//Milyen biztonsági garanciákat kér Moszkva?
A moszkvai NATO információs iroda Belgium oroszországi nagykövetségén található #moszkvater

Milyen biztonsági garanciákat kér Moszkva?

MEGOSZTÁS

Az orosz külügyminisztérium nyilvánosságra hozta azt a jegyzéket, amelyben az Egyesült Államokkal, illetve a NATO-val folytatott tárgyalások során felvázolja elképzeléseit az új európai biztonsági szisztémát illetően. Röviden összefoglalva, Moszkva mert merészet álmodni, ám a helyzetet és az orosz biztonságpolitikai gondolkodást ismerve nem alaptalanul. Miről is szólnak ezek a kitételek, és milyen valószínűséggel válhatnak jogilag kötelező érvényű megállapodássá?

A moszkvai NATO információs iroda Belgium oroszországi nagykövetségén található #moszkvater
A moszkvai NATO információs iroda Belgium oroszországi nagykövetségén található
Fotó:EUROPRESS/Evgeny Odinokov/Sputnik/AFP

Oroszország december 15-én két tételben adta át az Egyesült Államokat képviselő Karen Donfried európai és eurázsiai ügyekért felelős helyettes államtitkárnak előterjesztéseit az új európai biztonsági rendszert illetően. Míg az első dokumentum kifejezetten egy Egyesült Államokkal történő szerződés, a második orosz részről egy megújult Oroszország-NATO megállapodás alapjait tenné le. Az orosz külügyminisztérium ezután a nyilvánosság számára is elérhetővé tette a biztonsági garanciákat részletesen taglaló jegyzékét. Fontos megjegyezni, hogy bár két külön dokumentumról van szó, pontjaikat illetően mégis jelentős összefonódás fedezhető fel.

„Elsőként érdemes a nagyobb jelentőségű és súlyú orosz-NATO megállapodás pontjait megvizsgálni. Az új alapokra helyezendő európai biztonsági rendszer részeként a kilenc pontból álló tervezet több területen drasztikus változásokat helyez kilátásba, ám az elmúlt évek orosz nyilatkozatait figyelembe véve többségük már korábban is ismert volt”

Az említett pontok legfontosabbjai:

– A NATO keleti irányú bővítésének leállítása, amely egyben jogilag kötelező érvénnyel gátolná Ukrajna és egyéb országok – értve itt vélhetően Grúziát és Moldovát – NATO taggá válását.

– A NATO felhagy mindennemű katonai tevékenységgel Ukrajna, Kelet-Európa, a Kaukázus és Közép-Ázsia területén.

– A hidegháború idején NATO taggá váló államok felhagynak fegyverzet és csapatok telepítésével azon az országok területére, amelyek 1997. május 27-t – azaz a NATO-Oroszország Tanácsot létrehozó alapszerződés aláírását – követően csatlakoztak a NATO-hoz. A jelenleg ezen országokban állomásozó fegyverzet továbbra is a térségben maradhat, illetve a felek – Oroszországot is beleértve – egyetértésével a biztonságot fenyegető veszély esetén sor kerülhet telepítésre.

– A felek elállnak olyan szárazföldi telepítésű közepes és rövid hatótávolságú ballisztikus rakéták telepítésétől – 500-5500 kilométeres hatótávolságot ideértve –, amelyek lehetővé teszik a másik fél területének elérését.

– A lehetséges incidensek kizárása érdekében sem Oroszország, sem a NATO tagállamok nem tartanak katonai gyakorlatokat vagy végeznek egyéb, a dandárszintet meghaladó katonai tevékenységet a részes felek határvonalának mindkét oldalán fekvő, későbbi megállapodás szerinti szélességű és kialakítású övezetben.

– A felek megerősítik, hogy nem tekintik egymást ellenfélnek, ismételten megerősítik a viták békés rendezésére vonatkozó elkötelezettségüket, és tartózkodnak az erő alkalmazásától.

