Kolima zseniális tanítómester. Akárcsak Auschwitz, amely után, mint tudjuk, nem lehet már verset írni. Megtanít az élet szenvedélyes, még a halálon túl is tartó szeretetére, élvezetére, és nem utolsó sorban, a miénknél jóval mélyebb ismeretére. De itt mutatkozik meg igazán az orosz nép lelke is. Varlam Salamov megtanulta Kolima igazságát. Ezzel nőtt kortársa, Szolzsenyicin fölé. Dosztojevszkijjel egyetemben ugyanis Szibériából ők jóval messzebb láttak, mint a Novij mir <felülről> beajánlott szerkesztője Moszkvából. Szerzőnk a Kolimai történeteken keresztül próbál rávilágítani az élet örök igazságára, mélységeire. S ilyen tanítómesterrrel, mint Salamov, lehet is.

Peterdi Nagy László írása a #moszkvater.com számára

„A Hirosimán, valamint az Auschwitzban és Kolimán
 végrehajtott ’önkiszolgálás’ után minden didaktika
 érvényét veszíti az irodalomban. A művészetnek
 nincs többé joga az igehirdetésre.

(Varlam Salamov)

Ennyi volna? Hát, ebbe nem lehet, nem szabad belenyugodni! Még akkor sem, ha figyelembe vesszük, hogy a ’20-as évek Moszkvájában a világnézeti és az esztétikai követelmények egy időre szerényebbek voltak még. Akkor, a „világforradalom” illúziójának kegyelmi időszakában, a fenti sorok későbbi szerzője, egy pravoszláv lelkész gyermeke, a diákotthoni elhelyezésének ügyében még egészen magától értetődően kopogott be Lunacsarszkijhoz a Népbiztosságra. Hiába állt elébe az ijedt titkárnő:

„A népbiztos elvtársat nem szabad most zavarni, verset ír!”

Az avantgard művészek támogatása miatt Lunacsarszkijt, a kitűnő kritikust és egy, Don Quijote tragédiájáról szóló, remek darab szerzőjét, hamarosan megszabadították a tisztségétől. Salamovnak pedig, Lenin „politikai végrendeletének” kinyomtatása és terjesztése miatt 18 évi szibériai kényszermunkát sóztak a nyakába. Hogy kiengedték végre, és nekifoghatott az írásnak, akkor meg kiderült, vesztére, hogy sokkal eredetibb író és gondolkodó, mint Szolzsenyicin, aki addigra már a Novij mir jól adminisztrált szerkesztője lett. Mit volt mit tenni, egy zárt bútorszállító autó egy pisi szagú öregotthonba fuvarozta tehát, ahol hamarosan át is adta lelkét az édesapja, Tyihon atya alaszkai hittérítői tevékenysége által csupa finnugor ismertető jeggyel felruházott pravoszláv Teremtőjének. Na, akkor leszállt róla végre a KGB is. De akkor nem találták még meg a naplóját, amelyben többek között, ilyen mondatok olvashatók.

„Az értelmiség nem vétett senki ellen. Pontosan fordítva áll a dolog. A népnek van, ha létezik egyáltalán ilyen fogalom, kifizetetlen adóssága az értelmiségével szemben”

„Paszternak a hidegháború egyik áldozata volt, Ön pedig – az egyik fegyvere” (5, 367.) – írta továbbá egy nyílt levélben a Gulag szigetcsoport szerzőjének. Az volt a véleménye általában is, hogy „Napjaink igazságkeresői egyszerűen – besúgók és zsarolók.” (5, 324.)

És számunkra talán a legfájdalmasabb kijelentés: „A szamizdat – pusztán egy tünemény, de minden érzéki csalódás közül a legveszélyesebb. A két ellenséges titkosszolgálat kifinomult eszköze ez, amelyeknek az emberi élet annyit ér csak, mint amennyit a berlini csatában ért.” (5, 329.)

„Egy olyan lágerlakó véleményét olvashatta ki mindebből a KGB, aki világosan átlát nem csupán a smasszerek, hanem az egész rendszer, de még ellenzékének a képmutató voltán is. Jaj, de nagyon nem szeretik ők az ilyen fajta, látszatra ártalmatlan, de valójában <kezelhetetlen> értelmiséget!”

