Kezdőlap » Fókuszban » Irány az Adria!
A fáradt apa, visszakapott delfinjével, immár a parton sétál fáradtan, de boldogan vissza. #moszkvater

Irány az Adria!

G. Németh István írása a #moszkvater.com számára

Egy horvátországi családi nyaralás emlékei

A fáradt apa, visszakapott delfinjével, immár a parton sétál fáradtan, de boldogan vissza. #moszkvater
A fáradt apa, visszakapott delfinjével, immár a parton sétál fáradtan, de boldogan vissza.

Kedvenc kolléganőm matrózcsíkos blúzban jött munkában. Nagyon jól áll neki, és erősítette a „megyünk a tengerre a családdal” hangulatomat. Lelkesedésemet az sem törte le, hogy anyósom is jön velünk – állítólag én hívtam meg. Ő a világ azon részéből csatlakozik, ahol „mindenhez IS értenek” – tapasztalatom szerint, még jobban IS. Mindenesetre „mitől nem elég jó” megjegyzésekből és muzsdélyból – remélem helyesen írtam – nem lesz hiány.  Az euró és a horvát kuna az égben, de kék lesz – az előrejelzés szerint. Felkészültünk, bár a téli gyarapodásunk nem szolgálja a Föld fenntarthatóságát: nagyobb felület, tehát több naptej mosódik a tengerbe. A szombati turnusváltást elkerülve, másnap – a reggeli csúcsforgalmat indulástól lekésve – meglepő, kilométeres sor várt az első horvát fizető kapunál kora délután. Mielőtt a „jobban is lehetne” egyetértés kialakult volna, odaértünk a fizetőállomáshoz, ahol a szemben lévő óriási torlódást oldották fel a kapuk átirányításával, nekünk pedig ügyes fiatalok segítettek a jegyek gyors kézbe adásával – nagyon rugalmas és praktikus problémamegoldás volt. Zágráb után az autópálya még sokat megőrzött tükörsimaságából, de lehet, hogy titokban újraépítették. A gazdagabbak Porsche SUV-val és lárvaarcú kerekfenekű Mercedes szerepjárókkal előzgetnek bennünket, többnyire zágrábi rendszámmal. Szőke, okos szakértő kolléganőm jár ilyennel, dicséri, bár a bordó X6-osai jobban illettek hozzá, különösen tűsarkúban és miniszoknyában.

 A külföldi turisták leginkább a Volkswagen csoport előző generációs autóit hajtják. Feltűnően sok a lakóautó és lakókocsi, nyugati rendszámmal – nem dőzsölni jöttek. A német prémium márkák közül a BMW viszi a prímet. Még jó, hogy a kamaszkorú Mondeóval jöttünk, így kitűnhetünk a tömegből. Fiatal korában – már elévült!- nagy élmény volt, hogy az alagutakat, és a gyors kocsikat imádó kisfiammal megélhettük, hogy két AMG merci és egy Lamborgini az egyik, közel hat kilométeres alagútban előzgette egymást, és az integető kisfiam miatt, minket is. A lambo hanghatás fenomenális volt az alagútban, ahogy lemaradt, és újra gázt adott, a fiam kedvéért. Leérve az úticélhoz, ránéztem a megtett kilométerre, majd az átlagsebességre, s meglepetten láttam, hogy az utóbbi 156 volt. Fiatalság, bolondság, mármint a Mondeo tekintetében.

A soros tarisznyarákot is lefényképeztük, és óvatosan visszaengedtük. #moszkvater
A soros tarisznyarákot is lefényképeztük, és óvatosan visszaengedtük.

A szokásos kisgyerekes homokos partra mentünk, bár a gyermekre újabb kihívások várnak. Családi aggályok miatt a kisfiam a snorker felszerelése – búvárszemüveg, pipa – csak anyósom múlt évi távollétében kerülhetett kipróbálásra, mikorra a gyermek kinőtte. Most kockáztatva a mindenhez is értők jóindulatát, vettem neki új búvárszemüveget. Boldogan fedezzük fel a napi 8-10 halat –később, remélem, beazonosítjuk, talán lazacfélék – és gyűjtjük a kagylóhéjakat, csigaházakat. Amelyekből kiinteget egy-egy remeterák, azoknak illendően visszaintegetünk és letesszük a tengerfenékre. A soros tarisznyarákot is lefényképeztük, és óvatosan visszaengedtük. Kisfiam minden évben kabócákra és gyíkokra vadászik az úton és a kertben, egy-egy fotó erejéig.

