Oroszország közelebb van, mint gondolnánk

Oroszországba gépjárművel eljutni nehéz, de nem lehetetlen. Van ennek a hatalmas országnak egy különös kis szeglete, ami kifejezetten közel van hozzánk. Ez a félmilliós Kalinyingrád és Magyarország negyedét kitevő környezete. Milyen turisztikai célpont? Érdekes, főleg ha az ember keresi az orosz kulturális kötődést. Hát akkor indulás, utazzanak velünk a kalinyingrádi exklávéba!

Kalmár Szilárd írása a #moszkvater.com számára

Kalinyingrád Königsberg néven a második világháború végéig német város volt, Poroszország fővárosa. Ahogy közeledett a front, úgy menekültek el az itt élők Németország belső területeinek irányába. Aztán Adolf Hitler úgy döntött, hogy a város Budapesthez hasonlóan erőd lesz, és azt az utolsó tégláig védeni kell. Meg is tették. Kalinyingrád 1945 elején szabadult fel a nácizmus alól, a romok között mindössze 20 ezer ember maradt ezen a területen. A szovjetek egy darabig gondolkoztak, hogy mit is csináljanak itt, kiadtak például még német újságot is, aztán döntöttek. A megmaradt német lakosságot Németországba telepítették, aztán megkezdték Königsbergnek, valamint a környezetének az újjáépítését és betelepítését. Katonai és haditengerészeti bázisok létesültek. Mivel a balti államok akkor a Szovjetunió részei voltak, így a terület zárvány jellege nem alakult még ki, csak a rendszerváltást követően jött el a jelenlegi elszigetelt állapot.

„Kalinyingrád elmúlt negyven évéről keveset tudni. Az Oroszország egészére jellemző folyamatok zajlottak itt is”

A város megközelítése Magyarországról elsősorban közúton elképzelhető, de repülővel és viszonylag rövid buszozással is megoldható. Mi motorral mentünk, keresztül Szlovákián és Lengyelországon. Autóval egy nap is elég lehet az 1000 kilométer megtételére, feltéve, ha valaki szereti kínozni önmagát és utastársait. Mi kényelmesen mentünk, nyaraltunk, egy napot Czestohowában és kettőt Gdanskban eltöltve.

Mi szükséges a belépéshez? Természetesen útlevél és vízum. Ennek megszerzése kifejezetten könnyű. Az úgynevezett e-vízum online intézhető, a beadása maximum egy órás feladat, természetesen angol nyelven is igényelhető. Ára 18 ezer forint körül van. Néhány napon belül elbírálják és értesítést kapunk a döntésről. Nyilatkozni kell a szállásról is, azt a legnépszerűbb orosz szállásfoglaló applikáción, az Ostrovokon keresztül célszerű megtenni. Aztán a vízum igénylése során elegendő beírni a hely nevét és a foglalás számát.

„Fontos, hogy a vízumhoz nem kérnek biztosítást, azonban a szankciók miatt semmiféle biztosításunk nem érvényes Oroszország területén”

Nincs társadalombiztosításunk, sőt a gépjármű kötelező biztosítása se érvényes. Vannak ugyan biztosítók, amelyeknél kötnek erre a területre is, de kint tartózkodásunk ideje alatt semmiféle segítséget nem adnak, ha baj történik. Az AXA biztosító például probléma esetén hazatértünk után számlák alapján mérlegeli, hogy kifizet vagy sem azokból valamit. Kivételt valamilyen szinten a Balta biztosító jelent, ez talán észt, Budapesten egy helyen köthető, 12 ezer forintba kerül egy főre. Mi némi netes kutakodás után egy orosz biztosítót választottunk, amely 35 ezer eurós keretig nyújtott egészségbiztosítást, magában foglalva például a fogászati kezeléseket is. Az ára két főre volt 11 ezer forint. Autóra és motorra is köthetünk online, azonban fölösleges és drága. A határon ezt még nem kérik és már az első benzinkúton köthetünk bármilyen biztosítást.

