//Légy óvatos minden nyelven!
Matrjoska #moszkvater

Légy óvatos minden nyelven!

MEGOSZTÁS

Margó. Földeák Iván arról mesél, ami még lábjegyzetben sem kerül bele az irodalom annaleseibe. Ezúttal az orosz nyelv cenzúrázatlan rejtelmeibe vezet be bennünket, elmagyarázva, mi is az a „tapasztalt nyelvtudás”, és miért akadtak meg az orosz diákok „jó” melléknév középfokának a képzésénél.

Matrjoska #moszkvater
Fotó:EUROPRESS/Sefa Karacan/Anadolu Agency

Fél évszázados műfordítói múlt szükséges ahhoz, hogy alapvető igazságokra rájöjj. Többek között arra, hogy bármilyen jól ismersz egy nyelvet, vagy hiszed azt, hogy ismered, vannak a nyelvismeretnek, főleg egy idegen nyelv ismeretének olyan bugyrai, melyek felfedezése elengedhetetlenül szükséges ahhoz, hogy eligazodj egy másik világban. S megismerd néha kissé érdes, néha mulatságos, máskor tanulságos csodáit.

„Arról már nem is szólva, hogy miféle meglepetésekben lehet részed egy idegen nyelv szavainak használatakor – anyanyelveden. Vagy fordítva. S hogyan lehet ezt lefordítani”

Gorkij egyik csodálatos színművét, ami nem igazán dráma, ma már nagyon ritkán játsszák. Nem csoda, hiszen színészt próbára tevő feladat. S legalább annyira nézőt is, aki talán máshoz szokott a hagyományos színházban. Pergő konfliktusos színdarabhoz, kíméletlen összecsapásokhoz, kemény verbális pengeváltáshoz, a nyelvi lelemény szellemes csillagszóróihoz. Mert az orosz drámaírás klasszikus színdarabja az „Éjjeli menedékhely” valami egészen más. Emelkedett stílusú, lírai hitvallás az ember nagysága mellett, bárhová is vesse a sors. 

Maradjunk azonban a címénél. Ez talán a világ legrövidebb színmű címe azon a nyelven, amelyen született. «На дне». Csak ennyi. Ilyen lakonikusan. Bonyolultabb, ha át akarod ültetni anyanyelvedre. A szótár nem ad eligazítást.  Mert a második szó jelentése egyértelműen kétértelmű: „fenék”. Az „alja” valaminek. Más jelentésben „meder”. Gorkij hősei az élet legalján tengetik életüket, de úgy, hogy próbálják megőrizni emberi mivoltukat.

„Bele teheted-e a címbe ezt a meglehetősen frivol szót? Még akkor is, ha ismerjük átvitt értelmét? Vagy bármelyik szinonimáját?”

Az első magyar fordító, elragadtatva a dráma mélyen költői sodrásától és humánus tartalmától a kornak megfelelően erősen romantikus címet adott: „Éjjeli menedékhely”. Ami nem állt messze a mű tartalmától, hiszen valóban ott tengnek-lengnek, tengődnek és filozofálnak Gorkij társadalom peremére szorult hősei. Azóta sem próbálta meg senki újra keresztelni a darabot. Magam sem tudom, milyen lehetőség közül választhatnánk a magyar nyelv gazdag tárházból. „A mélyben”? „Lent”? Netán „Az élet peremén”? „Kitaszítva”? Senki nem meri megváltoztatni, beivódott a köztudatba. Egy dolgot azonban világossá tesz, a nyelvtudás nem minden. Vannak dolgok, amiket még egy tapasztalt nyelvtudó sem kísérthet meg.

„De mit is jelent az, hogy „tapasztalt nyelvtudás”? Álljon bizonyítékul életem fél évszázaddal korábbi epizódja”

Közép-orosz vidék, falu, pontosabban városnyi méretű munkástelepülés Moszkvától 300 kilométerre. Csendes kövezetlen utcácska, inkább gyér füvű lugas, növényzetét a ritkán arra járó autók alig koptatták ki. S az elmaradhatatlan kis pad a gerendaház előtt. Rajta jómagam és első felségem nagymamája. Olyan eredeti és hamisítatlan orosz bábuska. 

