//Kopogtatni ajánlatos

Kopogtatni ajánlatos

MEGOSZTÁS

Margó. Földeák Iván arról mesél, ami még lábjegyzetben sem kerül bele az irodalom annaleseibe. Ezúttal  az írók esetenként szexuális téren is megmutatkozó szabadságáról, és egy esetről, amely meghaladta a derék moszkvai takarítónő erkölcsi normáit.

Forrás:piqsels

Az alkotók mindig szabadabban kezelnek bizonyos emberi vonatkozásokat, mint a szűklátókörű, könnyen és habozás nélkül elutasító közvélekedés. Ahhoz, hogy érdemlegeset tudj mondani az olvasónak, nem árt, ha nem követed vakon a társadalmi megszokást, a rossz beidegződéseket. Az írók ösztönös ódzkodnak mindenféle állami regulától és fellépnek mindennel szemben, ami ellent mond az emberi szabadság eszményének. Erkölcsi, netán szexuális kérdésekben is.

Írói körökben töltött fél évszázados tapasztalatom, hogy az írók nagy családjában soha nem fordult elő kiközösítés, elítélés a nemi hovatartozást illetően. Senkinek eszébe nem jutott, hogy megszólja a magyar irodalomnak az emberi szenvedésre legérzékenyebb, finom hangú, nem dogmatikusan katolikus költőjét. Az is elképzelhetetlen volt, hogy bárki kutakodjon a magyar próza bátor hangú írónőjének a magánéletében, aki bár országgyűlési képviselői rangig jutott, kíméletlenül szókimondó volt. Műveiben kiállt az emberibb életért, ostorozta a politikai hatalom tévelygéseit, a hatalmat gyakorlók emberi gyarlóságait. A pártközpont illetékeseinek pedig hideg futott végig a hátán, ha meghallották bíráló szavait. És nem mellesleg egy feledhetetlenül jó regényben írta meg kegyetlen őszinteséggel a leszbikusságot (Törvényen belül 1980). Az írásból Makk Károly rendezésében 1982-ben Egymásra nézve címmel megrázóan nagyszerű film készült.

– Ivanuska, gyere be hozzám, 11-re bejön a szovjet nagykövetség kulturális tanácsosa – nézett be hivatali szobámba legfőbb, ám főnöki gesztusoktól mentes feljebbvalóm Dobozy Imre, az Írószövetség elnöke.

– Tudtommal a tanácsos elvtárs kitűnően beszél magyarul, miért kellek én?

– Tudod, ha az ember találkozik egy diplomatával, jó ha van tanú is.

„Kérdésem és akadékoskodásom úgymond erősen „költői” volt. Moszkvai „kémeim” már jelentették, hogy mi lesz a látogatás tárgya”

Ami nekünk kissé komikusnak tetszett, de végig kellett csinálni. Ez nem vethetett árnyékot a két írószövetség kapcsolatára. De igazából fogalmam sem volt, hogy Dobozy Imre hogyan mászik ki a csávából.

Mindenesetre a kijelölt idő előtt öt perccel megjelentem a fafaragásos bútorokkal ízlésesen berendezett elnöki szobában. A kerek tárgyalóasztalon már ott volt a szokásos pogácsa, az üveges vitrinben készenlétben álltak a poharak és kávéscsészék.

A kulturális tanácsos, magas, karcsú középkorú férfi, egy balti köztársaság szülötte percnyi pontossággal érkezett. Megtörtént a kölcsönös üdvözlés. No, nem amolyan pártos, brezsnyevi lélekcsere csók, csak kézfogás, amit egymás hátának familiáris meglapolása követett. A követség kulturális diplomatái képzettek és barátságosak voltak. Később a rendszerváltás után valamennyiüket viszont láthattuk, mint nagykövetet. S akiben volt írói tehetség, mint fordító is tett a két ország kapcsolatáért. Dobozy hamiskás mosollyal az üveges almáriumhoz lépett.

– Van egy kis dugi francia konyakom. Örménnyel sajnos nem kínálhatom – jegyezte meg. – Ugye nincs ellenére, ha egy kupicával kóstolunk belőle?

Az elnöki kínálásnak nem lehetett ellenállni, a hangulati előkészítés megtörtént, amit a titkárnő által behozott békebelien jó illatú kávé is megerősített.

– Kínos ügyben jöttem önhöz, Dobozy elvtárs, – kezdte a tanácsos. Az arcára volt írva, hogy egyáltalán nem örül küldetésének. – Sajnos ez morális dolog – és sokatmondóan elhallgatott.

– Ajjaj, morális gondjaink nekünk is bőven vannak, – Dobozy ügyesen próbálta csökkenteni a helyzet kínosságán. – Ha tudná, hogy ki kivel és miféle pletykák keringenek. – Mély sóhajtással belekortyolt a konyakba.

A tényállással tisztában voltunk. Két magyar írónő – egyikőjük a kérlelhetetlenül bíráló prózaíró, – tanulmányutat tett az írószövetségek közötti egyezmény alapján a Szovjetunióban, hogy a két alkotói testület által aláírt megállapodás alapján „elmélyüljön a szovjet valóságban”. Ez amolyan fél-turista út volt, ismerkedésre, barátságok kialakítására alkalmas. Mindenki tudta, hogy egy-két hét alatt igazán mély tapasztalatot nem szerezhet. Nem is nagyon születtek ezekből rövid riportoknál, útirajzoknál nagyobb írások. Ugyan később volt egy közös antológia „Kézfogás” címmel, amelybe magyar és szovjet literatúra szociográfus ihletésű képviselői emlékeztek meg utazásaik élményeiről. Fedje a kis kötetet a feledés homálya, nem remekművek, inkább korrajzok sorakoztak benne.

