„Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van,
hanem oda, ahova majd érkezik.”
hanem oda, ahova majd érkezik.”
Fotó:EUROPRESS/Sefa Karacan/Anadolu Agency
Fél évszázados műfordítói múlt szükséges ahhoz, hogy alapvető igazságokra rájöjj. Többek között arra, hogy bármilyen jól ismersz egy nyelvet, vagy hiszed azt, hogy ismered, vannak a nyelvismeretnek, főleg egy idegen nyelv ismeretének olyan bugyrai, melyek felfedezése elengedhetetlenül szükséges ahhoz, hogy eligazodj egy másik világban. S megismerd néha kissé érdes, néha mulatságos, máskor tanulságos csodáit.
„Arról már nem is szólva, hogy miféle meglepetésekben lehet részed egy idegen nyelv szavainak használatakor – anyanyelveden. Vagy fordítva. S hogyan lehet ezt lefordítani”
Gorkij egyik csodálatos színművét, ami nem igazán dráma, ma már nagyon ritkán játsszák. Nem csoda, hiszen színészt próbára tevő feladat. S legalább annyira nézőt is, aki talán máshoz szokott a hagyományos színházban. Pergő konfliktusos színdarabhoz, kíméletlen összecsapásokhoz, kemény verbális pengeváltáshoz, a nyelvi lelemény szellemes csillagszóróihoz. Mert az orosz drámaírás klasszikus színdarabja az „Éjjeli menedékhely” valami egészen más. Emelkedett stílusú, lírai hitvallás az ember nagysága mellett, bárhová is vesse a sors.
Maradjunk azonban a címénél. Ez talán a világ legrövidebb színmű címe azon a nyelven, amelyen született. «На дне». Csak ennyi. Ilyen lakonikusan. Bonyolultabb, ha át akarod ültetni anyanyelvedre. A szótár nem ad eligazítást. Mert a második szó jelentése egyértelműen kétértelmű: „fenék”. Az „alja” valaminek. Más jelentésben „meder”. Gorkij hősei az élet legalján tengetik életüket, de úgy, hogy próbálják megőrizni emberi mivoltukat.
„Bele teheted-e a címbe ezt a meglehetősen frivol szót? Még akkor is, ha ismerjük átvitt értelmét? Vagy bármelyik szinonimáját?”
Az első magyar fordító, elragadtatva a dráma mélyen költői sodrásától és humánus tartalmától a kornak megfelelően erősen romantikus címet adott: „Éjjeli menedékhely”. Ami nem állt messze a mű tartalmától, hiszen valóban ott tengnek-lengnek, tengődnek és filozofálnak Gorkij társadalom peremére szorult hősei. Azóta sem próbálta meg senki újra keresztelni a darabot. Magam sem tudom, milyen lehetőség közül választhatnánk a magyar nyelv gazdag tárházból. „A mélyben”? „Lent”? Netán „Az élet peremén”? „Kitaszítva”? Senki nem meri megváltoztatni, beivódott a köztudatba. Egy dolgot azonban világossá tesz, a nyelvtudás nem minden. Vannak dolgok, amiket még egy tapasztalt nyelvtudó sem kísérthet meg.
„De mit is jelent az, hogy „tapasztalt nyelvtudás”? Álljon bizonyítékul életem fél évszázaddal korábbi epizódja”
Közép-orosz vidék, falu, pontosabban városnyi méretű munkástelepülés Moszkvától 300 kilométerre. Csendes kövezetlen utcácska, inkább gyér füvű lugas, növényzetét a ritkán arra járó autók alig koptatták ki. S az elmaradhatatlan kis pad a gerendaház előtt. Rajta jómagam és első felségem nagymamája. Olyan eredeti és hamisítatlan orosz bábuska.
