„nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova érkezik”
Jevgenyij Petrov és Ilja Ilf
Forrás:Wikipédia
Békésen szörföltem az interneten, amikor egy íráson akadt meg a szemem, amely félévszázados írói, fordítói munkásságomat egy szimpla kijelentéssel porrá zúzta, lenullázta. A címe is sokkoló: „Szovjet kultúra sohasem volt, bármit hajtogatnak a fanatikusok”. Nocsak, akkor az a több mint félszáz könyv, amit lefordítottam a semmi, a nem létező kategóriába tartozik? Vérnyomásom nyomban felszökött. Ezen csak az változtatott némileg, hogy megkerestem a szerzőt, – szovjetellenes, oroszgyűlölő belarusz blogger. A nevét nyomban el is felejtettem, ám a nézetei, melyek egy meglehetősen széles körben olvasott orosz weboldalon, majd a magyar google-on is megjelentek, arra késztettek, hogy odaüljek én is a tasztatúra elé. Korántsem az elvakult gyűlöletében hetet-havat összehordó Makszim Mirovics okán. Talán még azért sem, mert életem az orosz és annak egy jelentős időszakában a szovjet irodalom, kultúra terjesztésének szenteltem.
„Az emberi, történelmi tisztesség és tisztánlátás imperatívusza ösztönzött írásra”
Makszim barátunk ugyanis azzal a csavaros elmefuttatással lepett meg, hogy mindaz, ami történt kulturális területen a Szovjetunióban, az „antiszovjet”, és mindaz, amit akkortájt a párpolitika „antiszovjetnek”, értsd pártellenesnek kiáltott ki, az az igazi „szovjet”. Tehát semmi Solohov, Ajtmatov, Jevtusenko, csakis Szolzsenyicin és néhány társa.
Ez az éleslátás, bár forrásait sejtem, megdöbbentett. Mégis azt javaslom, ne mondjunk le a „szovjet” melléknévről, és annak használatáról. Még akkor sem, ha ez napjainkban nem trendi. Akkor is, ha az elmúlt 30 év sikeres elbutítása eredményeképp ma már lassan szitokszónak számít. Ahogy Franciaországról a többségnek rögtön Trianon jut eszébe és beindul a gyűlölet reakció.
„Manapság már senki nem tudja, hogy a <szovjet> szó mit is jelent valójában”
Tanács – magyarul és a szovjethatalom „tanácshatalom” lenne. Mi ezt 30 esztendeje, nagy demokratikus fellendülésünkben polgármesteri hivatalra és önkormányzatra cseréltük. Képviselői már nem 2.80 forintos heti bérletért törődnek a kerület lakóival, hanem tisztes fizetésért másolják a parlamentet, és lobbiznak az állami megrendelések szétosztásáért. Tehát lehetne akár „önkormányzati” kultúra is. Vicces, ugye?
Azért sem tréfa a szovjet melléknév körüli hercehurca, mert a szovjet állam, először Szovjet-Oroszország, majd a Szovjetunió közel 80 éves fennállása alatt agyaglábú óriásból lett világhatalommá, a fasizmus legyőzésének fő részesévé. És a vasfüggöny, a hidegháború forró korszakában a harmadik világégést megakadályozó nemzetközi politikai egyensúly fenntartásának egyik záloga lett.
„Tetszik vagy sem, de ez történelmi tény, miként a <szovjet> melléknév is történelmi kategóriává lett, hacsak nem sodorjuk bele parttalan ideológiai viták mocsarába”
Hogy mindjárt az elején leszögezzem, számomra az a szókapcsolat, hogy „szovjet kultúra” nem a GULAG-ot, az elnyomást jelenti – azokra vannak más szavak, kifejezések is -, hanem azt a szerteágazó és gazdag kultúrát, ami 80 esztendőn át létezett a Szovjetunióban.
Elöljáróban le kell szögeznem, hogy minden kultúrában van ideológiai megrendelés, és vannak a politika igényeit nyíltan kielégítő, támogatott alkotások. Nyugaton is. Ott talán ezt kifinomultabban teszik. Ezeket azt hiszem, kizárhatjuk vizsgálódásunk köréből.