Gdanskból a határ másfél-két óra kényelmes motorozás. Mamonovo-2, ez a neve az átkelőnek, ami nyitva is van. Elblongnál az autópályáról egy sima, szinte néptelen országútra kanyarodunk le, talán egy települést érintünk. Orosz autók nem jönnek és nem is mennek. A szankciók a magánembereket is sújtják, autójuk elkobzandó orosz vagyontárgy Lengyelország területén.

A határra érve néhány autó áll előttünk. A sorompón belül ugyanennyi. Azt gondoljuk, gyorsan átjutunk, de nincs haladás. Feltételezzük, hogy a lengyelek szándékosan lassítják a kiléptetést, de nem. Az orosz oldal előtti sorompónál állnak az autók, akikkel együtt érkeztünk. Majd négy óra alatt végez 5-6 autó. Az orosz oldalon mindent rendkívüli alaposan megnéznek. Szigorú, de kedves emberek. Egyesével kérdezik végig a gyógyszeres-vitaminos doboz tartalmát például. Az utolsó csomagot is ki kell pakolni, aztán nyomtatványt adnak a kezünkbe, angol nyelven kell nyilatkozni a gépjárműről, adatairól, értékéről szerencsére segédlet is van kiragasztva. Angolul viszont nem beszélnek. Ez orosz nyelvterületen máshol se nagyon jellemző.

„Majd ötórás procedúra után jutunk át a határon. Szerencsére hétköznap értünk ide. Pár nappal később egy magyar pár hétvégén érkezett, akkor 20-25 autó állt a sorba, 12-15 óra lett volna a várakozás, visszafordultak”

A határ után már orosz részen megszokott világvége hangulat, naplemente, néptelen út, sietni kell, szállásadónk órák óta vár ránk, nyilván bizalmatlan is kicsit, hogy tényleg megérkezünk-e. Az első benzinkútra, ami balra van, betérünk. Nem hasonlítható a hazai benzinkutakhoz, szegényesebb a kínálat, nincs például hot dog, melegszendvics viszont igen. És van egy kis asztal mögött ülő fiatal hölgy, aki biztosítást köt. Néhány perc múlva kezünkben az OSAGO, ami a helyi KGFB, azaz kötelező biztosítás. Internetünk nincs, drága mulatság lenne, inkább kikapcsoljuk a mobilon. Később derül ki, hogy például az One szolgáltató automatikusan bekapcsol egy méregdrága szolgáltatást és minden kint töltött napra számláz egy napijegyet. Nem azt kell kérni, hogy legyen, hanem azt, hogy ne legyen.

A telefonra offline verzióban is használhatóan letöltve a Google és a Yandex térkép is. Utóbbit használjuk. Elvileg egyenes út visz Kalinyingrádba, mégis mellékutakon haladunk. Legalább látunk is valamit az országból. Néhány fotó erejéig egy világháborús emlékműnél állunk csak meg, aztán sietünk tovább.

„Kalinyingrádba érve úgy érezzük, mintha a húsz évvel ezelőtti Nagyváradon vagy Kolozsváron járnánk. Kissé kaotikus, de izgalmas. Régi macskaköves utak, csattogó villamosok, erős és jellegzetes szmog, pezsgő keleties nagyváros. Élvezetes itt motorozni, későre jár, de a nap még nem ment le”

A lakás, amit béreltünk közel van a városközponthoz, mégis csendes kis lakótelep. Megérkezünk, hamarosan jön Uljana is kamasz fiával, ő biztonsági tartalék, aki beszél angolul. Végül nincs rá szükség, amit kell, azt oroszul is meg tudjuk beszélni. Sőt sokkal többet is, őszintén érdeklődnek, hogy kik is vagyunk, honnan jövünk. Láthatóan értelmiségi középosztálybeliek, Magyarországról azonban szinte semmit se tudnak. Meglepődnek, hogy nálunk még nincs euró, és egzotikus pénzként nézik a magyar ezer és ötszáz forintos bankjegyeket. Fizetünk, rubelt még Pesten váltottunk. Kis utánjárással a belvárosban, hivatalos váltóknál találhatunk olyan árfolyamon, mint Kalinyingrádban.