Ezek közé tartozott emberi és tudósi példaképünk, évtizedeken át nagy barátunk, szigligeti alkotó- és nyaraló társunk, Koczogh Ákos professzor úr is. A legutóbbi világháború idején kezdő gimnáziumi tanár volt még Debrecenben, de egyáltalán „nem középiskolás fokon”. Ő mesélte el egy vígasztalan hosszú, hideg és szeles vasárnap délután, hogy 1944-ben valójában mivel kezdődött el a szovjetek által felszabadított „református Róma” élete. Nem a Rákosi Mátyás vezette moszkovita vonatszerelvény megérkezésével kezdődött, amelynek feladata az Ideiglenes Nemzetgyűlés, majd a kormány felállítása volt. Egyáltalán nem! – Hanem a Hamletnek egy érdekes, újszerű előadásával. Ez annak volt köszönhető, mesélte Ákos bátyám, hogy a szovjet városparancsnok szintén nem középiskolás fokon volt történelem tanár, valahol Harkov környékén.

„És hamarosan megértette, hogy nálunk az embereknek, sőt a városoknak is, lelke van. Azt pedig, nem lehet davaj-gitárral elfoglalni, és nem is érdemes”

A színházi szezon kezdete előtt, összehívta tehát a város értelmiségi elitjét, és ismertette a halott-sápadt delikvensekkel a lelkek újjáépítésének első öt éves tervét.

„Négy százados

Emelje Hamletet, mint katonát,

A ravatalra: mert belőle, ha

Megéri, nagy király vált volna még.”       

De ezúttal nem vált. Tetszett, nem tetszett, abban az alternatív előadásban nem a reneszánsz eszméi által megérintett, de állandó kétségek között vergődő Hamlet lett a főszereplő. Végül is, nem tudott kibújni a maga királyfi-bőréből. Az új, akkor még a kvóta szerint is eléggé fiatal király, Claudius, bezzeg, nem a wittenbergi könyvtárban vesztegette az idejét, hanem az olasz udvarokban ismerkedett az új világ gyakorlatával, amelyben a méregpohár már akkor is az egyik leghatékonyabb kommunikációs eszköznek számított.

Az Ideiglenes Nemzetgyűlés sem Shakespeare, hanem a moszkvai lista alapján ült össze, és Dálnoky Miklós Bélát tette meg az Ideiglenes Nemzeti Kormány elnökének. Ő gondoskodott aztán a Népbíróság létrehozásáról, sőt a legrangosabb magyar katonai kitüntetés, a Katonai Mária Terézia-rend megszüntetéséről. Továbbá, több százezer hadifogoly és civil elhurcolásáról.

„Ennél bizony, jobb lett volna még az a népfelkelés is, amelyet Laertes szervezett Ofélia halála után. De a végzetes párbaj csapdájával Claudius ügyesen leszerelte, így aztán 1956 őszén nálunk tört felszínre”

De akkor most már, hogyan legyen tovább? Tegyünk egy kísérletet, hogy a fenti szégyenletes „önkiszolgálások” tapasztalatai alapján, amelyekhez nyugodtan hozzátehetjük ma már az orosz-ukrán háború tapasztalatait is, az új orosz próza egyik, nálunk még kevéssé ismert nagyságának a segítségével, szembe nézzünk ezzel a kérdéssel! Azzal a farizeusi nagyképűséggel, amely azóta jellemez bennünket, hogy néhány történelmi véletlen szerencsés egybeesése folytán, mi csaknem megúsztuk a Gulagot. Próbáljuk meg!

 „Ne higgy, ne félj, ne kérj!”

A munkatáborok lakóinak jelmondata volt egykor ez a jó tanács. Túlélési recept a Szovjetunió csaknem minden nyolcadik férfi lakosa számára. Közöttük voltak a 20. századi orosz irodalom legnagyobbjai, Babel, Platonov és Mandelstam, Szolzsenyicin és Salamov is. Épp ezen különbözött össze a két utóbbi, az „olvadás” jelképévé vált Novij mir folyóirat Hruscsov közbenjárásával kinevezett szerkesztője, Szolzsenyicin, valamint a hosszú időre „elfektetett” Kolimai elbeszélések szerzője, az új orosz próza idegesítően lúzer úttörője, Varlam Salamov.

„Aki a kolimai bányákban lehúzott 18 év után hazatérve bebizonyította, hogy moszkvai társbérlői, sőt irodalmi versenytársai is, tulajdonképp ugyanolyan, éhbérért robotoló közmunkások, mint ő és a rabtársai voltak”

Ráadásul, „hazudnak” is. Így mondták Kolimán, amikor a „politikaiak” ilyen-olyan kegyekért „meséltek” barakkjuk igazi urainak, a közbűntényeseknek. Felmondták a világirodalom legismertebb műveinek tartalmát, és általában is, szórakoztatták őket a fagyos éjszakákon. Csak, hogy békén hagyják, még Mandelstam is „hazudott” a gazembereknek, akikkel összezárták.

