//Mesék voltak csupán a jugoszláv partizánfilmek?
Josip Broz Tito, Richard Burton és Jovanka Broz Tito a Sutjeska című partizánfilm forgatásán 1971-ben #moszkvater

Mesék voltak csupán a jugoszláv partizánfilmek?

Amekkora erővel népszerűsítették a titói Jugoszláviában a partizánfilmeket, annyira gyorsan merültek feledésbe mostanra a fiatalok körében. Pedig nem csak rossz filmek készültek erről a témáról.

Josip Broz Tito, Richard Burton és Jovanka Broz Tito a Sutjeska című partizánfilm forgatásán 1971-ben #moszkvater
Josip Broz Tito, Richard Burton és Jovanka Broz Tito a Sutjeska című partizánfilm forgatásán 1971-ben
Fotó:Imdb/Hamdija Pozderac

Aki látott már valaha jugoszláv partizánfilmeket, abban nagyon könnyen támad az az érzés, hogy ezeknek az írója egy és ugyanaz a személy volt, akinek nem volt túlságosan élénk a fantáziája. A forgatókönyvük ugyanis nagyon hasonló. A németek (esetleg olaszok, csetnikek vagy usztasák) kivétel nélkül túlerőben lévő, elvakult fanatikusok, akik bármilyen kegyetlenségre képesek. Ezzel szemben a partizánok mindig jóval kevesebben vannak, szakadtak és a fegyvereiket is csak az ellenségtől zsákmányolták. Ám a bátorságukkal valóságos csodákat művelnek, így nyomukban pusztul az ellenség. Aki pedig mindezt levezényli, az nem más, mint a zseniális Tito elvtárs, akit sosem lehet megtéveszteni. De szerelmi szállal is gyakran találkozunk ezekben a filmekben. Rendszerint partizánfiúk és partizánlányok esnek szerelembe egymással, ami természetesen mindig a győztes csatával teljesül be.

„A titói Jugoszláviában persze pontosan tudta mindenki, aki a háború idején élt, hogy mindez rendkívül távol áll a valóságtól”

A második világháború idején ezen a területen a megszállókkal szembeni harccal párhuzamosan polgárháború is zajlott. Ez utóbbinak több áldozata volt itt, mint a német, olasz és hadseregnek együttesen. Ugyancsak tény, hogy a Josip Broz Tito-féle „népfelszabadító mozgalomban” korántsem uralkodott akkora idill, mint ezekben a filmekben. A partizánok nagyon sokszor csak kényszersorozással tudták létszámukat bővíteni, a háború során az ő soraikból dezertáltak a legtöbben. De az is történelmi tény, hogy rengeteg egykori csetnik csapódott hozzájuk, akik így reméltek bűnbocsánatot az egyre inkább győzelemre álló kommunistáktól.

Végül pedig az is tény, hogy a partizánok rengeteg fiaskót szenvedtek a háború idején, nem kis részt éppen Tito miatt, aki – mint arról később egykori harcostársa, Milovan Gyilasz beszámolt – egyáltalán nem értett a hadviseléshez. Olyannyira, hogy még topográfiai térképet sem tudott olvasni. Ettől függetlenül persze számos győztes csatát vívtak ki a partizánok, ami nem is annyira meglepő, ha figyelembe vesszük, hogy (az első világháborúval ellentétben) a második világégés során egyáltalán nem számított stratégiai területnek a Balkán. A legfontosabb frontvonalak máshol húzódtak.

„Igazságtalanok lennénk ugyanakkor, ha a titói partizánfilmeket pusztán az állami propagandagépezet termékének könyvelnénk el. Voltak ugyanis kifejezetten jó partizánfilmek is, amelyek ugyan továbbra sem térhettek el a testvériség-egység szlogenje alatt futó ideológiától, különböző okokból mégis művészi értékkel bírtak”

Kezdjük is az elsővel, a Szlavicával (Slavica), amely 1946-ban készült, közvetlenül a világháború lezárása után. Szlavica egy fiatal dalmát lány, aki beleszeret egy fiatal halászfiúba, Marinba, amit a társadalmi különbségek miatt rossz szemmel néznek a környezetükben. A háború azonban megváltoztat mindent, s miután az olasz megszállók ellen fellázad a nép, Szlavicáék megpróbálják elrejteni az egyik hajót, hogy azt átadják a partizánoknak. Az usztasák elfogják őket, azonban a partizánok segítségével mégis csak sikerül szabadulniuk. Innentől beállnak ők is a partizánok közé, ami után már nem meglepő, hogy Szlavica halhatatlan hőstettet hajt végre – de több részletet most már nem árulunk el.