A csodás spenótos pirogot sütő nagymamát havonta egyszer lovas fogaton vittünk be a falusi fürdőbe – olyan pergamensárga és patyolat tisztaságú volt a bőre, hogy talán még erre sem volt szükség. Másról is híres volt nekünk. Még látta az utolsó és talán legostobább orosz cárt, Miklóst, a „véres kezű Miklóskát” – ahogy kortársai nevezték. Most éppen szentté avatták, de mindegy. Ahogy a nagy orosz filozófus Csernisevszkij mondta, a történelem nem a Nyevszkij sugárút járdája. S vannak fura kitérői. A nagyi süldő lányként ott volt 1896. május 30-án a híres Hodinka mezőn, amikor II. Miklós koronázásán közel másfélezer ember taposta halálra magát a tömeg közé hajítandó koronázási ajándékok után kapkodva. Szóval maga az élő történelem ült mellettem a padon, s élvezte az augusztusi napsütést.
„S akkor megjelent az orosz medve. Közel két méteres Ilja Muromec, csak kissé kapatos változatban. Látva túlontúl értelmiségi ábrázatom, dülöngélő léptekkel felém tartott”
Valamit mondott, ami a Vezúv nevezetes pompeji kitörésének robaja és egy Viszockij-dal kalózmód megszámlálhatatlan sokszor magnószalagra másolt változatának a keveréke volt. Szeme fenyegetőn villogott. Nyilván össze akarta mérni erejét a nyamvadék külföldi értelmiségivel. Most mi lesz?
Én az egészből természetesen egy kukkot sem értettem. A talán kendőstől és ruhástól alig 40 kilós nagymama viszont a nemzedékek koptatta kispadról fel sem emelkedve, évtizedes emberi tapasztalattal a háta mögött, halálos nyugalommal útba igazította:
„Kedveském, ott, arra menjél. Ott van, akit keresel… – s az utca végén mélyülő horhos felé mutatott, ahová keskeny és meredek ösvény vezetett le”
A derék daliában élt annyi tisztesség, hogy megfogadta a nagyi tanácsát és két perc múlva hatalmas recsegés és ropogás közepette lezúdult az akkor éppen száraz vízmosásba, fákat, bokrokat magával sodorva. Egész éjjel hallgathattuk a szomszédos fűrésztelep zajával vetélkedő hortyogását, ám reggelre elcsöndesült a vidék. Nyilván kijózanodott és hazament. Hogy mit kaphatott otthon asszonyától, azt csak elképzelni tudtuk. Bábuska megmentette, ha nem is az életemet, de a képemet jó néhány puklitól, horzsolástól.
„Tanulság, az ismeri igazán a nyelvet, aki megérti egy garatra felöntött férfiú szavait. Melyek néha nem igazán nyomdafestéket tűrőek”
Vlagyimiri részképzésem során a kollégium kosárlabda pályáján a palánkot tartó és kissé ferde rudazatot kapunak használva kemény kispályás foci meccseket vívtunk a kolesz különböző nemzetiségű lakóival. Itt lett barátunk a lelkesen nekünk szurkoló Vologya. Ő vezetett be az orosz nyelv cenzúrázatlan rejtelmeibe. Viszont az istennek sem akarta a hagyományos magyar sport csatakiáltással, „huj, huj hajrá” bíztatni messziről jött barátait. Mi már jóval a magyar-szovjet sport szurkolás történetének a közepébe születtünk, így nem tudhattuk, hogy egyes, a személyi kultusz éveit elítélő cikkek a hagyományos magyar bíztatás sajnálatos megváltoztatását „rá-rá hajrára!” az elnyomás éveinek pressziójával magyarázták. Minket Vologya világosított fel arról, hogy ez a három betűs szó egy bizonyos férfi testrész népszerű neve oroszul. Így függetlenül politikai nézetünktől és az adott történelmi helyzettől – 1968-at írtunk – arrafelé leszoktunk a drukkolásnak erről a formájáról. Ebben jólneveltségünk meg a nemzet hírnevének a megőrzése is vezérelt.