Az egykori Szovjetunió területén létező irodalmakra gondolva – ha emlékezetem nem csal –, több mint 70 nyelven adtak ki könyveket, folyóiratokat. Ezt a hatalmas kulturális piacot a maga kínálatával semmiképp nem nevezném nemhogy nem létezőnek, de még „anti”-nak sem.
„Számomra maradt ez a jelző földrajzi és történelmi fogalom”
A belarusz Vaszil Bikov, a kirgiz Csingiz Ajtmatov, a csukcs Jurij Rüthei egyazon közegben írt és alkotott – oroszul. Mellesleg utóbbi kapcsán, volt szerencsém látni egyik kéziratát. A frissen szántott föld simább volt, mint az ő első megfogalmazású szövege. Csukcsul, ennek a 15 ezer főt számláló népességnek a nyelvén alkotva aligha lett volna nemzetközileg ismert író. Mert a híres, az egyszerű észjáráson viccelődő csukcs anekdoták sem csukcsul születtek. Ő volt az egyetlen autentikus író, ki a Sarkkörön túl születve a saját bőrén tapasztalta meg az ottani életet. Vigyázott is rá az UNESCO kis lélekszámú népek bizottsága, hiteles kútfő volt számukra. Nem tudom, ma van-e ennek a kis népnek a 2008-ban elhunyt íróhoz fogható literátora.
„Nézzük a nem létező <szovjet> irodalom kezdeteit”
A polgárháborús éveket vajon Alekszandr Fagyejev „Tizenkilencen”-je, Alekszandr Szerafimovics „Vasáradat”-a, Mihail Solohov „Csendes Don”-ja vagy éppenséggel Iszaak Bábel korántsem hízelgő novellái a „Lovashadsereg”-ről vajon nem híven tükrözték? Megismerhettük, megismerhetjük belőlük a kort. Mi a gond velük, „antiszovjetek” lettek volna? Vagy nem voltak szovjetek?
És nem lehet kiírni az irodalomból Katajev és mások könyveit, melyek a világ- és polgárháború utáni helyreállítás, országépítés hősiességét elevenítették fel? Jurij Olesa mennyivel rosszabb, mint a hasonlóan szatirikus író-tandem, Ilf- és Petrov?
„Vessük el a modern Vlagyimir Majakovszkijt, mert örült, hogy Ivan Kozirev vasöntő végre tisztességes lakásba költözött?”
Nézzük a szovjet rendszer nagy nemzetközi megmérettetését, a második világháborút. A háborús próza nemzetközileg ismert nagyjai, közöttük Konsztantyin Szimonov „Élők és holtak”-ja talán nem adnak tisztességes képet a kegyetlen harcokról, Sztálin bűneiről? Alekszandr Tvardovszkij Vaszilij Tyorkina életrevalóságban egy fikarcnyit sem marad el Joseph Heller Yossarian őrmestere mögött, csak éppen ő hős, aki nem menekül a háború kihívásai elől.
Az emlékek nem fakulnak, erkölcsi tanulságuk az utánuk jövő nemzedék számára is kiinduló pont. Valentyin Raszputyin az „Élj és emlékezz”-ben méltó módon emlékezett a hősökre, akiket koránál fogva aligha ismerhetett személyesen.
„Persze, voltak lágerek is. Vajon a szovjet múltját soha meg nem tagadó Anatolij Zsigulin <Fekete kövek> című könyve sok más szerzővel egyetemben nem számol le a szovjet történelem, a személyi kultusz elítélendő korszakával? Volt szerencsém ismerni, fordítani a szerzőt, emberi tisztességében senki nem kételkedett, szülőföldje őszinte szeretettel emlékezik rá”
És akkor jött a rövid ideig tartó „olvadás”, felröppentek az orosz poézis új nagyjai Jevtusenko, Voznyeszenszkij, Vinokurov és a többiek. Megkezdődött nyugatra járásuk, egyetemek kapkodtak utánuk, tananyag lettek. Nálunk is megtöltötték az Egyetemi Színpad nézőterét. És színre léptek a rendszert megújítani akaró közéleti írók, a már elfelejtett Leonyid Leonov, Valentyin Ovecskin, Galina Nyikolajeva és társai.
Aligha hinném, hogy a ’70-es, ’80-as években a Szovjetunióban kihordott, papírra vetett és kiadott művekre bárki is azt mondaná, ez nem igazán „szovjet irodalom”. A kor viszonylag közel van. Talán nem is kell névsorolvasást tartanunk, tudjuk, emlékezünk, kikről és miről van szó.
