//Kinek érné meg Ukrajna?
„Miért is lenne érdeke? Kinek érné meg Ukrajnáért háborúzni? Gyakorlatilag senkinek, még magának Ukrajnának sem” #moszkvater

Kinek érné meg Ukrajna?

MEGOSZTÁS

A globális geopolitikai színpad középpontjában kétségtelenül Ukrajna és Oroszország áll. Az alapvetően is jelentős feszültség enyhítése helyett viszont a nyugati politika és sajtó a folytonos hisztériakeltésével csak olajat önt a tűzre. Miközben igazából egy háború senkinek sem áll érdekében.

„Miért is lenne érdeke? Kinek érné meg Ukrajnáért háborúzni? Gyakorlatilag senkinek, még magának Ukrajnának sem” #moszkvater
„Miért is lenne érdeke? Kinek érné meg Ukrajnáért háborúzni? Gyakorlatilag senkinek, még magának Ukrajnának sem”
Fotó:EUROPRESS/Armed Forces of Ukraine/AFP

Másról sem szóltak az elmúlt hetek és hónapok, mint Ukrajna állítólagos orosz lerohanásáról. Előbb novemberben, majd miután az orosz egységek érdeklődés hiányában nem kívántak Ukrajnába bevonulni, az időpont egyre csak tolódott decemberre, illetve januárra. Kijev előbb tagadta a megnövekedett fenyegetést, majd a lehetőséget megragadva felugrott a hype-vonatra.

„Legutóbb a washingtoni jósgömbök egzakt módon február 16-át adták meg a támadás pontos időpontjaként, bár korábban már lehetett hallani márciust, sőt áprilist is”

A fejekben tiszta káosz, egyik kéz nem tudja, mit csinál a másik, sőt már egymásba is gabalyodtak. Szinte az egész kollektív Nyugat – de főképp az angolszász hatalmak és sajtójuk – szinte reflexszerűen károgja az orosz támadás veszélyét, amire az ukrán belpolitikában kialakult tömegpszichózis csak ráerősít.

Mintha egy olyan videó játékba csöppentünk volna, ahol az információs háborúban a nyugati – és részint hazai – média nem több mint úgynevezett nem játékos karakterek – NPC-k – kollektív közege, amelyek csak a messiásként várt orosz támadást tudják ismételni.

„Ez pedig egyfajta öngerjesztő hógolyó effektust hoz magával, avagy a folyamatos riogatás lassacskán önbeteljesítő jóslattá válik. A tétek mindkét oldalon egymást gerjesztve egyre csak emelkednek potenciálisan akár egy olyan pontig, ahonnan már nincs visszaút”

Ki kell mondjuk, a jelenlegi helyzet eszkalálásában a politikán túl – vagy éppen azzal együttműködésben – az egyik, ha nem legnagyobb felelősség a médiára, és az abban dolgozókra hárul. Ám úgy tűnik, sokan nem érzik a felelősség terhét saját vállukon, és inkább a földön fekvőbe belerúgva még inkább hegyezik az alapvetően kiélezett helyzetet. Hisz a kattintás az kattintás, és miért ne lehetne a felhajtást fenntartva egy kaptafára újabbnál újabb szenzációhajhász anyagokat felhúzni. Csak aztán ugyanazon szereplők ne csodálkozzanak azon, mikor a lakosság a médiába vetett bizalma évtizedes mélypontra süllyed. Például a már említett Egyesült Államokban.

„Hova tűnt a média egykoron megfogalmazott ellenőrző szerepe? Hová lett az objektív, elemző újságírás, amely nem csupán narratívák vég nélküli ismétléséből áll?”

Hol van az, amikor a nagy nyugati lapok nem elszabadult hajóágyúként a Pentagont vagy a Fehér Házat próbálják harciasságukban előzni, hanem megkérdezik, vajon tényleg kell ide most háború? Nemcsak az átlag olvasó, de ezen sorok írója is belefáradt már a folytonos riogatásba. Itt már nem is farkast kiáltó fiúról van szó, a tétek már ennél jócskán magasabban vannak. Ám pont ekkor az amerikai és nyugati kormányzatok folytonos evakuációt sürgető közleményei nem szimplán olajat öntenek a tűzre, hanem gyakorlatilag már egy komplett finomítót szórnak meg foszforos gyújtóbombákkal. Mondjuk ez nem is csoda olyanok mellett, mint az illusztris brit külügyér, aki mint kiderült a CNN-hez hasonlóan a földrajzi ismeretek terén az általános iskolai anyaggal is hadilábon áll. Rosztov-Harkov-Mariupol egyre megy, nem?