A Charry brandy című elbeszélésében például, fogoly- és költőtársának, közeli barátjának, Mandelstamnak a halálát írja le. Ő a Költő, aki haldoklik a priccsén, és mohón falja az utolsó kenyéradagot.

„Ne edd meg az egészet, hagyjál belőle későbbre, majd később…” A költő megértette, amit mondtak. Tágra nyitott szemmel nézett rájuk, de nem engedte ki piszkos, kékes ujjai közül az összevérzett kenyérdarabot.

– Mikor később? – kérdezte, világosan, tagoltan. Aztán becsukta a szemét. 

Estére meghalt.

De csak két nappal később vették le a listáról. Találékony szomszédainak sikerült két napig megkapni a halott fejadagját. Kenyérosztáskor a halott is emelgette a kezét.”

Salamov tapasztalata szerint, ugyanez folyt a moszkvai szerkesztőségekben is. És szerencsétlenségére, meg is írta ezt. De minderről majd később. A lényeg, hogy mindez nem az oroszok privilégiuma volt csupán, és most sem az. A néhány év előtti irodalmi Nobel-díj Romániából „kivásárolt”, most Berlinben élő nyertese, Herta Müller kisregényének fülszövegében olvassuk:

„Ami a rendszerváltás előtt a szovjet blokk országaiban megtörténhetett, az a világ bármely szegletében újra visszatérhet. A mag a gonosz termékeny talajából egy szép napon ismét szárba szökkenhet, mert az emberek nem változnak, mert megvan a fogadókészség, mert az emberek a fenyegetettség árnyékában, ha kell, mindig és mindenhol megvásárolhatók, mert készen állnak, hogy elárulják egymást és önmagukat”

Szinte hihetetlen, de sajnos, így van ez még a művészetek területén is. Lehetetlen pedig elképzelni két olyan szót, amelynek a jelentése ennyire kizárná egymást. A kultúra megművelést, létrehozást, mindenképp építést jelent, a harc pedig, sokkal inkább, rombolást. Hogyan egyeztethető ez össze egymással? De nálunk, Kelet- és Közép-Európában, ezúttal sikeredett még ez is. Az egykori kultúrnyikok úgy tettek, mintha az egymással vitázó, versengő teljesítmények és értékek között nekik lett volna a feladatuk valamiféle „igazságosztás”. Ők azonban önként lemondtak erről, a döntést nagy bölcsen, az időre bízva. Elkerülték így ezzel a felelősség vállalását is.

„Úgy tettek, mintha valami elvont esztétikai vitáról, nem pedig alapvető társadalmi értékeknek és igen, szolgáltatásoknak közpénzen történő biztosításáról lenne szó!”

Ezeknek a valódiságát, a minőségét ellenőrizni az államnak éppen úgy kötelessége, mint a közfogyasztásra szánt élelmiszerek, az ivóvíz, vagy a nagyvárosok levegőjének esetében. Nem elegáns „nagyvonalúságra” van szükség tehát, hanem alkalmasságra, felkészültségre és a társadalom hosszú távú érdekeinek következetes képviseletére!

Elővettem irodalmi hetilapunk egyik, 2009-es számát, amelyben legtöbbre becsült vitapartneremnek, a korán elhunyt Koltai Tamásnak vádirattal is felérő tanulmánya olvasható erről. Ő, aki korábban olyan ádáz ellensége volt mindenféle állami beavatkozásnak, akkor már így írt:

„Sem a közpénzt folyósító állam, sem a közpénzt felhasználó színházi intézményrendszer nem tart igényt a kulturális vagy esztétikai produkció minősítésére, sőt, mindketten tehertételnek érzik azt. (…) Az átlagos tünetkritika nem elemzés, jobbára csak díszlet- és jelmezleírás, az előadás közlekedésrendjére vonatkozó megfigyelés, hiányzik belőle a szellemi önállóság, a világlátás igénye, az esztétikán túli gondolati összefüggések keresése. Igaz, az előadások legtöbbjéből is hiányzik, mintha nem a mai Magyarországon születnének, csupán a fogyasztásnak akarnának megfelelni.”