A csodás spenótos pirogot sütő nagymamát havonta egyszer lovas fogaton vittünk be a falusi fürdőbe – olyan pergamensárga és patyolat tisztaságú volt a bőre, hogy talán még erre sem volt szükség. Másról is híres volt nekünk. Még látta az utolsó és talán legostobább orosz cárt, Miklóst, a „véres kezű Miklóskát” – ahogy kortársai nevezték. Most éppen szentté avatták, de mindegy. Ahogy a nagy orosz filozófus Csernisevszkij mondta, a történelem nem a Nyevszkij sugárút járdája. S vannak fura kitérői. A nagyi süldő lányként ott volt 1896. május 30-án a híres Hodinka mezőn, amikor II. Miklós koronázásán közel másfélezer ember taposta halálra magát a tömeg közé hajítandó koronázási ajándékok után kapkodva. Szóval maga az élő történelem ült mellettem a padon, s élvezte az augusztusi napsütést.

„S akkor megjelent az orosz medve. Közel két méteres Ilja Muromec, csak kissé kapatos változatban. Látva túlontúl értelmiségi ábrázatom, dülöngélő léptekkel felém tartott”

Valamit mondott, ami a Vezúv nevezetes pompeji kitörésének robaja és egy Viszockij-dal kalózmód megszámlálhatatlan sokszor magnószalagra másolt változatának a keveréke volt. Szeme fenyegetőn villogott. Nyilván össze akarta mérni erejét a nyamvadék külföldi értelmiségivel. Most mi lesz?

Én az egészből természetesen egy kukkot sem értettem. A talán kendőstől és ruhástól alig 40 kilós nagymama viszont a nemzedékek koptatta kispadról fel sem emelkedve, évtizedes emberi tapasztalattal a háta mögött, halálos nyugalommal útba igazította:

„Kedveském, ott, arra menjél. Ott van, akit keresel… – s az utca végén mélyülő horhos felé mutatott, ahová keskeny és meredek ösvény vezetett le”

A derék daliában élt annyi tisztesség, hogy megfogadta a nagyi tanácsát és két perc múlva hatalmas recsegés és ropogás közepette lezúdult az akkor éppen száraz vízmosásba, fákat, bokrokat magával sodorva. Egész éjjel hallgathattuk a szomszédos fűrésztelep zajával vetélkedő hortyogását, ám reggelre elcsöndesült a vidék. Nyilván kijózanodott és hazament. Hogy mit kaphatott otthon asszonyától, azt csak elképzelni tudtuk. Bábuska megmentette, ha nem is az életemet, de a képemet jó néhány puklitól, horzsolástól.

„Tanulság, az ismeri igazán a nyelvet, aki megérti egy garatra felöntött férfiú szavait. Melyek néha nem igazán nyomdafestéket tűrőek”

Vlagyimiri részképzésem során a kollégium kosárlabda pályáján a palánkot tartó és kissé ferde rudazatot kapunak használva kemény kispályás foci meccseket vívtunk a kolesz különböző nemzetiségű lakóival. Itt lett barátunk a lelkesen nekünk szurkoló Vologya. Ő vezetett be az orosz nyelv cenzúrázatlan rejtelmeibe. Viszont az istennek sem akarta a hagyományos magyar sport csatakiáltással, „huj, huj hajrá” bíztatni messziről jött barátait. Mi már jóval a magyar-szovjet sport szurkolás történetének a közepébe születtünk, így nem tudhattuk, hogy egyes, a személyi kultusz éveit elítélő cikkek a hagyományos magyar bíztatás sajnálatos megváltoztatását „rá-rá hajrára!” az elnyomás éveinek pressziójával magyarázták.  Minket Vologya világosított fel arról, hogy ez a három betűs szó egy bizonyos férfi testrész népszerű neve oroszul. Így függetlenül politikai nézetünktől és az adott történelmi helyzettől – 1968-at írtunk – arrafelé leszoktunk a drukkolásnak erről a formájáról. Ebben jólneveltségünk meg a nemzet hírnevének a megőrzése is vezérelt.

„Annak ellenére, hogy a kalandozó pogány magyarok az ősmagyar „huj, huj!” kiáltással rontottak ellenségeikre”

Liutprand cremonai püspök Antapodosis című művében (959—962 körül) így emlékezik meg a 933. merseburgi ütközetet leírva a magyarok csatakiáltásáról: „diabólica húí, hűi frequenter auditur”. Később sport és durvaság nélkül előfordul a nagy magyar finnugor nyelvészek, Munkácsi Bernát és Pápay József munkáiban is, mint finnugor eredetű szó. Lehet, hogy a napjainkban „megújuló” hazai őskutatás, mely gyökereinket másfelé, nem a halszagú rokonságnál keresi, elveti ezt, és ilyenformán megmenti a nyelvi széplélekség hazai híveit ettől a másutt alpárinak számító ösztönzéstől.