Mindezek mellett persze tény, hogy a határ mindkét oldalán jelentős csapatösszevonások, hadgyakorlatok zajlanak. A felek újabb és újabb bábukat helyeznek el a sakktáblán, a feszültség a médiafelhajtás nélkül is fokozódik. Viszont mindezek ellenére Oroszország nem akar támadni, mégis szinte dedós szinten kell napi szinten elismételnie ezt közlemények sorában.

„Miért is lenne érdeke? Kinek érné meg Ukrajnáért háborúzni? Gyakorlatilag senkinek, még magának Ukrajnának sem”

Oroszország a területi nyereségen túl csak veszítene egy bevonulással. Ukrán részről pedig az állam évtizedes agóniáját és fokozódó kelet-nyugati szakadását gyorsítaná csak fel ez a folyamat. Nem véletlen, hogy a nemrégiben készített közvélemény kutatások szerint csupán az ukránok alig több mint fele venné fel a fegyvert Oroszország ellen.

Másrészt bár a mostani helyzet kedvező Washingtonnak, de egy konfliktus neki sem érné meg, akármennyire is feszegeti a húrokat. Elvághatja Oroszországot Nyugat-Európától, ám ekkor Moszkva végképp Kína érdekszférájába kerülne. Az ilyen kényszerszövetség által pedig kínai vezetés mellett létrejönne a Mackinder, Spykman vagy épp Brzezinski óta tartott geopolitikai rémálom, az Eurázsiára kiterjedő nagyhatalmi alakulat. Utóbbi pedig jócskán nagyobb problémát jelentene a jelenleg még vezető, ám befolyását fokozatosan elvesztő Egyesült Államok számára, mint Peking vagy Moszkva önmagában.

„Mégis vélhetően egy hipotetikus konfliktus legnagyobb vesztese Európa lenne, elvágva magát az orosz nyersanyagoktól és energiahordozóktól egy alapvetően is magas árszínvonalú környezetben”

A zöld ideológiai ámokfutás által megtépázott ipart egy ilyen szakítás egyértelműen padlóra küldené. Gyakorlatilag még inkább kiszolgáltatott lenne annak a Washingtonnak, amely kormányzattól függetlenül egyenrangú szövetséges helyett inkább piacot és felvonulási terepet lát benne. Persze ne felejtsük, a szakítás legalább ugyanennyire fájna Moszkvának is. Sőt.

Nem véletlenül érkezett egyfajta modern de Gaulleként Macron Moszkvába. Európa alapvető érdeke egy Lisszabontól Vlagyivosztokig tartó összefogás lenne Oroszországgal, ám ezt folyamatosan megtorpedózza mind maga az európai politika gyengesége, mind az előbb említett angolszász geopolitikai félelem. Hisz egy Nyugat-Európa-Oroszország kiegyezés épp Washington 1945 utáni európai befolyásának adna hatalmas ütést. Az Egyesült Államok pedig nem rest, egyre több helyen igyekszik keresztbe tenni Európának, legyen szó az Északi Áramlatról vagy a kontinens biztonságáról.

„Oroszországnak nem érdeke Ukrajna ellen vonulni és háborút kezdeményezni. Nemcsak a lehetséges bénító szankciók miatt. Mit nyerne Ukrajna megszállásával?”

Gyakorlatilag Európa egyik legszegényebb régióját, ahová a világ összes pénze sem lenne elég egyáltalán ahhoz, hogy orosz szintre fel lehessen húzni az életszínvonalat. Az átlag ukrán rosszabbul él ma, mint tette azt a függetlenedéskor. Ahogy azt az ukrán kormányzat által betiltott ellenzéki Sztrana is szemlézte, az alacsonyabb jövedelmek mellett az alapvető élelmiszerek lassan kétszer olyan drágák Kijevben, mint Moszkvában.  A gazdaság és export szerkezete részben az orosz piac elvesztésének, részben az évtizedes nemtörődömségnek a hatására sokkalta inkább hasonlít egy harmadik világbeli országéra, mint arra az Ukrán SzSzK-ra, amely egykoron a Szovjetunió egyik motorja volt. Ezen pedig a Majdan utáni időszak csak rontott.