Ennyit a múltról, amely egy mai, a szellemi értékeket valóságformáló erőként kezelő állam esetében egyszerűen, nem folytatható.  Nyilvánvaló, hogy a „kultúrharc” mai képviselői nem is akarják ezt. Érzik csupán, hogy beragadt valahol egy fék, és gyorsan ki akarják iktatni. Pedig lehet, hogy csak a kéziféket felejtették el kiengedni a nagy sietségben. Nagy kár, hogy egyre ritkábbak lesznek nálunk az imént idézett mondatok szerzőjéhez hasonlítható, „hosszú távú” kritikusok és gondolkodók! – Olyanok, mint a szintén túl korán távozott Szőcs Géza, aki egy színházi évad végén érdemesnek tartotta kijelenteni egy alkotó műhelyről, amelynek egykor ő is tagja volt:

„A Nemzeti nem lett a tahó, nép-nemzeti, tehetségtelen, akarnok böszmeség fellegvára, de az sem valósult meg, hogy a nemzet számára legfontosabbnak vélelmezhető szellemi energiák világítótornya legyen”

Nyílván azért tartotta érdemesnek kijelenteni ezt, mert hitt benne, hogy egy színház, igenis, lehet a nemzet szellemi energiáinak „világítótornya”. És jó néhányan így vagyunk még ezzel.

„A róka volt a vadász”

Az említett Herta Müller kisregényének címe ez. Arról szól éppen, hogy erre mifelénk soha semmi sem az, aminek látszik éppen. A „kultúrharc” valóságos céljai sem szoktak mindig szigorúan kulturális tartalmúak lenni. Bismarck kancellár úr „kulturkampfja” valójában az egységes állami oktatási rendszer bevezetéséről szólt, amelynek segítségével a különálló hercegségekből összegereblyézett Németországot egy új, modern országként akarta bemutatni. A jugoszláv polgárháború meg, állítólag azért tört ki, mert a nyelvészek mindenáron be akarták bizonyítani, hogy tulajdonképpen három, vagy még több nyelvről van ám ott szó. Már pedig, akkor több nemzetnek, sőt több országnak is kell ott lenni! Hát, meg is kapták.

A háborús ukrán kormány azzal is igyekszik siettetni a NATO-ba való felvételét, hogy kijelentette: a Földközi-tengernek NATO-tengerré kell válnia!  A Kreml szóvivője, Dimitrij Peszkov erre így reagált: a Földközi-tenger a medencéjében évezredek óta, egymással szoros kölcsönhatásban élő népek közös kulturális alkotása, az emberiség egyik fontos kulturális műhelye is, amely nem kerülhet egyetlen intézmény tulajdonába, még ha olyan kiváló is az, mint a NATO.

Nálunk sem egyfajta, „vegytiszta” kultúra kivívása a feladat. Erről mondta egy eszmecserén Orbán Viktor, hogy a keresztény kultúra nem egyszerűen a keresztény rituálék betartását jelenti. Az is része lehet ennek a kultúrának, aki nem híve egyetlen tételes vallásnak sem.

„Nemzeti önazonosságunknak, tartásunknak és főként, teljesítményünknek kulturális eszközökkel történő serkentése a feladat”

Azok az ezeréves szellemi értékek, amelyek megőrzéséről, vagy a profit oltárán való feláldozásáról folyik most a vita Brüsszellel, valójában igen különböző, egymással is vitában álló tartalmakat jelent. A közép-európai régió nemzetei egyáltalán nem vallásháborút folytatnak tehát egymással, és különösen nem Amerikával. Semmiképpen sem szerencsés tehát harcnak nevezni az egymással szoros kölcsönhatásban élő népek szellemi építkezésének ezt a közös termékét.

Engem azokra a „régi, szép időkre” emlékeztet mindez, amikor nem számítottunk felesleges kenyérpusztítónak még mi sem, szellemi proletárok. Nagyapáink elbeszéléséből tudjuk, hogy az orosz polgárháborúban az éppen jónak ítélt ügy harcosait vodkával és mahorkával, a spanyolban pedig már kávéval és kakaóval is buzdították az elfoglalt falvak papját, tanítóját és felcserét a feladataik ellátására. A két világháború között cserkész vezető és levente oktató lehetett az ember. Rákosi Mátyás talán még színtiszta osztályhűségből, Kádár János azonban már, alighanem valami személyes komplexusából eredően, jobban félt azonban tőlünk, mint az osztályellenségtől. Valami ilyesmi jellemezte Horn Gyula értelmiségi politikáját is. Vajon ennyire primitív emberek lettek volna? Vagy azt gondolták a szerencsétlenek, hogy az „osztályhűségüknek” tartoznak ezzel? Mindenesetre, megkapták helyettünk az osztályhatalomra jutott „pragmatikus”, „liberális”, „atlanti elkötelezettségű” értelmiséget. Legyenek hát egymással nagyon boldogok!

