„Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van,
hanem oda, ahova majd érkezik.”
hanem oda, ahova majd érkezik.”
Stier Tamás írása a #moszkvater számára
A szerző felvétele
Az Oroszország északnyugati csücskében fekvő Karélia az ország kissé eldugott régiója. Az errefelé járó turisták többsége Szentpétervárnál nem nagyon jut tovább. Északabbra inkább csak a természet szerelmesei merészkednek. Éppen ezért rengeteg tábor-, és utazásszervező cég indít ebbe a térségbe túrákat, de azért érdemes átgondolni, melyiket is válasszuk. Mi a Kondi nevű tábor ajánlatát találtuk a legkedvezőbbnek. Harminc ezer forintért elvittek az állomásról a táborig s vissza, ez az összeg fedezte az idegenvezetőt, a négy napi élelmet, a teát, egy éjszakát a táborban, a sátort és egyéb tábori kellékeket. Szóval mindent, ami az életben maradáshoz szükséges. Az ár persze függ attól is, hogy melyik választjuk. A szervezés pontos, elintézik a bejelentéshez szükséges dolgokat, és az oroszon kívül beszélnek más nyelveket is. Szentpétervárról indultunk Petrozavodszkba, de sok időnk nem maradt a város pompáját élvezni, hiszen már vártak minket az állomáson.
„Útközben a sofőr ismertette a túra útvonalát, s vidáman megkérdezte, felkészültünk-e a szúnyogok elleni harcra”
A táborba megérkezve azonnal a konyhába kötöttünk ki, ahol már gőzölgött egy nagy fazék borscs, majd megjelent a túravezetőnk Jurij, és a negyedik útitársunk Iván, aki csupán horgászni és kikapcsolódni jött. A bemutatkozás, és az evés után már pakoltuk át a csomagjainkat hermetikusan zárt vízálló zsákokba, s még aznap el is indultunk. Kicsit meglepett ez a gyorsaság, de úgy voltam vele, minél előbb vágunk neki az ismeretlennek, annál jobb. Kajakozás helyett óvatosan egy négyszemélyes katamarán mellett döntöttünk, mert azt könnyebb irányítani. Fél órán belül már úton is voltunk, a Szapszia folyó Szamozero felőli oldalára. Másfél órája már végeláthatatlan fenyvesen át haladunk. Letaglózó a gondolat, hogy a Bakonyban eltévedve fél órán belül kijutnánk a sűrűből, ám ha itt eltévednék, a nyomaimat se találnák meg.
A szerző felvétele
A folyó partjára érve felpakoltunk a katamaránra, és mire feleszméltem az elképesztően gyönyörű látványból, már az egyik orr elejében kalimpáltam az evezőmmel. Leírhatatlan, felemelő érzés egy Tisza kaliberű kanyargós folyó közepén az orosz vadon gyönyörűségét szemlélni, s a gondoktól elszakadva, az időből kiszakadva eggyé válni a természettel. Az egyik oldalon zöldellő sűrű növényzet, a másikon villámsújtotta fák, s leégett pusztaság. Előlünk sietve iszkoló vadkacsa családok, rejtőzködő hódok, rókalyukak a domboldalakon, s a sötét fák között csörtető vadak kísérték utunk. Kisebb zubogó után Jurij jelez. Megállunk, s miután kikötötte a hajót, nekiállunk felverni a sátrakat, s előkészíteni a terepet a főzéshez.
„Túravezetőnk még meglehetősen szótlan, míg Iván meséli történeteit. Közben úgy osztja a konyakos poharakat, mint a kártyalapokat. Jurij krumplilevest készített húskonzervvel, estére meg van teánk, kávénk, és teasütemény. Evés után bevettük magunkat a fák közé, majd visszatérve a parton a zubogóhoz, hallgattuk a természet szimfóniáját”
Az áhítatot csak a szúnyogok zavarták meg. Később a tűz mellett teázva Jurij nyelve is megeredi. Anekdotázik. A korábbi csoportjairól mesél szórakoztató történeteket. Mint mondja, először felméri a csapatot, ki hogyan áll hozzá a túrához. Ha például olyan társaságot kap, amelyik evezés helyett vicces kedvében csak hangoskodik és iszik, nyugodt hangon bejelenti, hogy neki mindegy, „a csoportok 30 százaléka úgyis el szokott hullani”. Mondani se kell, ez mindig beválik, és a hajó már szeli is a vizet. Iván közben elvonul horgászni. Este 11 órakor, s a fehér éjszakáknak köszönhetően világos nappal. Szentpéterváron is rövid az éjszaka, Karéliában azonban egész nyáron folyamatosan világos van, míg télen a sötétség dominál.