A film rajongóit is meg kell nyugtatnom, volt szovjet filmművészet. Volt „Szállnak a darvak” a feledhetetlen Alekszej Batalovval, aki sajnos már négy éve nincs közöttünk. És volt a Grigorij Csuhraj rendezte a „Ballada a katonáról”. Élményét a kötelező iskolai megtekintés lehet, hogy rontotta, de emlékeinkben a sok ránk szabadított nyugtai kommersz után helyreáll a normálisi értékrend. És persze ne feledjük, Szergej Eisenstein ma is tananyag a filmművészeti tanintézetekben idekint és odaát. Jómagam a Four Season Hotelben személyes beszélgetésünk során meglepve tapasztaltam, hogy a világ egyik legnagyobb férfiszínésze, a kétszeres Oscar-díjas Anthony Hopkins pontosan tudja, hogy nem csak Eiseinstein, Pudovkin volt, de létezett még Dziga Vertov is.
„Vajon melyik bolygóról szalasztották azt a Vjacseszlav Tyihonovot, aki Stirlitz mellett számomra örökre Andrej Bolkonszkij marad”
Minden elismerésem ellenére hiteles, hitelesebb, mint a hollywoodi szuperprodukció Mel Ferrerje. És Bezuhov grófnak is inkább fogadom el Szergej Bondarcsukot, mint Henry Fonda-t. Neki maradjon ”A halál ötven órája” dicsősége.
És emlékszem arra, hogyan ültek még a lépcsőkön is Budapesten, amikor Vlagyimir Viszockij mint Hamlet menekült a hatalmas, és őt elsöpréssel fenyegető sors-függönye elől a Madách Színház színpadán. Mennyire más volt 1973-ban a Nemzeti Színházban a „Revizor” Georgij Tovsztonogov rendezésében. És mennyire más volt Szacsvay László, mint az ugyancsak nagyszerű Márkus László a nem franciás vaudevillenek, hanem démoni gogoli komédiának rendezett színdarabban.
Az élmények sorra előjönnek.
Emlékszem, amikor a moszkvai Művész Színház ellátogatott Budapestre, asszonyommal belopóztam a próbájukra. Sejtettem, a világszínpad hozzájuk mérhető társulatának próbájára sem Párizsban, sem Londonban nem juthatok be, meg kell ragadni az alkalmat. A színpadon folyt a próba. Innokentyij Szmoktunovszkij az elemében volt. Nem így három epizodista idős színésznő –természetesen ők is a szovjet színházművészet csillagai voltak. És akkor feldördült Oleg Jefremov öblös hangja:
– Marja Ivanovna, ne siessen. Lesz még ideje megvenni a harisnyanadrágokat!
Művészi élmény emelkedettsége ide vagy oda, de kirobbant belőlünk a nevetés. A padsorok között botladozva rohantunk ki a sötét nézőtérről. Mondanom sem kell, Marja Ivanovna az előadáson nem sietett, tökéletes volt kurta három mondatos szerepében is.
Mert ez az élet volt. A „szovjet” és a „magyar” élet és kultúra. Itt és ott. Nálunk és náluk is.
Vigyázzunk értékeire, óvjuk és őrizzük meg. Ne csak magunknak, de az utánunk jövőknek is. Mindenféle hátsó szándék nélkül. Hogy milyenek nélkül, arra nem térnék ki. Nem rontanám el az emlékezés lélekemelő, bensőséges örömét. Az alkotók, az értékteremtők, – az emigránsok is, akikről most írok a #moszkvater hasábjain, és akik érthetően kevesebben vannak -, mind megérdemlik az elismerő megemlékezést.
Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.
Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.
Email : info@moszkvater.com
© 2018-2025 - #moszkvater
hufi says:
Engem egy mondat ragadott meg, mégpedig a hollywoodi szuperprodukció.
Manapság Hollywood a “haladárok” foglya. Nem is nézem az erőszak ilyen elburjánzását,
Régebben sokkal sokszínűbb volt a választék, a Franciától az Indiai filmeken keresztül, nem volt ez a szeparáció.
A sort lehetne sorolni, de ez nem egy vitaest.
Köszönöm, hogy meghallgattak.