúz Mihail Kvlividzét.

Hol volt, hol nem volt, volt egy ország, ahol a mindenható és azóta szétutált, majd más göncökben újra előhívott „állam bácsi” áldozott az irodalomra, ne adj isten a költészetre is.

Volt még „fősodor”. A kisiskolások eléggé el nem ítélhető módon még fújták Petőfi, Ady és József Attila verseit. Kötelező volt, de felnőtt korukig megrögződött bennük, s nagyszülőkként sem szégyellték skandálni őket unokáiknak…

Azután évtizedekkel később színre léptek araszos agyú műítészek, akik halált megvető bátorsággal jelentik ki, hogy „gondolkodásmódunkat Ady Endre költészetéről olyan közhelyek és félreértések uralják, amelyekkel minden megszólalónak számolnia kell”. A hivatalos kultúrpolitika pedig csendben tapsol nekik… s Wass Albertet tűzi zászlajára. Herczeg Ferenc egyelőre még a távolban egy… nem is tudom milyen színű vitorla…

„Majd fél évszázada, 1977 októberében a hermeneutika és modern recepcióelmélet által napjainkban Ady nyakába varrt közhelyek és félreértések hozták össze Budapesten 27 nemzet 80 költőjét”

Köztük a Szovjetunió lírikusait is. Noha szinte Ady fordíthatatlan, úgy tűnt, tudták, ki ő. Jöttek nyugati kollégáikkal együtt, hogy leróják kegyeletüket a magyar költő emléke előtt, és kifejtsék azt akkor még koránt sem naivnak tűnő meggyőződésüket, hogy szükség van versekre. Hogy lehet még szerepük valamiféle emberibb közösség, élet kialakításában. Vallották ezt olyanok, akik a Lajtán túlról jöttek, s olyanok, akik a Kárpátok másik oldaláról, az ukrán feketeföld vidékéről, az orosz sztyeppékről, a Kaukázus hegyláncainak tövéből tették a tiszteletüket. Ady költői életpályájának, emberi magatartásának igézetében.

„Vastag üvegű okulárét viselő orosz lírikus is letette voksát magyar költőtársa mellett”

Lev Osanyin hihetetlenül népszerű volt hazájában. És nem volt félénk. A háború kitörésekor rossz szeme miatt nem sorozták be, evakuálták Tatárföldre. De ő a frontra akart menni. Megfogadta az őt az orosz lírába is berekomendáló Borisz Paszternak tanácsát. Mint magát már megmutatott ifjú költő belépett az akkoriban nagyhatalmú Szovjet Írószövetségbe és már semmilyen orvosi látlelet nem akadályozhatta abban, hogy kikerüljön a frontra, s mint haditudósító szolgálja a haza védelmét. És verseit szavalja a fronton harcoló katonák előtt. 1941 nyarán az ő verse „Harcol a hazáért” csendült fel Levitan öblös hangjának felvezetésével a szovjet rádióból, s hívott fel a haza védelmére.  Megzenésített változata indulója lett a sorozóbizottságoknak.

„Nincs semmi meglepő abban, hogy Adyban a prófétai előrelátást, az őszinte aggodalmat és a harcos és haragos hazaszeretet érezte meg”

„Könnyű begubózni a kispolgáriság szűk világába és nem törődni azzal, mi lesz holnap, hiszen ott van feletted a ma még biztos fedezéket nyújtó tető. Ady nem ilyen költő.” Már nincs senkinek a feje felett biztos tető, a világ megváltozott, de nem biztos, hogy előnyére. Osanyin népszerű dalai stílusában rokonszenvesen és jóhiszeműen nyilatkozott. Erre Villonnal válaszolhatnánk.”Hol van már a tavalyi hó?”  Vannak költők, akik ma vállalják ezt a programot?

Az idő kérlelhetetlenül rányomja bélyegét az alkotókra, viselkedésükre.  Ady ezt elkerülte, korai halála is beleszólt. Vajon a szovjet delegációt összeállítók tudták, hogy Osanyin később nem éppen elegáns gesztussal hálálta meg Paszternak támogatását? Számos társával ő is aláírta a költő-írót elítélő nyilatkozatot. Paszternak külföldön adatta ki a forradalmat és az orosz értelmiség kálváriáját nem éppen a szocialista realista kánon szellemében megörökítő regényét, a Doktor Zsivágót. S kénytelen volt lemondani a Nobel-díjról is.

Feltehetően nem tudták azt sem a delegációt kiküldők, hogy a szovjet küldöttség tagjai között van valaki, aki „Júdás monológja” című versében leszámolt a bűnökkel, amelyeket sokan – megbocsáthatónak tartanak. A vers 1972-ben a Vigilia folyóiratban Rab Zsuzsa fordításában magyarul is napvilágot látott.

„Én tudom: halálra kell adnom Őt,

Meg kell ölnöm Jézust – hogy Krisztus éljen!

Hamar!.. 

          Egy csillag szaladt le, felém

Az ég-alj piros fényvirágot bontott…

..Hozzája lépvén, csókkal illetém.

És felismerék Őt a darabontok!

Oroszul a vers Jevgenyij Jevtusenko kongeniális fordításában még ma is nap, mint nap megjelenik lapokban, az interneten. Pedig olyan költő szerezte, akinek nevét hiába keresed az orosz Parnasszuson. Tragikus életpálya sodorta a költészet nehéz útjára Oroszhonban.