„Ennek a műnek az értékét éppen az esetlensége adja”

Az egész estés film mindössze két hónap alatt készült, a szereplők pedig nem kaptak honoráriumot, csupán napidíjat. Hozzá kell ugyanakkor tenni, hogy bár az egykori Jugoszláviában ezt tartották a legelső partizánfilmnek, ez nem egészen volt így. Az első ilyen film ugyanis a jugoszláv-szovjet koprodukcióban készült „Jugoszlávia hegyeiben” (U planinama Jugoslavije) volt, ami a Tito-Sztálin szakítás miatt azonnal lekerült a mozik műsoráról, hiszen ebben még a Vörös Hadsereg is fontos szerepet kapott.

Ezek után már nem lepődhetünk meg azon, hogy a jugoszláv partizánfilmek ahol csak tudták, kerülték a Vörös Hadsereg katonai szerepvállalását Jugoszlávia felszabadításában. Hasonló csúsztatás volt, hogy ezekben a filmekben a legtöbbször MP 40-es német géppisztolyt használtak a partizánok. Ezzel is demonstrálták a rendezők, hogy ezeket a németektől zsákmányolták a hős harcosok. Mindeközben tény, hogy a partizánok zömében brit Sten géppisztolyokat használtak, nem meglepő módon London segítségeként. Ehhez képest már csak szépséghiba, hogy 1943-ig a partizánok az usztasa Horvátország hadseregének egyenruháját viselték, s csak ezután váltottak brit uniformisra, ami megint csak a britek felajánlása volt.

„Aki viszont igazán jó partizánfilmre vágyik, annak A neretvai csatát (Bitka na Neretvi) kell megnéznie, ami több szempontból is kiemelkedik a sematikus alkotások közül”

Mindenek előtt a látványvilágával. A film ugyanis hatalmas költségvetéssel készült, ami egyes becslések szerint elérhette a 12 millió dollárt is. A mű valóságos sztárparádé volt a maga korában, Franco Nero, Yul Brynner mellett Orson Wellesszel és Szergej Bondarcsukkal is találkozhatunk a filmben. Ám a film értékét nem csak az ő játékuk adja, hanem egészen más: itt jelenik meg talán először az árnyalt személyábrázolás. Így néz szembe a megszállók igazságtalanságával egy olasz parancsnok, Michele Riva, aki végül a partizánok mellé áll és hősi halált hal a csatatéren. De itt láthatunk először olyan jelenetet is, ahol egy bosszúszomjas partizán tüzelni kezd a magukat megadó, fegyvertelen csetnikekre, amiért hadbíróság ugyan nem jár, de a katonát megfosztják a rangjától. Így bár a jugoszláv-olasz-nyugatnémet film kétségtelenül a partizánok hősiességéről szól, valamit azért megsejthetünk abból, hogy semmi sem olyan fekete és fehér, ahogy azt sokszor sugallják.

Érdekes jellemzője a jugoszláv partizánfilmeknek, hogy ezekben Tito csak nagyon ritkán tűnik fel személyesen, a legtöbbször csak a zseniális parancsai révén tudhatjuk meg, hogy ő mozgatja a szálakat. Az ötödik támadásban (Sutjeska) azonban végre feltűnik az igazi főhős is, akit nem más, mint Richard Burton alakít. Hitler ebben a filmben parancsot ad, hogy tíz hadosztály bármi áron tisztítsa meg a Dinári-hegységet a Tito vezetésével ellenálló partizánoktól, ami után kíméletlen, elkeseredett küzdelem veszi kezdetét.

„Az 1973-as filmről ma már kevesen tudják, hogy annak idején Tito ezt tekintette a legfontosabb jugoszláv partizán filmnek, így ő maga akarta, hogy a walesi filmcsillag játssza a szerepét”

Sőt, a jugoszláv kommunista diktátor még a film forgatásán is rendszeresen részt vett, ami után már aligha lepődhetünk meg azon, hogy a filmet rendkívüli erőbedobással népszerűsítették Jugoszláviában, később pedig alapfilm lett nem csak a Jugoszláv Kommunisták Szövetségében, hanem a pionírok körében is.

Mindezek mellett természetesen több izgalmas jugoszláv partizánfilm is készült – elég csak a Kozarára (Kozara) vagy az Uzsicei köztársaságra (Užička republika) gondolnunk –, amelyek bőven megütik azt a művészi mércét, amit a propagandafilmektől elvárnánk. Talán éppen ezeknek az értékét csökkenti az a rengeteg, már-már kilóra gyártott sematikus alkotás, amelyek sajnos sokszor még mesefilmeknek sem voltak igazán jók.

MEGOSZTÁS

Külpolitikai elemző, közgazdász, politológus. Korábban a Magyar Nemzet napilap, jelenleg a Magyar Hang hetilap külpolitikai újságírója, emellett számos tudományos cikk szerzője. Angolul, szerbül és horvátul beszél. Elsődleges területe a Balkán és annak politikai-gazdasági viszonyai, különös tekintettel az ex-jugoszláv országokra. Másodlagos területe a Közel-Kelet, emellett a világ konfliktus-övezeteivel foglalkozik. Tudományos tevékenységének fókuszában a politikaelmélet áll, ezen belül a politika matematizálási módszereit kutatja.