A helyiek nagyon büszkét a söreikre, de az ízviláguk nem találkozik a mi ízlésünkkel, marad az otthonról hozott, amely néhány napig kitart. Egyébként az üveg visszaváltási mizérériára kényes vagyok. Adott bolt, eredeti blokkra, a magyar ár többszörösét kifizetve a vásárláskor – mintha meg akarnák akadályozni, hogy a turista kukázzon, cserébe korrekt nyaraló is csak veszteséggel, vagy precíz könyvelőként lehetek. Talán csupán a nemzeti önérzet okán, a hazait nem, viszont néhány – elsősorban német prémium sört – néha leáraznak. Bort, horvát batátaim szerint, korcsulait vegyünk, majdnem olyan jó, mint egy közepes magyar, nagyon drágán. Ergo, a horvát alkoholisták jómódúak. Ha valamely legény érdekházasságot akar kötni, nézze meg a leendő após orrát. A horvát tejtermékek – elsősorban a kefírek, joghurtok, sajtok – kiválóak, az árakat tekintve, megvásárlásukkal ráadásul egyből felső középosztálybelinek érezhetjük magunkat a költési struktúrát illetően. Persze, megalapozottabb volna az érzés egy 4+ csillagos szállodában „all inclusive” ellátással, de kedvenc helyünkön nincs ilyen kísértés. Az otthonosság érzetét fokozza az állandóság. A szokásos helyünk melletti padon az idős bácsi évekig rendszeresen beúszott az öbölbe, míg két éve néhány lengyel turista el nem üldözte. Idén is vártuk a visszatértét. A homokos parton naponta többször végigsétál a fánkos és a főtt kukoricás németül, angolul és horvátul kínálgatva a portékáját. Egyszeri próbálkozás után a kisfiunk is belátta a nyaralóban készítettet jobb kivárni. A fagyis bácsi öt éve ugyanaz, nem az ízért vásárolunk nála, ráadásul most árat is csökkentett 7 helyett 6 kuna egy gombóc. Kis kioszkokban árulják a strandkellékeket, mellettük pékárus és zöldséges. Idén pálinkással és halassal is bővült a kínálat. Utóbbi fogyó készleteit és árait elnézve, a nyaralók szeretik a kerti kemencékben grillezni őket, ha már az autópályadíjra ennyit költöttünk, egyszer élünk alapon – a tintahalnak 120 kuna kilója, de 80-ért akciósan kisebb garnélák is kaphatóak, a többi halhoz nekem határozó, vagy internet kell. Minden esetre, ingyen szállíthatják őket a Lehel piacra, mivel ott sem drágábbak.

A szomszéd néni évek óta kitett hat négyzetméteres horvát zászlója sem tűnik fel, illetve a kisfiam vette észre, hogy a minap bevette. Mondtam, hogy talán családi emlékezet miatt tette ki, és az évforduló elmúltával már nem lengedezik. Ha nem is méret, de számosság okán az egy portán négy horvát zászló vitte el a pálmát. Útközben, a kormány mögül felpillantva, az egyik felüljárón szintén négy nemzeti lobogót pillantottam meg. Kisvártatva a következő gyalogos felüljárón már tíz lengedezett. Régebbi adriai utamnál arra gondoltam, hogy hogy a strandon a fagyis blokkot ad, ez könnyebb elfogadni számára, mit nálunk a szigorítást, hiszen annak is örülhet, hogy nem lőnek. Azóta, számlázási szempontból, már feldolgozták a fagyisok a háborút. Az emberek közérzetéről csupán addig volt némi információnk, míg a 3-4 évvel ezelőtti szállásadónkkal tudtam angolul beszélgetni. Még a szlovén-horvát tengeri öböl vitáról is meglepően józanul nyilatkozott, és együtt aggódtunk országainknak az EU-n belüli jövőjéről. Persze eleve politikai humorral indult az ismeretségünk. A szállásfoglalásnál felhívtam, hogy a magyar nyelvű oldalon öt eurójával magasabb az ár. Mivel az INA-nál dolgozott, tréfásan kértem, hogy ne MOL árat adjon nekünk. A helyi biztonságérzet nosztalgikus: a kertkapukat nem zárják, az ablakokat még a nyaralók egy része is nyitva hagyja, és úgy mennek a strandra, a bástyák tetején őrizetlenül kínálják magukat az eladó portékák, a gyümölcsöktől az új ventillátorig.