Nem mentette viszont meg a Nemzetközi Előkészítő Intézet (1957-1989) orosz hallgatóit a nyelvek különös összecsengése bizonyos, tanáruk számára érthetetlen hibától. A műintézet 32 éves fennállása során több ezer külföldi és nálunk diplomát szerzett diákot vezetett be egy esztendő alatt a magyar nyelv rejtelmeibe olyan fokon, hogy utána különösebb gond nélkül folytathatták tanulmányaikat magyar egyetemeken. Egykori hallgatói Afrikától Dél-Amerikáig és Ázsiáig mindenütt élnek, dolgoznak, s internetes csoportjukban szívesen emlékeznek a Budafoki úti intézményben eltöltött hónapokra.

A tanár egy nap, amikor ifjú nejem hazakísérni beállítottam az épületbe, kissé zavartan vont félre.

– Iván, nem értek valamit.

– Mondd József, hátha segíthetek.

– Az orosz anyanyelvű hallgatók igen gyorsan haladnak előre a magyar nyelv elsajátításában, ám amikor a melléknév középfokának gyakorlásához jutunk, képességeik meglepő falba ütköznek.

– Nocsak, pedig talán ez a legkönnyebb a magyarban.

– Hiába kérem őket, hogy a „jó” melléknévből képezzenek középfokot, sehogy sem sikerül. „Ez a lakás jó.” És hogy van középfokban? – próbálom rávezetni őket. „Ez a lakás szebb…” a válasz. Vagy „Ez a lakás csinosabb, elegánsabb”. Itt valami titok lappang.

Magamban ismételni kezdtem a négy betűs szót, a „jó” melléknév középfokát. Villámcsapásként sújtott a felismerés. Hiszen ez egy orosz ige felszólító módú alakja, s nemi aktusra bíztat. Ráadásul a legdurvább szitokszó is.

– Tudod mit, Jóska! Ezután a programból a középfok oktatásánál vedd ki a „jó” melléknév képzését.

„Nem tudom, hogy az intézetben tanult orosz diákok közül lett-e valaki, aki megtanulta a „jó” melléknév középfokát – magyarul”

Miként később, írószövetségi külügyi tevékenységem során kínosan ügyeltem arra is, hogy a költőnek és műfordítónak is jeles Jobbágy Károly vezetéknevét lehetőleg ne sokat ismételgessük író-olvasó találkozókon orosz nyelvű közönség előtt, mutassuk be  familiárisan Károlynak…

Jobbágy Károly huszonkét éve nincs közöttünk. Többnyire társadalmi kérdésekkel foglalkozó versei mellett találunk szerelmet, sőt nemiséget abban a korban némileg szokatlan módon idézőket is. Ennek persze nincs köze egy világnyelven furcsán hangzó nevéhez. A Nemzetközi Előkésztő Intézetet elsodorta a rendszerváltás, ma már világnyelven, angolul folyik az oktatás a budapesti egyetemeken. Az orosz nyelv drasztikus szépségeibe Fenyvesi István szakszótára vezet be és nem Vologya barátunk, aki most a nagy Oroszhon valamelyik iskolájában oktatja az orosz nyelvet – nyilván gondosan kerülve annak kínosan frivol vonatkozásait.

MEGOSZTÁS

Pályámat „külügyérként” kezdtem az Írószövetség nemzetközi osztályán. Huszonhárom esztendőt töltöttem az írók rokonszenvesen békétlen családjában, s közben mint fordító eljegyeztem magam az orosz irodalommal, kultúrával. A rendszerváltás után a szükség arra késztetett, hogy pályát váltsak. Felvettek a Magyar Országgyűlés sajtóirodájára tanácsosnak, majd a sors kirepített Brüsszelbe, ahol szintén sajtótitkárkodtam. Telt-múlt az idő. Hazatérve ismét felfedeztek, mint fordítót, írót. Másfél méter az általam fordított és írott művek hossza könyvtárszobám polcán. Írásaim száma ezernél is több. Örülök, hogy élek, hogy még tudok dolgozni, hogy még vannak barátai az írott szónak, akik előítélet nélkül nézik a hozzánk egyre közelebb kerülő nagyvilágot. Köszönet nekik az érdeklődésért. Amíg lehet, szeretném szolgálni őket.