„A <kispolgári forradalom>”

Utolsó éveiben Vlagyimir Uljanov (Lenin) is látta már, hogy a felemás, Nyugatról kapkodva átplántált állammonopolista kapitalista, vagy -szocialista rendszer ellentmondásainak súlyos következményei lesznek. Íme, egy 1919 márciusában, épp a Komintern kongresszus szervezésének és Szamuely Tibor látogatásának idején kelt feljegyzése:

„Oroszország proletáriátusára azt a szerepet osztotta ki a történelem, hogy a kispolgári forradalom szálláscsinálója legyen”

Ennek a forradalomnak a történetírója volt szerinte Tolsztoj, a pszichológusa pedig, a maga is nagybeteg Dosztojevszkij.

„Többet tudott a forradalomról, mint a legradikálisabb radikálisok, és az, amit tudott róla, annyira gyötrelmes és aggasztó volt, hogy ellentmondásaival kettéhasította és széttépte a lelkét” – írta erről V. F. Pereverzev kritikus, aki szintén több évtizedet töltött el szibériai lágerekben.

1990-ben a Hogyan mentsük meg Oroszországot? című töprengéseit Szolzsenyicin is ezekkel az ellentmondásokkal kezdte. „Nagyapáink és apáink, amikor a halálos háború idején ‘földbe döfték szuronyukat’, és dezertáltak, hogy otthon kirabolják a szomszédjukat, már választottak helyettünk, legalább egy évszázadra, ha nem kettőre.”

„Vagyis, a parasztkatonák úgy döntöttek, hogy az orosz birodalom területi szerzeményeinek megvédésénél fontosabb számukra a maguk egyéni boldogulása”

Ha már 1917-ben nem sikerült, ezen a paraszti boldogulásvágyon akarta felépíteni akkor Szolzsenyicin az új Oroszországot. A katonák hazatódultak, de egyáltalán nem a bolsevik forradalom, hanem az ősi földközösség, az obscsina nevében vették el a földesuraktól meg a reformer Sztolipin telepeseitől a földet. Csak hogy, nem tarthatták meg. Alig egy évtized alatt Sztálin visszavette tőlük, és pocsékba ment az egész.

Mondjam-e, hogy ugyanez az ellentmondás hasította ketté és tépte szét a lelkét Szolzsenyicinnek? Nem mondom! Ez, a fiatal Dosztojevszkijjel, az utópista szocialistával, a zseniális íróval történt Omszkban, igen, amikor fogolytársai idegenül, sőt ellenségesen néztek rá, mint a politikába keveredett „uraságra”, akit a végén úgyis kiszabadítanak majd a barátai.

„De Szolzsenyicin nem volt egy Dosztojevszkij, és nem volt egy Salamov sem. Szibériából ők jóval messzebb láttak, mint a Novij mir <felülről> beajánlott szerkesztője Moszkvából. És meg tudták fogalmazni ennek az ellentmondásnak a mélyebben fekvő okait is”

Egyáltalán nem voltak illúzióik például a szalonforradalmárok által idealizált parasztságot illetően. Salamovnak A Negyedik Vologda című önéletrajzi kisregényében olvassuk: „A forradalom sok meglepetése közül az egyik a parasztság volt. A forradalom rohamléptekkel terjedt a falvakban, mivel kielégítette a parasztságnak a harácsolás iránti hajlamát.” (4. / 9.) Az Iván Gyenyiszovics egy napjáról írott kritikájában pedig megjegyzi: „Különösen a parasztok között volt sok besúgó. Egy parasztból lett házmester a táborban csak spicli lehetett, semmi más.”  (4. / 9.)  És egy még keményebb kijelentés: „Ne áriázzanak nekem a népről! Ne daloljanak a parasztságról! Én tudom, hogy mi az. Különböző szélhámosok és vigécek ne akarják nekem bemagyarázni, hogy az értelmiség bűnt követett el bárkivel szemben is! Az értelmiség nem vétett senki ellen. Pontosan fordítva áll a dolog. A népnek van, ha létezik egyáltalán ilyen fogalom, kifizetetlen adóssága az értelmiségével szemben. (4. / 116.)”