„Mint látható, gyakorlatilag több pont is a NATO alapvető kölcsönös védelemről szóló szerepét kérdőjelezné meg, amelynek révén egyfajta biztonsági pufferzóna jönne létre Oroszország és a NATO között”

Úgy, ahogy azt a hidegháború végén a két globális hatalom vezetője egykoron elképzelte. Míg az egykori INF hatálya alá eső ballisztikus rakéták telepítésének európai tilalmát az Egyesült Államok vélhetően el is fogadná – miután ki nem mondottan, de Kína és nem Oroszország miatt mondta fel az egyezményt –, a többi pont gyakorlatilag elfogadhatatlan mind Washington, mind a NATO tagállamok számára.

Bár a rigai NATO csúcson is kimondatlanul megerősítették a tagállamok, hogy Ukrajna belátható időn belül nem válik a szövetség tagjává, mégis ennek nyílt jogi kötelezettségekkel is járó beismerése gyakorlatilag az 1949 óta érvényes nyitott kapuk elvének felmondását jelentené. Mégis, a saját érdekeiken túl Brüsszelnek és Washingtonnak végre észre kellene vennie, hogy az ukrán és grúz NATO tagság témájának fenntartása csak feszültségeket kelt Oroszországgal, és ez tényleg olyan vörös vonal orosz részről, amelyet átlépve Moszkva biztosan cselekedni fog.

„A legnagyobb kihívást mégis a csapattelepítések felfüggesztése jelenti, miután ezzel gyakorlatilag a 2014 utáni megerősített védelem, illetve megerősített keleti szárny koncepcióját kellene feladnia a NATO-nak”

A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy az Egyesült Államok nem telepíthet egységeket Lengyelországba, Romániába és a Baltikumba. Továbbá a jelenlegi lengyel és balti területen „az orosz fenyegetéssel szemben” tartózkodó többnemzetiségű NATO zászlóaljakat is fel kellene számolni. Mint ahogy arra a Reutersnek nyilatkozó több magas rangú NATO diplomata is rávilágított, az ehhez hasonló pontok esetében maga Oroszország is tudja, hogy a jelenlegi helyzetben soha meg nem valósuló feltételeket fogalmaz meg.

Ahogy vélhetően nem hagyják el a NATO erők az egykori keleti blokk államait, úgy a kelet-európai, közép-ázsiai és kaukázusi jelenlétet sem fogja Brüsszel felmondani. Ám orosz szempontból ezek a pontok ismét csak érthetőek, hisz mindhárom esetben immár közvetlen saját vagy szövetségesi rendszerének határainál jelennek meg a NATO erők. Viszont a csapatkivonással szemben a hadgyakorlatokra vonatkozó kvázi pufferzóna létrehozása mindkét oldalról a biztonság mellett a kölcsönös bizalom erősítéséhez is hozzájárulhat.

A NATO keleti bővítése során fellépő orosz geopolitikai és biztonsági félelmeket érzékeltető térkép, mely Moszkvától számítva mutatja be a csökkenő távolságot a főváros és a potenciális NATO erők között #moszkvater
A NATO keleti bővítése során fellépő orosz geopolitikai és biztonsági félelmeket érzékeltető térkép, mely Moszkvától számítva mutatja be a csökkenő távolságot a főváros és a potenciális NATO erők között Forrás:Twitter/SimTack

„Az egymás területét elérő közepes hatótávolságú ballisztikus rakétatechnológia telepítésének tilalma a gyakorlatban azt jelentené, hogy sem Lengyelország, sem Románia, sem a Baltikum, de legfőképp Ukrajna területén nem jelennének meg ezen fegyverrendszerek”

Ezzel a lépéssel pedig az INF szerződés felmondása utáni legfőbb orosz biztonsági aggodalom méregfogát sikerülhetne kihúzni. Természetesen mellékzöngeként ez azt is jelentené, hogy nem jelennének meg a Lukasenko által az elmúlt időszakban olyannyira vágyott, akár nukleáris töltetet is hordozni képes Iszkander rakéta komplexumok belarusz területen.