Nem ez okozta a konfliktust. A két magyar írónő délelőtt kissé későn kelt fel közös szállodai szobájuk nászágyba is beillő fekhelyéről. Pontosabban nem keltek fel. Talán a neokoloniál gyarmati stílusú bútorokkal berendezett, nehéz drapériákkal lefüggönyözött, hatalmas helyiség fojtott légköre, vagy éppen az előző napi bőséges italozás volt a bűnös, de úgy döntöttek, hogy kedvesek lesznek egymáshoz.

„Zavartalanul átadták magukat a gyengédség pillanatainak. És ekkor történt az incidens. Az emeleti takarítónő, Marja Ivanovna nyögve és csattogva elindult, hogy elvégezze a takarítást. Oroszos közvetlenséggel benyitott a szobába. A látvány, ami fogadta, meghaladta erkölcsi normáit”

És nem csak az erkölcsit. Ortodox puritán szellemben élő család vezéralakja volt. És emellett aktív közéleti személyiség, szakszervezeti és párttag. Jóllehet három derék gyermeknek adott világot, jószerével nem igazán látta ruhátlanul urát, s az sem tündökölt a szerelmi játék rafinált fogásaival. Békés és megállapodott családi életük már lassan megértő szeretetbe váltott át.

El nem tudta képzelni, hogy a két fejtől-lábtól fekvő, azonos nemű meztelen vendég mit művel. A porszívót, vödröt és rongyokat odahagyva, sikítva becsapta az ajtót és riadót fújt, vagy inkább csak nagy ramazúrit csapott. Ügy lett a dologból.

– Tudja elnök elvtárs, ez a fajta dolog… nálunk, hogy úgy mondjam – a tanácsos elhallgatott, fogalma sem volt, hogy fejezze ki magát. – Szóval ez a Marja Ivanovna egy derék asszony. Szakszervezeti aktivista, régi párttag. És megérti… – itt szünetet tartott, érezve a helyzet fonákságát. – Ugye érti, hogy megrázhatta a dolog, és nagyon is érthető, hogy hangot adott erkölcsi felháborodásának. Nagyon is visszhangzót… Ráadásul egy testvéri ország neves írónői voltak…

Dobozy Imre pontosan tudta, hogy a „róka fogta csuka, csuka fogta róka” esete forog fenn. Az ügy mindenki számára kellemetlen. Ám arcán az ihlet átszellemült visszfénye suhant végig.

– Tanácsos elvtárs, feltehetek egy kérdést?

– Természetesen, kérdezzen bátran, barátok között ez természetes.

„Szóval, az volna a kérdésem, hogy a derék és szilárd erkölcsű Marja Ivanovna kopogtatott-e az ajtón, mielőtt belépett?”

A tanácsos arca felderült, megértette, hová akar kilyukadni beszélgető partnere.

– Mert ha kopogtatott és ezek után beinvitálták a szobába, az egészen más, mintha kopogtatás nélkül lépett volna be… Ha így történt, bármilyen sajnálatos is a dolog, de már nem erkölcsi kérdés…

Hamiskás mosollyal felemelte a metszett konyakos poharat és koccintásra kínálta a szintén felengedő, jobb kedvre derülő vendégnek.

– Ha nem kopogtatott a derék elvtársnő, akkor… szerintem nincs ügy, borítsunk fátylat a dologra.

A találkozás kedélyes kvaterkázással ért véget, melyben előkerültek az elnök háborús emlékei és jóízű írói adomák is.

A különös eset természetesen nem rontotta el a két irodalom kapcsolatát. A könyvek továbbra is megjelentek, a bátor hangú írónő művei is. Az esetet nem őrizte sem feljegyzés, sem az éves kötelező külügyi jelentés sem. Miként nem szerepelt az írói kapcsolatok annaleseiben sem…

MEGOSZTÁS

Pályámat „külügyérként” kezdtem az Írószövetség nemzetközi osztályán. Huszonhárom esztendőt töltöttem az írók rokonszenvesen békétlen családjában, s közben mint fordító eljegyeztem magam az orosz irodalommal, kultúrával. A rendszerváltás után a szükség arra késztetett, hogy pályát váltsak. Felvettek a Magyar Országgyűlés sajtóirodájára tanácsosnak, majd a sors kirepített Brüsszelbe, ahol szintén sajtótitkárkodtam. Telt-múlt az idő. Hazatérve ismét felfedeztek, mint fordítót, írót. Másfél méter az általam fordított és írott művek hossza könyvtárszobám polcán. Írásaim száma ezernél is több. Örülök, hogy élek, hogy még tudok dolgozni, hogy még vannak barátai az írott szónak, akik előítélet nélkül nézik a hozzánk egyre közelebb kerülő nagyvilágot. Köszönet nekik az érdeklődésért. Amíg lehet, szeretném szolgálni őket.