„Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van,
hanem oda, ahova majd érkezik.”
hanem oda, ahova majd érkezik.”
Alekszandr Kuprin
Fotó:culture.ru
Minden vágya az volt, hogy otthon haljon meg. Az 1920 óta párizsi emigrációban élő író 1937 májusában kapta meg az engedélyt a szovjet hatóságoktól, hogy hazamehessen Gatcsinába. A következő évben meg is érkezett, időközben kialakult nyelőcsőrákja azonban súlyosbodott, és 1938. augusztus 25-én meghalt. Két nappal később temették el Leningrádban.
Alekszandr Kuprin az orosz naturalista próza képviselője. Írásainak tematikája változatos, gyakran megjelennek nála a távoli tájak és az egzotikus valamint fantasztikus témák.
„Kuprint a századforduló legjellegzetesebb és legellentmondásosabb írójának tartják”
Az irodalomtörténészek szerint Kuprin az orosz kritikai realizmus egyik utolsó folytatója, Csehov méltó utódja, azonban kalandos és élvezetes stílusú, a hétköznapi nyelvhasználat fordulatait is megtartó írásaiért Jack Londonhoz is hasonlították. Nabokov őt tartotta „az orosz Kiplingnek”.
Kuprin pozitívan fogadta II. Miklós lemondását, és üdvözölte a bolsevikok hatalomra kerülését. Még Leninnel is tárgyalt egy forradalmi újság létrehozásáról. Az ekkor már ismert író azonban 1919-re kiábrándult az új hatalomból, és családjával együtt Helsinkibe menekült, majd Párizsban telepedett le. Távol a hazától azonban egyre mélyebb depresszióba esett. Idővel az írást is hanyagolta, és kocsmákban, valamint bordélyokban töltötte az idejét.
„Itt élsz egy gyönyörű országban, kedves és okos emberek között. Egy csodálatos kultúra emlékei vesznek körül, mégis egyre szomorúbb leszel. Mert már álmaidban sem látod az Arbatot, a Povarszkaját, és már sírni sem tudsz Moszkva és Oroszország után”
– írta a naplójába.
Az író megpróbált kikecmeregni valahogy ebből a mély szomorúságból, előbb a munkába menekült, majd a kocsmákba, de semmi sem segített. Egyre világosabbá vált előtte, hogy csak a hazatérés segíthet rajta. Ez azonban nagyon nem volt egyszerű. Nemesi felmenőkkel nem nagyon bízhatott a szovjet hatalom jóindulatában. Ráadásul sokaknak eszébe juthatott, hogy az író még az elutazása előtt bírálta az új hatalmat. „Ha tudnám, hogy haldoklok, azonnal visszatérnék, hogy hazai földben nyugodhassak” – írta a ’30-as évek közepén.
Amikor pedig már láthatóan nem volt egészséges, ezt a vágyát megosztotta egy művész ismerősével, Ivan Bulibinnel, aki végül a hallottakat elmondta a szovjet hatalom párizsi képviselőjének, Vlagyimir Potyemkinnek. A nagykövet pedig jelentette Nyikolaj Jezsov népbiztosnak, hogy Kuprin vissza akar térni a Szovjetunióba, megjegyezve, hogy írni már képtelen, beteg, de a hazatérés javíthatja a világban a szovjet hatalom megítélését. Azzal, hogy visszatérésével milyen szolgálatot tesz a hatalomnak, tisztában lehetett Kuprin is, ám a honvágy erősebb volt, így beleegyezett az alkuba.
Önbírálatot gyakorolt, és 1937 tavaszán a sajtó kitüntetett figyelme közepette ünnepélyesen hazatért.
„Újra Moszkvában vagyok! Nem térek magamhoz az örömtől! Bűnösnek éreztem magam a csodálatos új életet építő orosz nép előtt, ezért a hazatérésre már álmaimban sem mertem gondolni”
– nyilatkozta a lapoknak. Egyes életrajzírói szerint ezeket a mondatokat csak a tudósítók adták Kuprin szájába, tény azonban, hogy a Moszkvába visszatérő írót és feleségét a Metropol szálló elegáns lakosztályában helyezték el, majd egy állami dácsára ment pihenni. S 1937 novemberében – néhány hónappal a „nagy terror” kezdete után – az egykor a fehér gárdisták egységében is megfordult író volt a katonai parádé egyik díszvendége.
A látvány állítólag teljesen magával ragadta Kuprint. „A Vörös Hadsereg vonulása elragadja a lelkemet. Megrázó! Felejthetetlen! Varázslatos látvány! Sok parádét láttam egykor Peterburgban, de egyik sem volt ehhez mérhető! Ez a november 7. a büszkeség és az erő demonstrációja volt, itt az öntudatos nép vonult, amely tudja, hogy miért harcol, és miért él!” – lelkesedett.
Rá fél évre Leningrádban halt meg. Otthon, amiről álmodott.
Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.
Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.
Email : info@moszkvater.com
© 2018-2024 - #moszkvater
