„A forradalmat megújítani akaró, harmadik forradalmat hirdető kronstadti matrózokkal a szorult helyzetben lévő szovjethatalom nem volt hajlandó tárgyalni, a szigeten 13 ezer matróz és 2 ezer polgári személy fegyvert fogott”
Forrás:Wikipédia
Az orosz forradalom büszke harcosaiként ünnepelték őket. Nem volt fénykép vagy rajz 1917-ről, ahol az őrt álló forradalmár katonák között ne tűnt volna fel egy sötét kezeslábast, kerek szalagos tányérsapkát és csíkos trikót viselő, félelmet nem ismerő hadfi. Számos nagyszerű irodalmi alkotás örökítette meg őket. Novikov-Pribojnak a csuzimai tragédiát megjelenítő, nagy ívű történelmi regényétől Leonyid Szoboljevnek a Balti Flotta megújulását idéző, jóízű novelláiig. Színészeknek nagyszerű szerepeket kínál a talán legjobb dráma a forradalmárrá váló tengerészekről, Vszevolod Visnyevszkij „Optimista tragédiá”-ja. Már azért is, mert a balti matrózok története korántsem volt mindig optimista. És persze ott vannak előttünk Szergej Eisenstein örökérvényű filmjének a Patyomkinnak megrázón gyönyörű képsorai.
Hűségesen szolgálták a forradalmat. Sőt, már jóval előtte több lázadást, felkelést robbantottak ki. Nem sejtették, hogy a hatalomátvétel után négy esztendővel már nem lesznek önálló politikai erő. Ekkor számolta fel a Vörös Hadsereg a balti matrózoknak a hadikommunizmust és az egypárt rendszert elítélő, lázongó központját az orosz flotta szülőhelyén, Kronstadtban. Hogy egy év múlva amnesztiában részesítse az elégedetlenkedőket.
„Mi történt, hogy az élcsapatból elutasított ellenségek lettek?”
Nagy Péter serdülőként játékhajóval vitorlázott, majd cárként ütőképes hajóhadat épített ki, melynek sokáig nagyszerű tengeri győzelmek öregbítették a hírnevét. És olyan admirálisok, mint a krími háborúban az orosz flottát vezénylő Pavel Nahimov. Igaz, voltak tengernagyok, akik nem tengeri győzelmekkel és dicső haditettekkel írták be nevüket az orosz történelembe, lásd a fehérgárdista Vrangelt vagy Kornyilovot, ezeket a szárazföldi tábornokká vedlett admirálisokat.
A matrózélet soha nem tartozott a könnyebbek közé. Heteken, hónapokon át távol vagy a parttól, kikötőktől, rokonaidtól. Zárt, férfiasan durva közösségben teszed a dolgod, asszonyok nélkül. Akiknek kegyeiben legfeljebb a kikötőkben részesülhetsz, fizetés ellenében. Több az incidens, erőszakos is. És a fenyítés a legkegyetlenebb a létezők közül: korbácsolás, gyakran halálra. A tengeren nem bújhatsz fák, bokrok mögé, lövészárkok mélyére. Ha a hajód elsüllyed, többnyire biztos halál vár rád. Edzettek és kemények a flotta matrózai. A sorsukat könnyítő alkoholhoz csak a kikötőkben jutnak. Helyébe lép a kokain, transz állapotba segíti a meggyötört tengerészeket.
„Az 1905-ös orosz-japán háború és a cári hajóhad tragikus pusztulása hosszú időre nyomot hagyott az orosz flottán, matrózain”
A cári birodalomnak bevittek egy kemény ütést. Még nem knock out volt, csak megroggyant. Ám ez sokak szemét felnyitotta. Elsők között a matrózokét.