Hol van már az az idő, mikor Donbassz volt még az ipar szíve? #moszkvater
Hol van már az az idő, mikor Donbassz volt még az ipar szíve?
Forrás:VK

Ahogy a Krím esete is bizonyítja, 30 évnyi szisztematikus, oligarchák általi kirablást, elhanyagoltságot és a modernizáció teljes hiányát kellene Moszkvának, egy a félszigetnél jóval ellenségesebb környezetben végrehajtania. Miközben annak az összegnek Oroszországon belül is sokkalta jobb helye lenne. Miért kellene egy esetlegesen megszállt Dnyepropetrovszk majd 30 éve félbehagyott metróvonalát befejezni orosz tőkéből, miközben ugyanezen pénz mehetne akár a kazanyi autópálya megépítésére? Vagy a témánál maradva az anekdoták alapját képező soha el nem készült omszki metróra.

„Mit nyerne Oroszország Ukrajna elfoglalásával? A katonai és biztonsági pufferzónán túl gyakorlatilag egy részben ellene forrongó tarlót. Míg a Krím hazatérése gyakorlatilag problémamentesen lezajlott, ez Ukrajna többi részéről legkevésbe sem mondható el”

Persze, most nem a Kijev által hangoztatott hatalmas nem létező népi ellenállást kell figyelni, ám kisebb ellenálló sejtek, szervezetek is jelentős veszteségeket tudnak okozni hosszabb távon. Ahogy Csecsenföld pacifikálása is hosszú évek összehangolt társadalmi, gazdasági, politikai, de legfőképp titkosszolgálati munkáját igényelte, képzeljük el ezt, vajon hogyan zajlana egy több százezer négyzetkilométeres Ukrajna esetében. Az FSzB, GRU és egyéb szolgálatok állományának többségét Ukrajna kötné le, miközben a már meglévő fenyegetések ugyanúgy fennállnak a hátországban.

Miután pedig vélhetően egy hipotetikus konfliktus esetén esze ágában sem lenne Moszkvának a nyugat-ukrajnai hipernacionalista területeket elfoglalni, így ott egy drasztikusan új Ukrajna jönne létre.

„Egy olyan nacionalizmustól fűtött, legalsó szintig militarizált állam, amely részben külföldi támogatással folyamatosan csak a lehetséges revans időpontját keresné. Több évtizedre elidegenedne attól az orosz kultúrkörtől, amelynek egykoron részben ő maga is szerves része volt”

Olyan kijelölt nemzeti hősökkel, mint Sztyepan Bandera, vagy a volhíniai mészáros, Roman Suhevics. Megéri ez bárkinek? Hisz egy ilyen állam nemcsak Oroszországra, de egyben Lengyelországra, hazánkra és gyakorlatilag Európára is folytonos veszélyt jelentene. Nem lenne egyszerűbb az egyre több szakértő által emlegetett, és egyre vitálisabb alternatívának tűnő finlandizáció? Avagy Ukrajna alkotmányosan rögzítené, hogy nem lesz semmilyen katonai szervezet tagja, miközben Moszkva és a Nyugat egyfajta kompromisszumra jutna a kérdésben félúton?

Persze, természetesen jóval könnyebb egy szomszédos ország otthonának kényelméből figyelni az eseményeket, mint közvetlen a donyecki frontvonalról vagy a határ mentéről. Elég, ha csak egy egység parancsnokánál elszakad a cérna és kitörhet a háború. Ne feledjük, ahogy a határ ukrán oldalán a nacionalista egységek, úgy orosz részről a kadirovciként emlegetett csecsen belügyi alakulatok is megjelentek Belgorod környezetében a határnál. Viszont egyik erő sem a kiszámíthatóságáról híres. És az orosz diplomácia türelme sem végtelen. Mutatja ezt, hogy az immár az Aftonbladetnek nyilatkozó stockholmi orosz nagykövet is némi profanitással fűszerezve egy az egyben kijelentette, Oroszország tojik a nyugati szankciókra „Извините за язык – но мы срали на санкции Запада”. Az elkövetkező napok mindenképp kritikusak lesznek, bár remélhetőleg végül a józan ész fog felülkerekedni.

MEGOSZTÁS

1997-ben született, jelenleg is tanulmányait folytató nemzetközi kapcsolatok szakértő. Érdeklődési körének középpontjában Oroszország, az orosz fegyveres erők, az orosz és globális geopolitika, biztonságpolitika, valamint alapvetően a haditechnikával összefüggésben felmerülő témák állnak. Mindezeken túl aktívan figyelemmel kíséri a globális világrend fokozatos átalakulását. Diplomáját nemzetközi tanulmányok szakon szerezte, angolul, oroszul és németül beszél.