„nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova érkezik”
Arkagyij Dvorkovics
Fotó:EUROPRESS/Vladimir Trefilov/Sputnik
Arkagyij Dvorkovics megválasztása a nemzetközi szövetség élére segítheti a sakk megtisztulását a politikai felhangoktól. Erről Vlagyimir Putyin beszélt, amikor FIDE elnökévé választása után gratulált a korábbi miniszterelnök-helyettesnek. A két éve megválasztott 49 éves Dvorkovicstól sokan várják a kalmük Kirszan Iljumzsinov 19 éves elnöksége alatt megfáradt, s kimondottan rossz hírűvé vált FIDE megújulását.
„A nemzetközi szövetség új vezetője a sakkot az oktatás szolgálatába állítaná, s lendületet adna a női szakág fejlődésének. Addig is a legsürgetőbb feladat a sakktól elfordult szponzorok visszacsalogatása”
Dvorkovics a Renault-val és a Gazprommal már kötött egy előzetes megállapodást a támogatásról, amelyeknek realizálásával már első körben bizonyíthatja, hogy közelsége az orosz elnökhöz nem okoz majd gondot a szponzorok meggyőzésében. Sőt.
„A sakk világa a politikától soha nem volt mentes”
Már az első szovjet bajnokságot megnyerő, majd világbajnoki címét a legendás Raúl Capablanca ellenében már emigránsként megszerző Alekszandr Aljechin életét végigkísérte a politika. Ha nem lett volna elég orosz arisztokrata család leszármazottjaként végigszenvednie kommunista hatalomátvételt, a háború után nevével különböző antiszemita iratokat is terjesztettek, amelyekben ellenfeleit „degenerált kommunista zsidóknak” minősítették.
Ezért 1946-ban az amerikai versenyzők tiltakozása miatt nem fogadták el nevezését a nagy londoni sakkversenyre, s a szovjet Mihail Botvinnik ellen a világbajnoki címet eldöntő mérkőzését is csak nagy nehezen engedélyezték. Erre azonban már nem kerülhetett sor, a versenyre készülő Aljechint ugyanis estorili szállodai szobájában, sakktáblája előtt ülve holtan találták. Halálát a legtöbben szívrohamnak tulajdonítják, a vizsgálat szerint egy félrenyelt húsdarabtól fulladt meg, de tartja magát az a vélekedés is, hogy a szovjet titkosszolgálat gyilkolta meg.
„Évtizedekkel később azonban tényleg két világ összecsapásává vált egy világbajnoki döntő”
Olyannyira, hogy az1972-ben az amerikai Bobby Fischer és a szovjet Borisz Szpasszkij között zajló viadal már a szponzorok figyelmét is felkeltette. Nem sajnálták még a duplájára, 250 ezer dollárra emelt győzelmi díjat sem. Az akkori sajtó két politikai rendszer összecsapásáról beszélt, s ugyanígy komoly politikai felhangja volt a húsz évvel később a délszláv háború miatt ENSZ-embargó alá helyezett Kis-Jugoszláviában rendezett visszavágónak is. Érdekesség, hogy az üzleti világ akkor látott ismét komolyabb lehetőséget egy világbajnoki döntőben, amikor pár éve New Yorkban az új korszak nagy alakja a norvég csodagyerek Magnus Carlsen ült asztalhoz az orosz Szergej Karjakinnal. Az amerikai nézők számára az volt a hívószó, hogy Bobby Fischer után ő szerzett 2013-ban elsőként világbajnoki címet a nyugati világból.
„Ezt követően a ’80-as években Anatolij Karpov és a trónkövetelő Garri Kaszparov vetélkedése sem csak a sakkról, hanem a világról vallott elképzelések összecsapása is volt”
A két világbajnok máig tartó szembenállása a Szovjetunió felbomlása után kapott nyíltan politikai színezetet. Olyannyira, hogy míg Karpov a rendszer egyik arca, addig az immár Amerikában élő Kaszparov Putyin ádáz ellenfele.
Közben a már említett Mihail Botvinnik által megalapozott, rajta kívül többek között Szpasszkijjal, Tallal, Petroszjannal, Korcsnojjal, Karpovval, Kaszparovval majd Kramnyikkal fémjelzett szovjet sakkiskola fénye is megkopott. A már a XII–XV. század között a hétköznapi kultúra részévé váló, Nagy Péter idején újabb lendületet kapott, és a bolsevik vezetők által is kedvelt sakk továbbra is népszerű, ám az orosz társadalomban és a világban zajlott változások következtében már nem egyeduralkodó.
„Az ide is betört új technológiák, a mindenhonnan elérhető adatbázisok, a számítógépes programok, valamint a globalizáció egyéb hatásai kiegyenlítették az erőviszonyokat. Ráadásul a Szovjetunió szétesésével külön sakk hatalomként és vetélytársként jelentek meg az örmények, az azeriek, az ukránok vagy éppen a kazahok”
Ezt jelezte már, hogy 2016-ban először a sakkolimpián sem a nyílt, sem pedig a női versenyen nem posztszovjet csapat győzött. Míg 2012-ben a norvégiai Tromsøben még a férfiaknál Örményország, a nőknél pedig Oroszország csapata diadalmaskodott, Bakuban már az amerikaiak és a kínaiak osztoztak a két kategória aranyérmén.
„Az oroszok, az ukránok, a grúzok ugyan 2018-ban Batumiban is ott voltak a dobogón, a győzelmet azonban ezúttal mind a nyílt versenyen, mind a nők között Kína csapata szerezte meg”
A nőknél még ennek ellenére erősek a posztszovjet pozíciók, amit mutat az is, hogy az aktuális világranglistát ugyan egy kínai vezeti, ám az első tízben hat régióbeli, két orosz (Alekszandra Gorjacskina 2. és Jekatyerina Lagno 5.), valamint egy-egy litván (Vitorija Cmilyté 7.), ukrán (Anna Mizcsuk 8.) és grúz (Nana Dzagnidze 9.) versenyző van. Árulkodó ugyanakkor, hogy férfiaknál a top 10-be már csak két-két orosz (Jan Nyepomjasnyij 4. és Alekszandr Griscsuk 7.), illetve azeri (Sahrijar Mamedjarov 8., és Tejmur Radzsabov 10.), valamint az örmény Levon Aronjan fért be. De árulkodó az is, hogy az első 30-ban a férfiak és a nők között is csupán 6-6 orosz van. Mint ahogy az is sokat elmond, hogy az elmúlt két évtizedben már két nem orosz férfi világbajnok is volt, és a fiúk a sakkolimpiát sem nyerték meg már 2002 óta. Igaz, az örmények közben háromszor is, míg az ukránok egyszer. Míg előtte 1952 és 2002 között csak egyszer nem álltak a dobogó legfelső fokán, 1978-ban, amikor Magyarország verte meg a verhetetlennek hitt szovjeteket, míg 1976-ban nem indultak.
Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.
Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.
Email : info@moszkvater.com
© 2018-2025 - #moszkvater