A szomszéd néni évek óta kitett hat négyzetméteres horvát zászlója sem tűnik fel #moszkvater
A szomszéd néni évek óta kitett hat négyzetméteres horvát zászlója sem tűnik fel.

A múlt évi koncerthez hasonló program ezúttal elmaradt, akkor a helyi idegenforgalmi irodában hiába próbáltan másnap megtudni a zenekar nevét: „én nem voltam itt” oktatott ki szép angolsággal a hölgy, pedig nagyszerű koncert volt a kis üdülőtelepen, fantasztikusan előadott világslágerekkel és a helyiek lelkes reakcióival kísért a háborút felidéző számokkal. A házinénink elérzékenyült, amikor az internetes szótár segítségével felidéztem ez előző este hallott dal szövegét Szlavóniáról, amely a helyi közönséget is nagyon megérintette: fiútestvérei elestek a háborúban – még sokakban be nem gyógyuló seb a háború.

Idén újra próbálkoztam a turisztikai irodában: a horvát hírekben (is) mindig süt a nap- amennyire értettem – és nagyszerű programok vannak a tengerparton, ezért a közeli nagyobb városhoz kötődő beharangozott fesztiválról érdeklődtem. Rövid kioktatás volt a válasz: ők csak a helyi programokkal foglalkoznak. Bár a hölgy óva intett, amint magamévá tettem egy újságszerű kiadványt, mondván, csak horvátul van, szerencsére 3 nyelven íródott turisztikai népszerűsítő lap volt. The Adriatic Times augusztus 2-i számából megtudhatjuk, hogy a horvátországi, de multikulturális kézműves kiváló „Baranya kullen” az EU regionális eredet védjegyét kapta, továbbá, a 16. században, egyebek mellett Veszprémben is élt, Faust Vrancsics, aki Csanád püspöke és a magyar király tanácsadója is volt, alkotta az első európai többnyelvű szótárat és az első horvát-magyart is. A horvát foci VB siker után nem meglepő, hogy a Cetina régióban (Tilurium) az időszámításunk utáni 2. században az első európai futball emléket bizonyítja Gaius Laberius ábrázolása. Persze a megátalkodott történészek szerint a délszláv expanzió évszázadokkal később ért ide, de a hely szelleme… Az olaszok pedig ki sem jutottak a VB-re és pont. Apropó, Henty gólt szerzett a Hajduk ellen.

Amíg kicsi volt a gyermek, a kilenc órás kora reggeli, a 20 kilométerre lévő kikötőből induló hajókirándulást kihagytuk. Idén, két napi öt fős apartman szállásköltségért átvittek volna a kis öböl túlsó partjára négyünket, az apró szigeten egy kis kápolnát megnézni. Nem éltünk a lehetőséggel. A homokos tengerpart szép, és a kopárnak tűnő tengerfenék számunkra rengeteg természetbúvár élményt ad.

A horvátok mint vendéglátók minden előítélet ellenére nagyon kedvesek. A szolgáltatások békaperspektívából otthonosak. WIFI is volt néhány napig, majd megszűnte után a mobil internetem sem talált jelet. A szomszéd apartmanban nyaraló szlovák fiatalember segítségével aki tökéletesen beszélt magyarul is próbáltuk megfejteni a lokális hibát, amelyet a helyi szolgáltató a nagy meleg és a kábelek megolvadásával magyarázott. Szláv nyelvrokonság ide vagy oda, remélem félreértette, különben nagyon vicces volna.

No de az Adria vize kék és nap is süt. A parton különös izgalom támad, mindenki a víz felé néz. Egy férfi üldözi az öbölben gyermeke elszabadult naracssárga delfinjét – a fiam szerint óriási bohóchal. Ahogy közeledik, az áramlás mindig hirtelen továbbviszi. A delfin szabadsága már több, mint egy kilométer, de mi kisgyerekesek az apának szurkolunk. Lassan végigér az öblön, és integet a motorcsónaknak, amely felé sodródik az üldözött. Amazok, talán nem véve észre, szintén örömet akartak szerezni gyermeküknek és megörültek a szerencsés zsákmánynak, amellyel elindulnak az ellenkező irányba. Hősünk kétségbeesetten kiabál és integet feléjük. A motorcsónak azonban, észlelve a parton lévők integetését és fütyülését, megfordul. A fáradt apa, visszakapott „delfinjével”, immár a parton sétál fáradtan, de boldogan vissza. Néhányan tapsolnak, de majdnem mindenki mosolyog.