Mindez még nem is okozna nagyobb problémát, az egész orosz-NATO/orosz-balti viszonyrendszer Achilles-sarkát jelentő Kalinyingráddal szemben. Ugyanis szinte borítékolható, hogy az Egyesült Államok, illetve a balti államok a diplomáciai tárgyalások során fel fogják vetni az ottani Iszkanderek kivonásának kérdését. Miután pedig a gyakorlatban az Iszkanderek alkotják a terület legfőbb megerősített védelmét, és jelentenek egyfajta elrettentő erőt konfliktus esetén, Oroszország számára kulcsfontosságú azok megtartása.

„Az orosz biztonságpolitikai koncepció számára Kalinyingrád elengedhetetlen szárazföldi támaszpont a Balti-tengeren, amely egyben részben ketté is osztja a Baltikumot a NATO többi területétől, és a mindössze 100 kilométer széles Suwałki-folyosó biztosítja az összeköttetést. Utóbbit egyesek egyenesen a Fuldai-hasadékhoz hasonlóan a III. világháború lehetséges kirobbanó pontjának tekintenek”

A Suwałki-folyosó elhelyezkedése az Iszkanderek 500 kilométeres maximális hatótávolsága mellett #moszkvater
A Suwałki-folyosó elhelyezkedése az Iszkanderek 500 kilométeres maximális hatótávolsága mellett
Forrás:Zdzislaw Sliwa/researchgate.net

Ám a NATO-nak szánt tervezet mellett ugyanolyan izgalmas feltételeket tartalmaz a Washington számára készített változat is az alábbi főbb pontokkal:

– Az Egyesült Államok vállalja, hogy megakadályozza a NATO további keleti bővítését, és megtagadja az ahhoz való csatlakozást a posztszovjet térség államainak. Egyúttal az Egyesült Államok nem létesít katonai támaszpontokat a posztszovjet térség NATO tagsággal nem rendelkező államainak területén, nem használja infrastruktúrájukat katonai tevékenységekre, és nem alakít ki velük kétoldalú katonai együttműködést.

– A felek tartózkodnak a nukleáris illetve konvencionális fegyverzetet hordozni képes nehézbombázók saját és nemzetközi légtéren kívüli telepítésétől, ahonnan azok a másik fél területén lévő célpontokat támadhatnak. Mindez egyidejűleg a felszíni hajóegységekre is vonatkozik.

– A NATO szerződéshez hasonlóan a felek vállalják, hogy elállnak a szárazföldi indítású 500-5500 kilométer közti közép és köztes hatótávolságú ballisztikus rakéták telepítésétől saját területükön kívül. További korlátozás az említett fegyverzetek esetében, hogy a saját területen belül is csakis olyan régiókba kerülhetnek elhelyezésre, ahonnan nem érik el a másik fél területén lévő célpontokat.

– A felek tartózkodnak a nukleáris fegyverzet saját területükön kívüli telepítésétől, és a szerződés hatálybalépésekor a már telepített eszközöket visszaszállítják. Egyúttal a felek megszüntetik a nukleáris fegyverek saját területen kívüli telepítésére szolgáló összes infrastruktúrát.

– A felek nem képeznek ki nukleáris fegyverzet használatára úgynevezett nem-nukleáris országok katonai és polgári személyzetét, illetve nem tartanak olyan gyakorlatokat, amelyek nukleáris fegyverek alkalmazását feltételező szcenáriókat tartalmaznak.

– A felek nem telepítenek fegyverzetet és csapatokat olyan területekre, ahol a másik fél azt a nemzetbiztonságot fenyegető veszélyként fogja fel.

– A felek nem használják más államok területét egy esetleges másik fél elleni fegyveres támadás, vagy annak alapvető biztonsági érdekeit sértő cselekmény előkészítésére illetve végrehajtására.