És akkor valami történt, ami példa nélküli volt az Orosz Birodalom történetében. Katonák lázadtak. Nem akárhol, a Fekete-tengeri Flotta egyik eminens hajóján, a Patyomkin csatahajón. A páncéloson építésekor számos újítást vezettek be, a lövegtornyok központi irányítását, folyékony üzemanyaggal működő kazánokat. Ez utóbbiakat gyorsan ki kellett cserélni széntüzelésűre. Több mint 800 tengerész szolgált a maga korában modernnek számító hajón.
„1905. Az ország forrong”
Januárban a „vérvörös vasárnap”-on a Gapon pópa vezette békés tüntető tömegbe lövetnek. Májusban az orosz-japán háborúban a Távol-Keletre küldött flottaegység gyakorlatilag megsemmisül Csuzimánál. Otthon merényletek borzolják a hatalom birtokosainak idegeit, terrorista támadásban megölik Moszkva kormányzóját, Szergej Alekszandrovics nagyherceget. Pogromok söpörnek végig az országon. A szociáldemokraták III. londoni kongresszusa, amelyen csak a bolsevikok vettek részt, fegyveres felkelést készít elő. A párt befolyása erősödik a tengerészek körében. Odesszában május 1-én általános sztrájk tör ki, szükségállapotot vezetnek be, két munkás és egy rendőr is meghal a zavargások során.
A javítóműhelyből, ahol a tapasztalt munkások okítása során a matrózok megismerkedhettek a szociáldemokrata tanokkal, a Patyomkin kifut lőgyakorlatra. A kísérő romboló Odesszából élelmiszert szállít a konyhára. A húson már az üzletben nyüzsögnek a kukacok. A matrózok fellázadnak, nem hajlandók enni a bűzlő, kukacos borscsból. A tisztek fenyegetése sem segít, előkerülnek az ágyútornyokból a fegyverek. Meghal a tizennyolc esztendős Grigorij Vakulencsuk. A tengerészek átveszik a hajó irányítását, röpülnek a tengerbe a gyűlölt tisztek. Befutnak a forrongó városba, ahol a helyzet nem egyértelmű. A lázongó tengerészek nem jutnak egyezségre sem a régi városvezetéssel, sem az ellenzéki pártokkal. Elhatározzák, hogy maguk mellé állítják a fekete-tengeri hajóhadat. Kihajóznak a bázis, Szevasztopol felé. Lenin emigrációban határozott fellépést sürget. Küldötte mire Odesszába ér, a felkelést már elfojtják.
„Újabb elképesztő esemény, a lázadó hajó ellen kivezényelt flotta egység nem nyit tüzet. Sőt, a <Diadalmas György> csatahajó csatlakozik a felkelőkhöz. Partra rakott tisztjei nem mernek visszamenni Odesszába, azt hiszik, ott már győzött a forradalom”
Nem ez történt. Alekszandr Kriger admirális visszavezeti hajóit a flottabázisra – tetyetutyaságáért nyugdíjazzák. A jobb érzésű tisztek reménytelennek látják a helyzetet. Több hajón zavargások törnek ki. Ezeket elfojtják, matrózok és a parti őrség tagjainak százait szerelik le. Még nem érett meg a helyzet az általános felkelésre.
Ezt érzik a Patyomkin lázadói is. Második, sikertelen odesszai próbálkozás után irány ismét Constanza. Átadják a hajót a román hatóságoknak, akik ennek fejében letelepedési engedélyt biztosítanak mintegy kétszázötven matróznak. A hajót a később magához tért Fekete-tengeri Flotta egységei vontatják haza.