„Szibériában nem nőnek pálmafák”

Ezt a meglepő tényt már Iszaak Babel jelenti be az egyik novellájában. No persze, neki könnyű, mondhatnánk, mert ő orosz. Neki ott vannak a végtelen hómezők, a zsarnokok és a párttitkárok. Babel azonban, keleti szomszédunkban, a napfényes Odesszában született, egy tehetős zsidó kereskedő családban. Salamov viszont, a politikai száműzöttek sötét és fagyos városában, Vologdában látta meg a napvilágot. Nem a földrajzi közelség, még csak nem is az éppen ügyeletes cár, vagy elnök megvetése és gyűlölete kapcsolja tehát össze ezt a két írót igazából, hanem valami egészen más dolog. Véleményem szerint, ez az élet szenvedélyes, még a halálon túl is tartó szeretete, élvezete, és nem utolsó sorban, a miénknél jóval mélyebb ismerete.

Amikor túl sokan kezdtek már érdeklődni Nyugaton iránta, a hosszú ideig még ki sem adott Kolimai elbeszélések íróját és hősét egy pszichiátriai klinikára szállította a KGB. Ott aztán el is patkolt, annak rendje és módja szerint. És még ezt is csak azokból a KGB jelentésekből tudjuk, amelyeket özvegye 18 évvel később kapott meg, fénymásolatban. Bizonyára nagy elégtételt jelenthetett számára azonban, hogy férjét még ugyanabban az évben rehabilitálták a „trockista” perben. Salamovnak több pere is folyik még ugyanis, ma is.

„A korábbi, túlhaladott gyakorlatnak megfelelően, ő még nem Berlinben, az irodalom és a művészetek új, globalista Párizsában húzta le azt a 20 évet, amelynek tapasztalatai az írói poggyászát alkotják, hanem a GULAG legborzalmasabb félszigetén. Ő láthatta, hogy mennyire kiszolgáltatott az ember! De látta azt is, hogy nem olyan kozmikusan reménytelen mégsem a helyzet, mint ahogyan az egy berlini ösztöndíjasnak most tűnhet”

Említettem már, hogy Babel egy tehetős odesszai zsidó család gyermeke volt. A lengyel hadjáratot azonban osztály árulóként, a Lovas Hadsereg politikai tisztjeként harcolta végig. Éppen ezzel érdemelte ki Buggyonij ellenszenvét, aki nem szerette általában sem a „szemüvegeseket”, őt pedig, egyenest politikailag támadta meg. Szerinte, ez a befurakodott úri gyerek túlságos sötét színekkel festette le a vörös kozákok hőstetteit. Az írót tehát 1939-ben letartóztatták, és a hivatalos értesítés szerint, 1941. március 17-én el is földelték már valamelyik láger jeltelen tömegsírjában.

„A politikai osztály szerelvénye tovavánszorgott a mezők halott hátán. És a páratlan szörnyű Oroszország, mint a ruhatetűk falkái, ott taposott háncsbocskorában a vasúti kocsik két oldalán. Tífuszos paraszt tömeg görgette maga előtt a katonahalál megszokott terhét. Fel-felugrándozott vonatunk lépcsőjére, de a puskatusütések lesöpörték onnan.  Egy halom Trockij röplapot dobtam ki közéjük. De csak egyetlenegy akadt, aki a röplap után nyújtotta mocskos, halott kezét. És ráismertem, Ilja volt, a zsitomiri rabbi fia”.

„Kevés ilyen érvényű bekezdés olvasható manapság a világ irodalmában. És ez sem csak a sztálini haláltáborok kegyetlenségéről szól, amint ezt hazai láger irodalmunk oly szorgalmasan bizonygatja, hanem az életvágy és életszeretet csodálatos erejéről. És ez öröklődik”

Amint már említettem, Salamov egy pravoszláv lelkész nyolcadik gyermeke volt,  de egészen 18 éves koráig a száműzött forradalmárok gondolatait szívhatta magába Vologdában. Azután megszökött otthonról, hogy az 1920-as évek Moszkvájában találkozhasson a forradalommal. Két év múlva már le is tartóztatták. Ettől fogva már csak az emberi normák alá kényszerült embereknek az életét élte és írta. Nemcsak nehéz, de nagyon hálátlan dolog ám ez! Dosztojevszkijt is meglopták és kiközösítették a fogolytársai, és ő is sokat foglalkozott az „orosz néppel”, mint vallási és nemzeti kérdéssel, de inkább csak a folyóiratában. Salamovnak azonban, kétszer annyi ideig kellett a nép között élnie, amelynek a nevében letartóztatták, mint neki. És megértette, hogy bármint gondolkodjék is erről az élenjáró értelmiség, sok-sok millió ember számára ez az Élet. Ezért hát, ezt tanulta ki előbb fogolyként, azután íróként is, a legapróbb, a legnaturalistább részletekig, amelyet Dosztojevszkij még „mélyrealizmusnak” nevezett.