Mint látható, számos, a NATO számára megfogalmazott pont jelen helyzetben is visszaköszön, legyen szó a keleti bővítés témaköréről, a ballisztikus rakéták korlátozásáról, vagy a csapattelepítés kérdéséről. Mégis, ahogy a dokumentumban is olvasható,

„az Egyesült Államokkal szemben Moszkva erősebb nyelvezettel, konkrétabban fogalmaz, egyfajta ultimátumot leírva Washingtonnak”

Az orosz álláspont már évek óta gyakorlatilag változatlan ezekben a kérdésekben, csak a fokozódó biztonságpolitikai helyzet következtében Moszkva egyre gyakrabban és egyre hangosabban hangsúlyozza álláspontját.

Az Európában, az úgynevezett nuclear sharing megállapodások keretében NATO tagországok légi bázisan tárolt, kb. 150 számúra becsült amerikai nukleáris fegyverzet kérdése szintén az orosz külpolitika egyik visszatérő problematikája, miután Moszkva szerint az sérti az 1968-as atomsorompó egyezmény nukleáris fegyverek átadásáról szóló rendelkezését. Ezáltal ugyanis nem nukleáris fegyverzettel rendelkező államok is hozzájutnak ezen eszközökhöz, hivatalosan amerikai felügyelet és kiképzés mellett. Avagy konfliktus esetén ezen eszközök bevetését a német/belga/olasz/holland és kérdőjelesen török légierők pilótái végzik az élesítésre és működtetésre vonatkozó amerikai közreműködéssel. Ám miután ezen intézmény gyakorlatilag a hidegháború ideje óta létezik, aligha valószínű, hogy ezt Washington bármikor is feladni kívánja. Az már természetesen egy újabb opció, hogy esetleges megállapodás esetén ezen fegyverzet továbbra sem lépi át az egykori Varsói Szerződés nyugati határait, vagy a konstruktív párbeszéd jegyében az európai B61 termonukleáris bombák száma drasztikusan visszaesik.

„Az egyes, nem éppen baráti országok partjai, illetve légtere mentén történő stratégiai haditechnika felvonultatása az amerikai nagyhatalmiság nyílt manifesztációiként jelenik meg a világ számára, így szintén nem valószínű, hogy Washington ebből engedni kívánna”

Egyfajta nyílt fricska, avagy mindezt Washington megteheti, miközben a másik fél határsértés hiányában gyakorlatilag tehetetlen ezzel szemben. Egy esetleges rosszul sikerült elfogás pedig akár háborús következményekkel is járhat. Sőt, mint ahogy azt az elmúlt időszak eseményei bizonyítják, a Pentagon mintha magasabb fokozatba kapcsolt volna, és például a Fekete-tenger, a Krím, vagy Oroszországon túl Tajvan térségében szinte mindennapos látogatókká válnak a különböző felderítő repülőgépek, drónok, vadászok, a flotta egységeiről nem is szólva. Mégis a legnagyobb szenzációt a stratégiai bombázók kapják, amelyek szerepe bár kisebb a nukleáris triádon belül, mint a szárazföldi vagy tengeralattjárókról indított ballisztikus rakétáké, viszont felettébb demonstratív haderőnem. Látványos, és politikai szempontból alacsony költségű erődemonstráció, amely a jövőben is velünk marad.

Amerikai KC-135 tanker és B-1B Lancer bombázó az orosz légtér közelében október 20-án.

Dmitrij Rjabkov külügyminiszter-helyettes nyilatkozata szerint az orosz fél által beterjesztett tervezetek esetében az Egyesült Államok és a NATO nem viselkedhet úgy, mintha azok egy a’la carte étlap részei lennének, és csupán a neki kedvezőket fogadnák el. Mégis vélhetően Rjabkov nyilatkozata inkább egyfajta utalás volt a másik oldalon ülő tárgyalópartnerek számára, hogy a Moszkva által beterjesztett pontok alapvető üzenetüket tekintve fixek, de nyitottak a konzultációra.