„Oroszország a forradalom lázában ég”
Sztrájkok mindenütt, a Krímben is. A cár októberi kiáltványában parlamentet (cári feloszlatási joggal), politikai és szabadságjogokat, lelkiismereti- szólás-, gyülekezési és egyesülési szabadságot hirdet. Egy ideig ez megnyugtatja a közvéleményt, ám hamarosan kiderül, hogy ez nem elég. A szevasztopoli demonstráció politikai tüntetéssé változik. Elégetik a kiáltványt kiadó II. Miklós arcképét. A városi börtönnél buzdító beszédet mond egy lelkes és forradalmár tengerésztiszt, az egyetlen a flotta tisztjei közül, Schmidt hadnagy. A lázongás elfojtására kivezényelt breszti gyalogos ezred katonái a tömegbe lőnek. Nyolc halott, félszáz sebesült. A figyelem középpontjába került hadnagy innentől már határozottan beleszól az események irányításába. Október 19-én, amikor a városi duma, az új hatalmi szerv ülésezik, ő már ott van. Beszédet mond az áldozatok temetésére összegyűlt tízezres tömeg előtt: „Esküszünk, hogy soha senkinek nem adjuk át az általunk kivívott emberi jogok egy centiméterét sem.”
Megalakul a szevasztopoli szovjet. Estére megfogalmazzák követeléseiket. Alkotmányozó nemzetgyűlés összehívása, 8 órás munkanap, a politikai foglyok szabadon bocsátása, a halálbüntetés eltörlése, a hadiállapot megszüntetése, a katonai szolgálat idejének csökkentése. Grigorij Csuhnyin admirális, flottaparancsnok megtiltja a matrózoknak, hogy politikai gyűléseken vegyenek részt, a városi duma rendelkezéseit érvénytelennek tekinti, feloszlatja a népi milíciát, ismét megjelennek a csendőrök Szevasztopol utcáin. A hősi halált halt Vakulencsuk temetésen mondott beszéde után kórházba került Schmidt hadnagyot megválasztják a helyi tanács örökös tagjává.
„November 13-án este a tengerészekből és katonákból álló bizottság felszólítja Pjotr Schmidt nyugalmazott tengerész hadnagyot, hogy vegye át a forradalom vezetését. Bátran elfogadta a meghívást, és attól a naptól kezdve a mozgalom élére állt”
Még aznap lázadás tör ki az Ocsakov cirkálón. A tisztek elhagyják a hajót. Az irányítást Szergej Csasztnyik, az egyetlen hajón maradt főtiszt, a tűzirányításért felelős Nyikita Antonyenko és Alekszandr Gladkov, a cirkáló másodosztályú gépkezelője ragadja magához. Valamennyien tagjai a bolsevik pártnak. Másnap megjelenik a hajón Schmidt hadnagy. Táviratban tudatja a rádióhullámok szárnyán, hogy átveszi a flotta parancsnoklását. Üzenetet küld II. Miklósnak: „A dicsőséges Fekete-tengeri Flotta hűséges marad a néphez. Követeljük, hogy Ön, az uralkodó, azonnal hívja össze az alkotmányozó nemzetgyűlést, többé nem engedelmeskedünk minisztereinek. P. Schmidt flottaparancsnok.”
„November 13-án este a tengerészekből és katonákból álló bizottság felszólítja Pjotr Schmidt nyugalmazott tengerész hadnagyot, hogy vegye át a forradalom vezetését. Bátran elfogadta a meghívást, és attól a naptól kezdve a mozgalom élére állt”
Forrás:Wikipédia
Másnap az események felgyorsulnak. A lázadók azonban csak kisebb hajókat tudnak hatalmukba keríteni, a tisztek nem állnak melléjük. Nem sikerül átszállítaniuk a nagyjavításon átesett csatahajóra, a „Pantyelejmon”-ra (egykor Patyomkin) a lövegek závárjait és a lőszereket, ez döntő momentuma küzdelmüknek. A flotta hajói tüzet nyitnak, és a fellázadt cirkáló súlyos sérüléseket szenved. Harcképtelenné teszik, csak három éves nagyjavítás után állhat ismét csatasorba. A matrózok a tengerbe vetik magukat. Schmidt hadnagy nem tud elvegyülni tömegükben. A lázadást elfojtják, vezetőit, köztük az elszánt és sorsával leszámolt hadnagyot kivégzik.