Amikor azonban Salamov kitette a pontot a Charry brandy végére, már nem csak barátja, a Költő volt fontos a számára. Hanem mi, a „priccsszomszédok”. A társbérlői, mondjuk úgy, abban a moszkvai lakásban, ahová 20 év után hazatért. Vagy a szerkesztők, akik következetesen letagadtatták magukat előtte. Köztük Tvardovszkij, a korszak egyetlen színvonalas irodalmi folyóiratának, a Novij Mirnek a főszerkesztője. És a nagy barát, Szolzsenyicin is féltékenyen őrizte az elsőségét. Az Ivan Gyenyiszovics egy napja megjelent már akkor ugyanis, Hruscsov külön engedélyével, követendő példaként.

Igen, mi vagyunk a priccsszomszédok, akiknek eszébe sem juthat ilyen „védettség”, még most sem. A szorgos kis hangyák, akik így ügyeskedve tudják csak átvonszolni a fajtájukat egyik forradalomból a másikba, Moszkvából Kolimára, Erdélyből Berlinbe, és vissza. Szabó Pál regényének a címével szólva, ahogy lehet. Ahogyan a tiszántúli magyarság túlélt 150 év török és 400 év német uralmat, meg még a saját földesuraiét is, a nádasokban.

„Úgy teszünk most, mintha nem is értenénk már, hogy miről beszélnek ezek a stréber kis öregek. De saját magunkat lopjuk meg ezzel. Salamovot például, éppen ez a Kolimán szerzett, és makacsul el nem felejtett tudás tette nagy íróvá”

A Kolimai elbeszélések egy nagy, Szolzsenyicinnél sokkal nagyobb írót mutatnak be. A rajongó ifjú, akiből Kolima igazi profit nevelt, ezekben a kis remekművekben hitelesen tudta ábrázolni az emberi személyiség leépülését a korszerű eszközökkel már jól bánni tudó hatalom körülményei között. De, amint láttuk, részéről ez egyáltalán nem jelentett megadást és megsemmisülést! Szolzsenyicin jórészt még 19. századi fogalmakkal írja le hőseinek a tudatát. Salamov hősei viszont, tisztában vannak vele, hogy elsősorban nem az általunk olyan nagynak hitt politikai veszélyességük miatt kerültek Szibériába, hanem mert, egyszerűen, olcsó munkaerőre volt szükség a nagy „sztálini építkezésekhez”.

„A romantikus pátosz oda! Nem nagy, döglött legyek vagyunk immár, hanem szorgos kis hangyák. És néha már magunk is kezdjük azt hinni, hogy ez mindig így lesz. Gondoljunk csak a magunk híres <alkalmazkodó képességére>, és ennek lelkiismeretlen és pimasz, mai vámszedőire!”

Bukott forradalmak után, még az új, az igazi forradalom eszméinek és embereinek a megjelenése előtt szokott ez így lenni. Az élet nem áll meg azonban ilyenkor sem. Sőt. Ezért olyan hatalmas jelentőségű ezeknek az önhibájukon kívül, egyszer csak „emberi erőforrássá” süllyedt kisembereknek a passzív, de kétségtelen hősiessége, akiket Salamov megörökített. Akik nem az emberi természet rútságán elmélkednek, hanem mindennek ellenére, igyekeznek helyt állni, sőt, ellenállni az adott helyzetben. Látjuk majd, hogy nem is mindig olyan nagyon passzívak. A láger alaptörvénye szerint persze, mindig szigorúan csak „önmagukért” harcolnak, tűrnek, ravaszkodnak. Mégis több ez görcsös önvédelemnél, a magára maradt, és magába forduló személyiség individualizmusánál. Érezzük, hogy ez a harc bizonyára nem a végső, mert az emberi lét méltóságáért folyik. A lágerben és otthon is, a hallgató, de szorgalmasan tanuló, eszmélkedő társadalomban.

