1970. október 8-án kapta meg az irodalmi Nobel-díjat Alekszandr Iszajevics Szolzsenyicin, aki egyszerűen nem mert elutazni az átadó ünnepségre.

Egy biztos, a kommunista rendszer kialakítása, a sztálini diktatúra, a szovjet érdekszövetség kialakítása mind-mind hozzájárult ahhoz, hogy szinte nem részesülhetett semmilyen komoly nemzetközi elismerésben sem tudós, sem irodalmár, sem orvos. Persze mindehhez az elszigeteltséghez az is hozzájárult, hogy a bolsevik diktatúra alatt az értelmiség jelentős része így vagy úgy, de elveszett az ország számára. Sztálin halálát követően azonban újra egyre több orosz tudós és író vált ismertté Nyugaton, és immár nem volt ritka, ha valamelyiknek a munkáját komoly elismeréssel honorálták, igaz, ehhez az is szükséges volt, hogy a demokratikus államok képviselői és polgárai legyőzzék velük szemben táplált ideológiai akadályokat. Ezt az esetek nagy részében igencsak segítette, ha az adott orosz művész, tudós vagy éppen irodalmár akár az élete kockáztatásával is, de elhagyta a Szovjetuniót.

Talán Borisz Paszternak esete mutatja be a legjobban azt, milyen is volt az élet a szovjet rendszerben.

„Amikor az orosz író-költő Sztálin halálát követően megkapta az irodalmi Nobel-díjat a nyugaton megjelent alkotásai miatt, a Hruscsovi enyhülés maximum addig tartott, hogy Paszternakot arra kényszerítették, utasítsa vissza a nemzetközi elismerést”

Ráadásul a Szovjetunióban sorozatos kritikák érték a munkásságát, amelynek szókimondása, véleményalkotása teljesen idegen volt a kommunista államban. Nem véletlen, hogy a rendszerrel szemben kritikát megfogalmazó irodalmárok kizárólag a fióknak merték megírni kritikai észrevételeiket, és ha valamelyikük lebukott, kitették a Szovjet Írók Szövetségéből – vagy nem léphetett be –, és nem gyakorolhatta a foglalkozását. Ez pedig abban a rendszerben azt jelentette, hogy nincs munkája, tehát munkakerülő, és ez pedig üldözendő.

„Ilyenkor a megfelelő szervek megkezdték az illető lejáratását, mint történt az például a későbbi orosz Nobel-díjas, Joszif Brodszkij elleni kampány idején”

Ugyanakkor más tudományágakban, mint a fizika és a kémia esetén sosem támasztottak olyan ellenállást a szovjet vezetők egy-egy nemzetközi elismerés elnyerése kapcsán, mint a művészeti ágazatok esetében. Így például 1958-ban nem kényszerítették a fizikai Nobel-díj visszautasítására Pavel Cserenkovot, Igor Tamot és Ilja Frankot, amit az úgynevezett „Cserenkov effektus leírásáért” kaptak.

Persze, ne legyünk igazságtalanok, hiszen volt olyan író, akinek nemzetközi elismerését maga a rendszer támogatta.

„Így 1965-ben éppen Leonyid Brezsnyev és az akkori vezetők nemcsak támogatták, hanem minden követ meg is mozgattak annak érdekében, hogy Mihail Solohov megkapja az irodalmi Nobel-díjat”

Sokan egyértelműen úgy gondolják, hogy az elismerést a Csendes Don című, négykötetes munkájáért kapta meg, amely a Don folyó menti kozákság történetét dolgozta fel az első világháború, az októberi forradalom, és a polgárháború során. A regény külön érdekessége, hogy még Sztálinnak is elnyerte a tetszését, ám a cenzorok kivetették belőle azokat a fejezeteket a rendszerhű Solohovval, amelyekben a kozákok elleni bolsevik terrorról volt szó. Az író az átadási ünnepségen nem hajtott fejet a díjat átadó VI. Gusztáv Adolf előtt, amit egyes nyugati lapok ebben is a szovjet vezetés kapitalizmusellenes megnyilvánulását látták, míg mások úgy gondolták, hogy Solohovot nem értesítették a királlyal szemben tanúsított etikett szabályairól.