„Nagyon fontos, hogy Oroszországban nem működnek a bankkártyák. Annyi pénzünk van, amennyi készpénzt magunkkal viszünk. Ha elfogy, akkor igen komoly túlélési feladat pénzhez jutni”

Uljánáék elköszönnek, megmondják merre található a közelben Eurospar, oda megyünk vásárolni. Kínálat, kiszolgálás ugyanaz, mint nálunk. Némileg bosszantó, hogy engem állampolgárként az Unió büntet, nem érvényes semmiféle biztosításom, nem tudom használni a bankkártyám, de egy uniós multi a legnagyobb nyugalommal termelheti itt a profitot.

Az árak hasonlóak az itthoniakhoz, a vásárolt termékek minősége mintha jobb lenne, mint az itthoni hasonló termékeké. Este kilenc óra van, sört vásárolni nem lehet, az eladó szabadkozva teszi félre, azt mondja, hogy bárokban vásárolhatunk. Nem annyira fontos, marad a kvász. Bárok vagy italboltok, kocsmák egyébként se nagyon vannak. Miként nincs utcai alkoholfogyasztás se, lerészegedett embereket se látni.

Másnap reggel azonnal a tengerhez indulunk. A cél Jantár városa, ez a borostyánkő bányászat központja, kedvelt turista célpont, nem mellesleg itt van a legnagyobb és legszebb strand. Az úton összefüggő kocsisor, hiába van hétköznap, sokan mennek a tengerhez, itt nagy ajándék a harminc fokot alulról súroló „hőség”.

„A városka nagyon szép, sok az exkluzív borostyánkő ékszereket áruló bolt, azonban az árak egy cseppet sem alacsonyak, viszont meseszép a kínálat”

A strand tényleg gyönyörű, sokan tartunk ide, mögöttünk egy kislány meglátva a tengert izgatottan kiabálni kezd, „more, more, more!”. Mivel éhesek vagyunk, beülünk az első pizzéria jellegű helyre. A grúz borscs nagyon finom, olyan, mint egy sűrű pörkölt kevés zöldséggel. A pizzával sincs probléma. Fizetünk úgy 13 ezer forintot, tíz százaléknyi jattot adok, azaz 300 rubelt, a fiatal lány 1 százast vesz el, nagyon meglepődik és meghatódik, hogy ilyen sokat adunk, de győzködni kell, hogy eltegye a teljes összeget.

A parton végig fehér fakeretes, baldahinos napozók, ez a sezlongi. Megkérdezzük mennyibe kerül, 5000 rubel, 20 ezer forintnál több picivel. Nekünk ez drága, kihasználtságát nézve a helyieknek nem annyira. Ernyőt bérelni már nem tudunk, elfogyott, marad két üres műanyag napozóágy. Kerül, amibe kerül, oda pakolunk, némileg mulatságos a strandon a motoros felszerelésben sétálgatás. Mint később kiderül, ezek ingyen vannak.

„A tenger érdekes módon itt nem a legszebb. Elsőre azt gondoljuk, hogy ilyen a Balti-tenger, azonban később találunk sokkal szebb partszakaszokat. A víz hideg, de nem annyira vészes. A strandolás semmivel sem rosszabb, mint máshol. Nincs túl meleg, így szépen pirul körülöttem mindenki, később kiderül, én is”

Öt óra körül indulunk tovább, a cél Oroszország legnyugatibb városa, Baltyijszk. Kikötőváros, itt állomásozik a Balti Flotta. Nagyobb sétával jutunk ki a hosszú móló végére, és várjuk meg a naplementét. Kicsit Fonyódra emlékeztet a hely, csak nagyobb. Ül itt velünk együtt vagy húsz ember. Egyvalaki iszogatja a szatyorból a söröket, a többiek csak ülnek és nézik a lassan tengerbe merülő napkorongot, meg a lassan tengerre kiúszó halászhajót.

„Hazafelé vesszük az irányt, a kisváros főutcáján látjuk az egyetlen Lenin szobrot, de itt nem állunk már meg, késő van. Vásárlás, itt is SPAR-ban és órányi út Kalinyingrádig”

Az utak minősége általában jó. Sok helyen van felújítás, útépítés. Az orosz természetszerető nép, talán emiatt a régi, valószínűleg még a német időkből megmaradt fasorokat nem vágják ki, a betoncsíkok közvetlenül a fák tövéig nyúlnak. Most a forgalom nagy, a kocsisor este is összefüggő. A többség kulturáltan vezet, de akadnak szép számmal, akik eszetlen módon előzgetnek.