„És Kolima zseniális tanítómester”

Az Egyéni mérés című történetben egy elgyengült, s ezért likvidálásra ítélt rabot megkínálja mahorkával az egyik társa. „Dugajev elcsodálkozott – nem voltak barátságban Baranovval. Különben az éhség, a hideg és a kialvatlanság közepette semmiféle barátságot nem lehet kötni, és Dugajev, fiatal kora ellenére, tisztában volt vele, mennyire hamis a mondás, amely szerint a barátság próbája a baj és a szerencsétlenség. Ahhoz, hogy a barátság csakugyan barátság legyen, az kell, hogy a szilárd alapot akkor fektessék le, amikor a körülmények, a mindennapi viszonyok még nem süllyednek olyan végletesen mélyre, amely alatt nem marad az emberben semmi emberi, nincs más, csak bizalmatlanság, harag és hazugság. ”

„Az utóbbi 100 évben az emberiségnek nemcsak az életkörülményei, a gazdasága és társadalma változott meg, de az emberi személyiség maga is gyökeresen más lett”

Ezért nem talál már fogást hozzá sem a nagy orosz, vagy amerikai realizmus, sem, mondjuk, a francia egzisztencializmus, de még a mi agyafúrt tudat- és esszéregényünk sem. A Világ a szürrealista és posztmodern díszletek között is, egyre inkább a jó öreg Kolimára meg Auschwitzra kezd hasonlítani, amely után, mint tudjuk, nem lehet már verset írni. Ezért van bizonyára, hogy minden jótét lélek egy új, a való életben újra részt venni akaró művészet után kiált.

„Pugacsov őrnagy utolsó csatája”

Ez már az utolsó kolimai történet, amelyet most a „sorsintézők” figyelmébe ajánlanék. Az őrnagy kiválóan képzett, profi katona volt. Arra persze, nem lehet senkit sem kiképezni, hogy sikeres öngyilkosságot kövessen el, ha eszméletlen állapotban fogságba kerül. Már pedig, a II. világháborúban tulajdonképpen ez volt az elvárás. Német hadifogolyként Pugacsov visszautasította, hogy beszervezzék a vlaszovista hadseregbe, sőt, amikor közelebb került a front, meg is szökött a táborból. Így, immár az NKVD foglyaként, sok más társával együtt, hamarosan egy Szibéria felé vánszorgó marhavagonban találta magát. A táborba érve, profi felderítőként, pontosan fel tudta mérni a helyzetet. A munkakörülmények olyanok, hogy egy-egy turnus foglyot csupán egyetlen télen tudnak használni. Utána, az életben maradt roncsokat más-más táborokba elosztva, hagyják elpusztulni. A rövid nyarat arra használta fel tehát, hogy tapasztalatait és kapcsolatait felhasználva, megismerjen, kiválasszon és felkészítsen egy, a szökés minden kockázatát vállaló kis csapatot.

„A kitörés bravúrosan sikerült. De a parancsnokság nagy erőket mozgósított, és a tajgában bekerítették a csapatot. Az őrnagy is súlyosan megsebesült. De azért még biztosítani tudta az életben maradottak tovább menekülését. Aztán leült egy száraz mohacsomóra”

„Végiggondolta az életét, ezt a nehéz férfi életet, amely itt fog véget érni a tajgai medvecsapáson… Eszébe jutott az iskolai tanítónője, Marija Ivanovna, aki kopott, fekete bársony bevonatú vattakabátkában járt. … A legbecsesebbek ők voltak, tizenegyen, az elesett társak. …  A többiek közül, akikkel életében találkozott, senkinek nem jutott osztályrészül annyi csalódás, árulás, hazugság, mint ezeknek. …Mégis találtak magukban annyi erőt, hogy higgyenek neki, és kinyújtsák kezüket a szabadság felé. És harcban essenek el.”

Szerintem, az erőltetett iparosítás szűkös esztendeiben, legfeljebb a vattakabátka gallérjára juthatott csak némi, fekete, bársony bevonat a tanító néninek. De nagyon szép dolog így is, hogy éppen őt idézte fel elsőként ott a tajgában. Hiába, nem lehet büntetlenül kultúrfelelős az ember, és nem kölcsönözgethet Tolsztojt meg Csehovot a fegyenceknek. Mint említettem, Pugacsov azonban profi katona is volt. Hozzá legközelebb az elesett társai álltak, akik nem hittek, nem féltek, és nem kértek. Csak magukban bíztak, és benne. És sikerült!

Mindig nehéz megmondani persze, hogy egy csata veszteség volt-e, vagy győzelem. Bízzunk benne, hogy még elég sokan meglátjuk majd!