A szerző felvétele
Pár percig még gyönyörködtem a tájban, a fehér éjszakában, majd lefeküdtem, a Ladoga- és az Onyega-tó szoros ölelésében. Reggel Jurij már reggelivel és jó hírekkel vár. Mosolyogva jelenti be, hogy ma nem 12, hanem 34 kilométer vár ránk. Ivánt útközben kérdezzük, fogott-e már valamit, ám beletörődve válaszolja, hogy már vagy két éve elkerüli a szerencse, de nem adja fel. Feltámad a szél, ám nincs vész, mert Iván és Jurij kézben tartják az irányítást.
„Így nyugodtan élvezhetjük a táj szépségét és a szabadságot. A nagyvárosi életből kivágódva szinte hangos a csend. Karélia, mintha érezné, hogy ott vagyunk, félénk vadként visszahúzódva csak vár, s megtűr minket”
Viszonylag egyhangú mocsaras, nádas vidéken kell átküzdenünk magunkat, de Jurij látván lankadó figyelmünket, és lassan verdeső evezőinket, Karélia történelmével korbácsolja fel érdeklődésünket. A 16. századtól kezdődött a történet, amikor is a sztoblovói békeszerződés értelmében Oroszországtól Svédországhoz került Karélia nagy része. A 17. században Nagy Péter Oroszországhoz csatolta a régió déli részét, majd a 18. században a többi rész is az Orosz Birodalom része lett. 1809 után viszont Finnországnak adták Nyugat-Karéliát, majd a történet az úgynevezett „folyamatos háborúval” folytatódott, mely végül meghatározta a mai Karélia határait. A finn és szovjet csapatok közötti harc 1941-ben kezdődött és 1944. szeptemberében ért véget „döntetlen” eredménnyel, tekintve, hogy egyik fél sem tudott a másikkal szemben teret nyerni.
„A Vörös Hadsereg arra számított, hogy könnyen áttörik majd a harmad akkora finn védelmet. Ám a szovjetek nem vették figyelembe Karélia sűrű erdős, mocsaras kiépített utaktól mentes terepviszonyait”
A szovjet csapatok a tervekkel ellentétben nem voltak képesek pár hét alatt elfoglalni Finnországot. A finnek a Mannerheim-vonalnál megállították a szovjet előretörést s jelentős veszteséget okoztak. A finnek tartották magukat, de megviselte őket a folyamatos háború, s lassacskán visszahúzódtak, így a Szovjetunió előnyös helyzetbe került a békefeltételek kiharcolásánál.
A szovjet –finn háborút, avagy a Fehér Halált követő békeszerződés alapján a Szovjetunióhoz csatolták Dél-Karélia nagy részét, amelynek nagysága Magyarország kétharmada. Jurij, mintegy kiegészítésként elmesélte, hogy ijesztett rá az egyik lengyel túrázóra. Evezés közben, az illető meglátott egy madárrajként vonuló MIG-29 –es köteléket, s izgatottan mutogatott a többieknek. Jurij unottan felnézett, s így szólt: – Á igen, épp ma rohamozzuk meg Finnországot még egy kis területért. Viccnek szánta, ám arra lett figyelmes, hogy a lengyel kolléga kapkodva keresgéli a telefonját, s kérdezgeti a többieket. A finn ismerőseit akarja figyelmeztetni a légitámadásra. Jurij mosolyogva kérte a csoportot, nyugtassák meg a lengyelt és mondják meg neki, hogy hiába keresi a telefonját, hiszen itt nincs térerő.