„Ismerve a diplomácia és a nagyhatalmi politika világát, ha a konstruktív dialógus megindul, mindkét fél engedményt fog tenni a másik irányába. Természetesen kérdés, hogy az orosz feltételek mennyire elfogadhatóak Washington és a nyugati szövetségi rendszer számára”

Míg a hangjukat egyre konzekvensebben hallató kelet-európai NATO tagok részéről – értve itt például az oroszellenes politikát, illetve az orosz agresszió rémképét állami szintre emelő balti országokat – Moszkva pontjai egytől egyig elfogadhatatlanok, Washington a retorikai felszínen túl másképp tekinthet a javaslatokra. Hisz ne felejtsük, a 21. századi nagyhatalmi konfrontáció terepe nem Európa, de még nem is Afrika, az igazi feszültséggócot Kelet-Ázsia és a csendes-óceáni térség jelenti. A Pekinggel egyre nagyobb mértékben szembeforduló amerikai politika kormányzati felállástól függetlenül konzekvensen a fő biztonságpolitikai fókuszt Kínára vetíti, miközben Európának a kardcsörtetésen túl katonailag inkább a mellékhadszíntér szerep jut. Ahogy az elmúlt évek védelmi költségvetés tervezeteiben, vagy épp a Pentagon fejlesztési programjaiban előbukkant, Washington erejét a Csendes-óceán régiójába kívánja összpontosítani, amihez végső soron elengedhetetlenül szükséges a jelenlegi kelet-európai feszültségek csökkentése. Ez pedig okvetlenül együtt kell, hogy járjon egyfajta ki nem mondott kiegyezéssel és koncessziókkal Oroszország irányába. Az Egyesült Államok már nem szuperhatalom, és képtelen lenne egy esetleges kétfrontos háború megvívására egymástól több ezer kilométerre fekvő hadszíntereken.

„És ekkor még a jelenkori angolszász geopolitikai iskolák legrosszabb rémálmát jelentő orosz-kínai szövetség lehetséges körvonalait még meg sem említettük”

Bár lehet, hogy Biden az elnökségét egy erős oroszellenes retorikával kezdte meg, mégis alatta indulhatnak meg azon lehetséges külpolitikai folyamatok, amelyek a 2014 óta egyre csak mélyülő orosz-amerikai viszonyrendszerben pozitív változást hozhatnak el. Természetesen ezt az amerikai fél politikai okokból soha nem fogja ilyen nyílt módon kimondani, mint ezen elemzés teszi, de mégis az alapvető geopolitikai érdekek megkívánják a változást.

Míg az 1970-es évek kissingeri diplomáciájában Kína vált aduásszá a Szovjetunióval szemben, most egy alapvetően hasonló típusú, de mégis fundamentálisan eltérő folyamat figyelhető meg Oroszországgal. Nem kell orosz-amerikai szövetség képéről álmodni, vagy épp arról, hogy Moszkva szembeszegül ázsiai szomszédjával, csupán az a tény, hogy Oroszország Kína és a Dél-Kínai-tenger témájában esetleg semlegesként jelentkezne, már hatalmas eredmény lenne.

„Moszkva javaslataira visszatérve, az orosz szakértői közösség egybehangzó álláspontja szerint azokat mind a NATO, mind Washington el fogja utasítani. Nem azért, mert azok nem lennének kellően definiálva, hanem mivel a transzatlanti biztonsági infrastruktúra alapvető változására lenne szükség”

Bizonyos esetekben a NATO létrehozása óta élő alapelveket kellene újragondolni, míg más pontok egyenest politikai öngyilkosságot jelentenek nyugati oldalról. Ahogy az elismert orosz elemző, Fjodor Lukjanov is rámutatott Telegram posztjában, Moszkva tudja, hogy javaslatai már szinte ultimátum jellegűek, de mégis az általuk kiváltott válaszreakció lesz a lényeges. Moszkva tudja, hogy ezen jegyzékek nem hordoznak magukban kellő fenyegetést, de mégsem söpörhetőek egyszerűen a szőnyeg alá, nem lehet pusztán a diplomáciai tárgyalások következő fordulójára halasztani. Hasonlóan vélekedik az Izvesztyijának nyilatkozó Richard Weitz is. Szerinte a túlságosan tág megfogalmazás mindkét félnek lehetőséget ad a fenyegetés koncepció túlzott és ezáltal eredménytelen használatára. A Gazeta.ru portálnak a Stratégiák és Technológiák Elemző Központjából nyilatkozó Ruszlan Puhov szerint az Egyesült Államok szemében Oroszország továbbra is hanyatló ország, amely katonai erőforrások és hatalom tekintetében nem képes felérni a Szovjetunióhoz, ezáltal nem is jelent igazi fenyegetést Washington pozícióira.