„Ki ez a rejtélyes hadnagy, aki vállalta, hogy a forradalom élére áll, legendát teremtve ezzel maga körül?”
A kivégzett hadnagy tengerész család gyermeke, ám az alma messze esett a fájától. Apja, Pjotr Schmidt, miután a flottánál leszolgálta éveit, ellentengernagyként megy nyugdíjba. Nagybácsija, Vlagyimir Schmidt tengernagy, az Admiralitás tanácsának tagja. Tengerész apja gyakran van úton, ezért anyja neveli, akit tíz éves korában elveszít, és a tengerész iskola bentlakásos hallgatója lesz. Ez meghatározza az ifjabb Pjotr Schmidt további pályáját. Tengerész kadeti, majd fedélzetmesteri rangot kap, ám első beosztási helyén rögtön konfliktusba kerül a flotta parancsnokával, „képtelen dolgokat” vág a fejéhez, s idegrohama miatt gyógykezelésre szorul. A rohamok későbbi végig kísérik karrierjét.
1905 júniusában Schmidt hadnagy Odesszában tűnik fel, ahol csak admirális nagybátyja közbenjárása húzza ki egy kellemetlen pénzügyi konfliktusból. Közben elvesz egy prostituáltat, és ezzel kiváltja tiszttársai ellenszenvét és apja ellenkezését. Ezt követően szolgálati ideje másból sem áll, hol elbocsátják, hol visszaveszik a flottához.
„A csuzimai tragédiától az menti meg, hogy 1905 januárjában a kiküldött flotta egyik ellátó hajójáról Port Szaidban ugyancsak fegyelmi okokból levezénylik”
Az állandó idegrohamokkal küszködő hadnagy Odesszában szerelmi románcot kezdeményez egy érzékeny és megértő hölggyel, Zinaida Rizberggel. Zinaida később rendszeresen látogatja a börtönben kétségbeesett és elbukott forradalmi kísérlete után kivégzésére váró férfit, szenvedélyes levelezés, igazi lelki kapcsolat alakul ki közöttük. Zinaida Rizberg, mint a hős asszonya 1917-től állami nyugdíjban részesül egészen 1961-ben bekövetkezett halálig. Kapcsolatukról még könyvet is ír.
„Az 1906-ban kivégzett Schmidt hadnagyon kívül a család minden tagja az emigrációt választotta”
A letartóztatott tengerésztiszt mellett a forradalmi napokban széleskörű társadalmi összefogás alakul ki, kérvényezik a cártól, hogy kegyelmezzen meg neki. Ez nem történt meg.
A forradalomnak példákra, hősökre van szüksége, hagiográfiája hőst csinál a tengerész tisztből. Akit pedig erre sem származása, sem lelki alkata nem predesztinált. Legenda keringett arról, hogy hány tucat ember vallotta magát a hős gyermekének, „Schmidt kapitány fiának” a forradalom győzelme után. Igazi fia úszva menekült a szétlőtt Ocsakov cirkálóról, ahová apját titokban követte. 40 napi elzárás után szabadul, hadmérnöknek tanul. Végül a fehérgárdista mozgalomban leli meg helyét. Összeomlása után Prágába, majd Párizsba emigrál, s ott él 1951-ben bekövetkezett haláláig. Ilf és Petrov zsenialitása révén örökéletű figurája lesz a szovjet szatirikus irodalomnak. Borisz Paszternak ezzel ellentétben epikus poémában örökítette meg a reménytelen próbálkozásában elbukó, de magát meg nem adó forradalmárt.