„Annak ellenére, hogy a kalandozó pogány magyarok az ősmagyar „huj, huj!” kiáltással rontottak ellenségeikre”
Liutprand cremonai püspök Antapodosis című művében (959—962 körül) így emlékezik meg a 933. merseburgi ütközetet leírva a magyarok csatakiáltásáról: „diabólica húí, hűi frequenter auditur”. Később sport és durvaság nélkül előfordul a nagy magyar finnugor nyelvészek, Munkácsi Bernát és Pápay József munkáiban is, mint finnugor eredetű szó. Lehet, hogy a napjainkban „megújuló” hazai őskutatás, mely gyökereinket másfelé, nem a halszagú rokonságnál keresi, elveti ezt, és ilyenformán megmenti a nyelvi széplélekség hazai híveit ettől a másutt alpárinak számító ösztönzéstől.
Nem mentette viszont meg a Nemzetközi Előkészítő Intézet (1957-1989) orosz hallgatóit a nyelvek különös összecsengése bizonyos, tanáruk számára érthetetlen hibától. A műintézet 32 éves fennállása során több ezer külföldi és nálunk diplomát szerzett diákot vezetett be egy esztendő alatt a magyar nyelv rejtelmeibe olyan fokon, hogy utána különösebb gond nélkül folytathatták tanulmányaikat magyar egyetemeken. Egykori hallgatói Afrikától Dél-Amerikáig és Ázsiáig mindenütt élnek, dolgoznak, s internetes csoportjukban szívesen emlékeznek a Budafoki úti intézményben eltöltött hónapokra.
A tanár egy nap, amikor ifjú nejem hazakísérni beállítottam az épületbe, kissé zavartan vont félre.
– Iván, nem értek valamit.
– Mondd József, hátha segíthetek.
– Az orosz anyanyelvű hallgatók igen gyorsan haladnak előre a magyar nyelv elsajátításában, ám amikor a melléknév középfokának gyakorlásához jutunk, képességeik meglepő falba ütköznek.
– Nocsak, pedig talán ez a legkönnyebb a magyarban.
– Hiába kérem őket, hogy a „jó” melléknévből képezzenek középfokot, sehogy sem sikerül. „Ez a lakás jó.” És hogy van középfokban? – próbálom rávezetni őket. „Ez a lakás szebb…” a válasz. Vagy „Ez a lakás csinosabb, elegánsabb”. Itt valami titok lappang.
Magamban ismételni kezdtem a négy betűs szót, a „jó” melléknév középfokát. Villámcsapásként sújtott a felismerés. Hiszen ez egy orosz ige felszólító módú alakja, s nemi aktusra bíztat. Ráadásul a legdurvább szitokszó is.
– Tudod mit, Jóska! Ezután a programból a középfok oktatásánál vedd ki a „jó” melléknév képzését.
„Nem tudom, hogy az intézetben tanult orosz diákok közül lett-e valaki, aki megtanulta a „jó” melléknév középfokát – magyarul”
Miként később, írószövetségi külügyi tevékenységem során kínosan ügyeltem arra is, hogy a költőnek és műfordítónak is jeles Jobbágy Károly vezetéknevét lehetőleg ne sokat ismételgessük író-olvasó találkozókon orosz nyelvű közönség előtt, mutassuk be familiárisan Károlynak…
Jobbágy Károly huszonkét éve nincs közöttünk. Többnyire társadalmi kérdésekkel foglalkozó versei mellett találunk szerelmet, sőt nemiséget abban a korban némileg szokatlan módon idézőket is. Ennek persze nincs köze egy világnyelven furcsán hangzó nevéhez. A Nemzetközi Előkésztő Intézetet elsodorta a rendszerváltás, ma már világnyelven, angolul folyik az oktatás a budapesti egyetemeken. Az orosz nyelv drasztikus szépségeibe Fenyvesi István szakszótára vezet be és nem Vologya barátunk, aki most a nagy Oroszhon valamelyik iskolájában oktatja az orosz nyelvet – nyilván gondosan kerülve annak kínosan frivol vonatkozásait.
Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.
Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.
Email : info@moszkvater.com
© 2018-2024 - #moszkvater