„A kérdés tehát nem is maga a nem, hanem a nemnek a milyensége”

Ezt a külügyminisztérium képviseletében maga Rjabkov is tudja, miután csalódottságát fejezte ki az orosz javaslatokra érkező válaszreakciókra. Ugyanis, ha a Nyugat konstruktív módon, ki nem mondottan a tárgyalások lehetőségét fenntartva utasítja vissza az orosz ajánlatot, akkor azt jelentős előrelépésként és gyakorlatilag orosz diplomáciai győzelemként értékelhetjük. Hiszen ezzel már maga a kommunikáció és egyáltalán a tárgyalások megindulhatnak, amelyek később – hónapok vagy akár évek elteltével is – de végső soron valamilyen konkrét eredményhez vezethetnek. Viszont, ha a Nyugat agresszív módon, esetleges újabb büntetőintézkedések belebegtetésével, és a NATO bővítésének fokozásával válaszol, annak a feszültség további növelésén túl egyéb következményei is lehetnek. Míg Fjodor Lukjanov úgy véli, erős elutasítás esetén Moszkva igyekszik majd lépéseivel partnereinek tudtára adni a helyzet komolyságát, addig Ruszlan Puhov szerint ez elvezethet az új hidegháború tényleges kitöréséhez. Ebben a konfliktusban viszont az előzővel szemben már nincsenek szabályok, és Kína felemelkedésével, illetve az Egyesült Államok hatalmának csökkenésével a felállás is jelentősen megváltozik. A legradikálisabb – ám vélhetően kis valószínűségű – szcenáriót Andrej Kortunov, a Russian International Affairs Council – RIAC – kutatóintézet főigazgatója festette fel. A Vzgljadnak nyilatkozva Kortunov úgy véli, a tervezet és a tárgyalások visszautasítása esetén válaszként Moszkva akár közepes hatótávolságú ballisztikus rakéták telepítésébe is kezdhet, valamint fokozhatja csapatainak aktivitását a NATO-val határos régiókban.

„Jól jelzi az Egyesült Államok várható reakcióját a Fehér Ház szóvivőjének, Jen Psakinak a nyilatkozata, amelyben bár az amerikai kormányzat részéről elismeri a dokumentumok beérkezését, ám egyúttal kiemeli, hogy Washington kizárólag csak európai szövetségeseivel egyeztetve reagál felvetéseikre. Avagy a konkrét helyzetet ismerve ez diplomatikus nemnek számít”

De igazán nem is ez a lényeg. Annak ellenére, ahogy a hivatalos transzatlanti álláspont szerint Oroszország nem dönthet egy adott állam NATO tagságáról vagy épp a NATO kiterjedéséről, mégis a szervezeten kívüli Moszkva javaslata szerepel középpontban.

Hosszú bizonytalanság után Moszkva tette meg az első lépést, nagy vonalakban felvázolva a lehetséges új európai biztonsági rendszer általa elképzelt jellegét. Moszkva ismét meghúzta a saját szempontjából kritikusnak tekintett vörös vonalakat, és ahogy 2008-ban Grúzia, vagy 2014-ben a Krím esetében, most sem hezitál azok átlépése esetén cselekedni.

MEGOSZTÁS

1997-ben született, jelenleg is tanulmányait folytató nemzetközi kapcsolatok szakértő. Érdeklődési körének középpontjában Oroszország, az orosz fegyveres erők, az orosz és globális geopolitika, biztonságpolitika, valamint alapvetően a haditechnikával összefüggésben felmerülő témák állnak. Mindezeken túl aktívan figyelemmel kíséri a globális világrend fokozatos átalakulását. Diplomáját nemzetközi tanulmányok szakon szerezte, angolul, oroszul és németül beszél.