A Szapszia folyó és a Vagatozero torkolatánál álltunk meg egy rövidnek szánt pihenőre, mielőtt átszeljük a tavat, s megvacsorázunk, ám Iván felülírta a dolgokat. Amint megálltunk, ő megrögzötten horgászni indult a sziget másik oldalára. Fél óra se telt el, jött vissza fülig érő mosollyal és a kezében egy megtermett csukával. Azonnal hozzá is láttunk a főzéshez. A tavon átkelve gyönyörű látvány tárult elénk. A lebukó nap fénye narancsba borította a vizet, s a tájat. A fák e megvilágításban teljesen más tónusokat kaptak, s sugárzott belőlük az élet. Erőteljes hullámok dobálták katamaránunkat, így nehezen, de partot értünk. Ezzel letudtuk a második szakaszt is. A sátor felállítása után, Ivánnal kiültünk a homokos partra, s egy jól megérdemelt sör társaságában gyönyörködtünk a látványban.
„Az azúrkék égen átkúszó kövér bárányfelhők hasát először narancssárgára, majd rózsaszínre festette a naplemente. Karélia lehunyta szemét, de egyiket mégis nyitva tartja”
Az utolsó napra maradt a túra legizgalmasabb része, a raftingolás. A Suja folyó háromszor nagyobb, mint a Sziapszia, és sokkalta veszedelmesebb is. Egymást követik a zubogók, de Jurij azzal nyugtat bennünket, hogy a raftingolás biztonságosabb, mint autót vezetni. Az első zúgó másfél kilométer hosszú volt, és folyamatosan koordinálni kellett. Katamaránunk megdőlt párszor, de stabilan vette a nehézségeket. Először csak döbbenten néztem, hol is vagyok, mi történik, mikor Jurij németül viccesen rám kiáltott:„Arbeiten, nicht schlafen!”(Dolgozni, nem aludni), és már evezek is tovább.
A folyó mentén itt már fel-felbukkan a civilizáció is. Átutazóban Kindasovón megpillantjuk a falu fakápolnáját. A parton egy bábuska komoran a folyóban tisztítja edényeit, s mikor észrevesz minket, egy félmosollyal az arcán int felénk. Ekkor érzem, hogy jó volt pár napra elszakadni az emberektől, de már jó lesz azért visszatérni a civilizációba. A falu után ledőlünk a katamaránra, és hagyjuk magunkat sodortatni a folyóval. Kiélvezzük a pihenést, mivel még két nehéz szakasz vár ránk. Partra szálltunk, hogy felmérjük, nem gyűlt-e fel hordalékkal az előttünk álló kisebb vízesés, s biztonságosan tovább mehetünk-e. Pár kidőlt fatörzs lebegett a vízen, de azt még kibírjuk.
„Visszaszálltunk, s a katamarán orra szinte elmerült a vízben a kisebb zuhanás után, de aztán újra felfeküdt a vízre. Csuromvizesen, de boldogan és élményekkel telve ezzel átkeltünk az utolsó nagyobb akadályon is”
Az utolsó zubogó után visszatértünk a táborba, ahol meleg szoljanka várt szirnyikivel. A vacsora után Jurij kiosztotta a névre szóló okleveleket, melyek igazolják, hogy immár alkalmasak vagyunk nehezebb túrákra is. Ezután jöhet a jól megérdemelt előmelegített orosz szauna, a „bányja”. Iván jól megdolgozott nyírfaágakkal, közben elmagyarázta, ez azért jó, mert így a bőrpólusok jobban kinyílnak. Közben az ilyenkor szokásos módon többször hidegvizes zuhanyt vettünk, beszélgettünk, iszogattunk. Jurij elmesélte, milyen mélyen gyökerező orosz hagyomány a „bányja”, s ő is minden túra vége felé alig várja, hogy törülközőt csavarjon magára, s irány „teljes gőzzel előre” a szaunába. Mindenképp csak ajánlani tudom, ha egyszer Oroszországba téved az ember.
„Gyorsan elrepült ez a négy nap, s nehéz a búcsú”
A víz ringatása, a természet hangjai, a csuka, a tűz körüli beszélgetések, a vadvízi evezés, a testet-lelket átjáró nyugalom, mind hiányozni fog. Jurij minden jót kíván, még utánunk int, de már indul a következő csoport papírjait intézni. Lassan indulunk ki a földúton, s sóvárogva tekintek vissza a sötét fenyőerdőre. Tudom, egyszer még visszatérek ide, de addig is kísérteni fog Karélia szelleme.
Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.
Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.
Email : info@moszkvater.com
© 2018-2024 - #moszkvater