„A forradalmat, melynek győzelmében a matrózok oly nagy szerepet játszottak, kimerítő és pusztító polgárháború követte”
Nélkülözéssel, éhezéssel, a hadikommunizmus rekvirálásaival, összeomló iparral, fehér és vörös terrorral. A forradalomban radikális nézeteket valló, és az igazságtalansággal szemben mindig érzékeny tengerészek nagy része nehezen viselte el a polgárháború viszontagságait, és a kialakuló egypártrendszer korlátait. Többnyire a forradalmi ügyekben kompromisszumot nem ismerő, radikális baloldali eszerek, és az anarchisták csoportjához tartoztak. A matrózok a kaszárnyákban, a flotta hajói a kikötőkben rostokoltak, rozsdásodtak, szén hiányában nem tudtak kifutni. A fiatal szovjet állam a létéért harcolt, nem volt sem ideje, sem energiája törődni a magára hagyott Balti Flottával. A Fekete-tengeri Flottának a fehérek kezébe került hajói Konstantinápolyba, majd Bizertába hajóztak emigrációba.
1921 februárjában a „Szevasztopol” és „Petropavlovszk” sorhajó legénysége gyűléseken tiltakozott az élet nehézségei, a párturalom ellen, vissza akarták állítani a több párt képviselőjét tömörítő szovjeteknek a polgárháborúban és a vörös terror által megnyirbált hatalmát. A fehérgárdista emigráció üdvözölte az akciót. A bolsevik vezetők, és a sajtó bűnbakokat kellett, hogy találjon. Nem kereshették őket az egykor forradalmár matrózok, harcostársaik között, ezzel saját hibáikat ismerték volna el. Fehérgárdista befolyásolásról beszéltek, s a lázadás egyik vezetőjének azt az Alekszandr Kozlovszkij tüzér tábornokot kiáltották ki, aki a régi tiszti gárdából maradt a kronstadti erődben. (A tábornok a felkelés bukása után Finnországba emigrált, ahol fizika és természettudományos tárgyak tanáraként dolgozott, s egy héttel a szovjet finn háború vége előtt halt meg 1940-ben Helsinkiben.)
„A forradalmat megújítani akaró, harmadik forradalmat hirdető kronstadti matrózokkal a szorult helyzetben lévő szovjethatalom nem volt hajlandó tárgyalni, a szigeten 13 ezer matróz és 2 ezer polgári személy fegyvert fogott”
A Vörös Hadsereg egységei csak második rohammal tudták bevenni a kronstadti erődítményeket. Gondot okozott az is, hogy a vöröskatonák egy része nem igazából akart harcolni egykori bajtársai ellen, sokan át is álltak a felkelők oldalára – ez valós veszély volt. Az is tény, hogy a lázadók lefogott bolsevik társaikat nem bántották. A felkelés elbukott, mintegy nyolcezer matróz menekült át a Finn-öböl befagyott jegén Finnországba.
„A megtorlás nem maradt el, kivégzések és börtön várt a felkelés résztvevőire. Ám a lázadás intő jel volt, változtatni kell a szovjethatalom politikáján, nehogy elveszítsék tömegbázisukat”
Két évvel később, 1922-ben, a forradalom ötödik évfordulóján a lázadás résztvevői amnesztiában részesültek. Később Sztálin elismerte, a kronstadti felkelés figyelmeztetés volt a változtatásra, a hadikommunizmus és a rekvirálás, a helytelen agrárpolitika megszüntetésére.
A matrózok a szovjethatalom későbbi éveiben a kronstadti lázadás ellenére sem a Balti, sem a Fekete-tengeren nem hazudtolták meg magukat. Helytálltak, önfeláldozóan szolgálták embert próbáló utat végig járó hazájukat. Mind Leningrád, mind Szevasztopol védelméből derekasan kivették a részüket, kísérték a hadifelszerelést szállító szövetséges konvojokat az Északi-tengeren. Ott voltak 1945-ben a japánokat Mandzsúriából kiverő szovjet csapatok soraiban, és mint mindig, a Nagy Honvédő Háborúban is az élen harcoltak. Dicső fejezettel írták be magukat Oroszhon zivataros történelmébe.
Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.
Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.
Email : info@moszkvater.com
© 2018-2025 - #moszkvater