„Mihail Kvlividze, nekünk és még sokaknak csak Misa (elhagyott szülőföldjén Miho) 1925-ben Grúziában látta meg a napvilágot”

Édesanyja korán meghalt, apját, mint a nép ellenségét letartóztatták, bátyja hősi halált halt a fronton. Az ötvenes évek elején hajléktalanként felutazott Moszkvába. Erre keresetlen őszinteséggel és a rá jellemző szarkazmusssal így emlékezett vissza.

„Ifjú költő voltam és nemzetiségi. Moszkvában azok is közreadták verseimet, akik gyűlöltek, mert a kiadók és szerkesztők azt, ami nemzeti sajátosság volt, szociális érdemnek tekintették. Nem mondhatom, hogy nem voltam boldog. Jól éltem, szállóban majd saját lakásban, de folyvást csak szülőföldemen járt az eszem, nyelvemen, az embereken, Tbiliszin, ahol még fedél sem volt a fejem felett. Fizikálisan otthon voltam, az irodalomban azonban orosz földön éreztem magamat otthon. Mert voltak barátaim. Leningrádban a nagyszerű fordító, a nemzetiségi költőket elhivatottan bemutató Szergej Davidov. Vagy földim, Bulat Okudzsava, akinek apját agyonlőtték, anyját börtönbe vetették, és kezdetben Kalugában volt kénytelen élni. Nagy küzdelem árán jutott oda, ahová. Mélységesen elítélem azokat, akik gyűlölték, mert nem grúzul írt.”

„Bulat Okudzsava hálás volt a barátságért. Első dalát Kvlividzének ajánlotta, s ezzel az ajánlással adták ki a lemezt az Egyesült Államokban is, ami nem tett jót Misa költői előmenetelének”

„Nem egyszer kerültem összeütközésbe az emberi gyűlölettel és galádsággal. A barátság és a gyűlölet, a hűség és az árulás kéz a kézben járt akkortájt” – emlékezett vissza erre az időszakra a költő. S különösen veszélyes volt, ha nagy eszmék nevében követték el. Misa megjárta a maga „Kanosszáját. De nem adta fel. S a hivatás, a költőtársak meghálálták ezt. Kevesen voltak nemzetiségi költők, akiket az orosz irodalom „nagyasszonya”, Anna Ahmatova mutatott be. Misával kivételt tett. Királynői gesztussal kiválasztotta a neki tetsző verseket, s így zárta le a poétikai degusztációt: „A többit fordítsák mások”… Ezek a mások sem voltak akárkik: Jevtusenko, Ahmadulina, David Szamojlov, Jurij Levitanszkij. Az orosz költészet nagyágyúi, nálunk is önálló kötetekkel ismerős nevek. És nem más tartotta Misa verseiért a hátát, mint a Novij mir feledhetetlenül tisztességes költő-főszerkesztője, Alekszandr Tvardovszkij. Misa feltette az örök kérdést a költőtalálkozó szónoki emelvényen. Mintha előre látott volna.

„Mire képes, mit érhet el a költészet napjainkban? Túlságosan sokat várni tőle természetesen dőreség lenne, s nem is kell túlságosan sokat rá hárítanunk. Egy dolgot azonban megtehet, egy kicsivel jobbá teheti az embert, mint amilyen.”

Misa nálunk is társakra, barátokra talált. Benjamin László, a munkásírók csoportjából lett Kossuth-díjas költő, a hit és csalódások költője volt. Nyelveket nem beszélt. Azt hiszem, nem csodálkozhatunk azon, hogy vállalkozott Mihail Kvlividze verseinek fordítására a grúz költő magyarul is megjelent kötetében. Beszélgetni csak tolmács segítségével tudtak, a költészetben viszont azonos nyelven szólaltak meg. Benjamin sem tagadta meg elődjét: „Ady nagyon nagy költő, a magyar költészet egyik csúcsa, ezt tudjuk, elfogadtuk. Költőileg, eszközeiben folytathatatlan, egyszeri jelenség. Magatartásából csak azt tartom követhetőnek, amit az egész utána következő magyar költészet: a társadalmi magatartást, a társadalom ügyeibe való beleszólás jogát.”

Misa az évek múltával eltűnt a szemem elől. A Szovjetunió széthullásával megszűnt a „népek barátsága”. És éppen csak vegetál az ezt a nevet viselő, egykor több százezres példányszámot is elért, nemzetiségi szerzőket közre adó folyóirat a „Népek barátsága”. Ma örülnek, ha 1000 példányt el tudnak adni online változatából. A szerzőknek nem fizetnek honoráriumot.

„Fogalmam sincs, Misa barátunk él-e még. Most lenne 95 éves. Grúzul nem értek, nyomát hiába keresem. Irodalmuk a maga útját járja”

Már nem támaszkodik az orosz nyelv világirodalomba is besegítő mankójára. Kvlividze, Benjamin, miként a világirodalom ajtaján ugyancsak nem sok reménnyel kopogtató Ady viszont köztünk van, verseik minden széljárás és magyarázat ellenére élnek. Ahogy a költészet sem halt meg…