„Amíg Solohovval kapcsolatban számos ellenérzés fogalmazódott meg mind a nyugati demokráciákban, mind pedig az orosz értelmiség soraiban, addig ilyennel sosem kellett szembenéznie Alekszandr Iszajevics Szolzsenyicinnek, aki 1970. október 8-án nyerte el az irodalmi Nobel-díjat”

Elsősorban a szovjet korszak egyik legsötétebb szegletéről, a Gulágról írt műveivel, mint a „GULÁG szigetvilág” és az „Ivan Gyeniszovics egy napja” könyvek. Szolzsenyicin nem véletlenül tudta kegyetlen realizmussal ábrázolni a Gulág világát, ugyanis 1945-1953 között ő maga is megjárta a szovjet poklot. Az átélt szörnyűségek megrögzött antikommunistává tették az írót, és ezen az sem változtatott, hogy az SZKP XX. kongresszusát követően 1957-ben rehabilitálták, majd Hruscsov engedélyével 1962-ben az akkori legprogresszívebb orosz irodalmi lapban, a „Novij Mirben” („Új Világ”) megjelent a lágerek világáról szóló novellája, az „Iván Gyeniszovics egy napja”. Az írás a Szovjetunióban hivatalos és nyílt elismerésének éveit jelentette Szolzsenyicinnek 1962-1965 között, sőt, 1962-ben felvették az Írók Szövetségébe is.

„Szolzsenyicin azonban nem volt megvehető a rendszer számára, és Brezsnyev tudtával és beleegyezésével 1965-ben a KGB egy házkutatás során Szolzsenyicin számos rendszerellenes művét kobozta el”

Innentől kezdve a kiadók és az újságok ajtói zárva lettek számára, és 1968 után aktív propaganda kezdődött ellene, aminek csúcspontján 1969-ben kizárták az Írók Szövetségéből. Ebben a helyzetben érkezett a hír, miszerint 1970-ben François Mauriac javaslatára Szolzsenyicin megkapta az irodalmi Nobel-díjat, ám az író a szovjetunióbeli helyzete miatt nem mert elmenni a díjátadóra, félt, nem fogják visszaengedni a családjához. Ezt egy újabb Nyugat-ellenes kampány követett, és Szolzsenyicint hazaárulónak kiáltották ki, főleg azok után, hogy 1973-ban maga az író juttatta ki Nyugat-Európába az 1967-ben befejezett „GULÁG szigetvilágot”, ami talán a leginkább rendszerellenes műve volt.

„Az esetet követően a KGB napokig vallatta az író titkárnőjét, aki előadta A GULAG szigetcsoport egy kópiáját – másnap holtan találtak rá”

És innen nem volt megállás, hiszen 1974. január 7-én az SZKP Politikai Bizottságának a rendkívüli ülésén Szolzsenyicin száműzetése mellett döntöttek, majd 1974. február 12-én letartóztatták, megfosztották a szovjet állampolgárságától, és másnap repülővel NSZK-ba szállították. Szolzsenyicin ezután Zürichben telepedett le a családjával, majd 1976-tól az Egyesült Államokban élt teljes elvonultságban egy birtokon, és csak a Szovjetunió szétesését követően, 1994-ben látogathatott először haza, ahol azonnal elhalmozták különféle államelismerésekkel és prémiumokkal. Amikor Szolzsenyicin ünnepelt művészként meghalt, a temetésén számos író és akadémikus mellett három orosz elnök is jelen volt: Mihail Gorbacsov, Vlagyimir Putyin és Dmitrij Medvegyev.