Már éjszaka van, amikor a városba érünk. A nappali harminc fokos „hőség” miatt szinte minden út lelocsolva. Motorral ez nem annyira jó, a régi macskaköves utak csúszósak. Mint visszainduláskor a házigazda elmondja, ezek jelentik a legnagyobb problémát a városban. A helyiek csak „bumm-bumm strasszénak” hívják a német időkből maradt utakat a jellegzetes hanghatás miatt.

A tartózkodás harmadik napjára is jó időt mondtak, így ismét a tengerpart, és ismét egy kisváros következik, Zelenogradszk. Ennek a helynek óriási szerencséje, hogy itt és nem  Európa „nyugati” felén található országban van. Az iparszerű tömegturizmus, ha elérné ezt a várost, kivégezné. Az Európai Unióban általános, Budapestet is fojtogató „sáskahad turizmus” Oroszországra nem jellemző. Kalinyingrádban nem is látni például <bulituristát>.

„Nehéz is megmondani, hogy ki turista és ki nem, mert láthatóan ide szinte csak oroszok jönnek. És ez jól is van így. A karakterét tekintve hasonló lengyel városban, Gdanskban már a belváros szinte teljes területe elveszett, folyamként áramlanak a turisták, és önkéntelenül sodródunk mi is a tömeggel. Kalinyingrád ebből a szempontból egy nagyon is élő város. Zelenogradszk azonban már turistás, de még az élhető, elviselhető formában. Szerethető nagyon, feltéve, ha szeretjük azt a dolgot, ami a város legfontosabb látványossága”

Reggel indulunk. Harmadik napja vagyunk itt, de még mindig alig láttunk valamit a városból, ahol vagyunk. Reggel kényelmes sétával indulunk az Északi Pályaudvarra. Reggel is nagyon szép a szocialista lakótelepek mintapéldányának tekinthető lakhelyünk. A tömbházak előtt mindenhol nagy és gondozott virágoskert. A lakótelep belső területein mintha megállt volna az idő, hamisítatlan orosz-szovjet életérzés. Az Északi Pályaudvar természetesen központi hely. Sok ember jön-megy. Jegyet kell venni, az állomás épületébe lépve tömeg, detektoros kapu. Vasutat érintő terrorcselekmény is volt az elmúlt években az országban, a különleges hadművelet mellékhatása. Rémülten jövök rá, hogy zsebemben a bicskám, de a biztonsági őrnek ezzel nincs baja, sőt meglepődik, hogy miért is lenne ez gond. Jegyet veszünk, a harminc kilométeres táv kicsit olcsóbb, mint nálunk. Az állomás külső és belső területei is tiszták, szemetet nem látni. Csikket se, pedig itt még nem hódítanak annyira az elektromos és a hagyományos cigaretták kombinációi. Természetesen van mosdó is. Nagy, tiszta. Magyarországi pályaudvaron ritka az ilyen.

„Van pár perc, amíg megérkezik a vonatunk, óránként egy normál személyvonat és egy gyorsított járat megy Zelenogradszk irányába. Megnézek egy indulásra váró szerelvényt. Modern motorkocsi, <Lasztocska>, azaz Fecske névre keresztelték. Régebbi szerelvényt nem is látok. Vasúti <hulladékot> sem tárolnak mellékvágányokon”

A mi vonatunk a város másik felében levő Déli Pályaudvarról érkezik, az első vágányra, ami szintben lejjebb van, mint a többi vágány, mert a két pályaudvar közti összeköttetést részben alagúttal oldották meg. Mivel szép időt mondanak, ezért rendkívüli a tömeg. A vonaton páran állva maradunk. Ez a vonat is „fecske”, egyik oldalon négy, a másikon kettő szék több sorban, de nem zsúfolt. Sok fiatal megy a tengerhez. Valószínűleg egyetemisták. Nem hangoskodnak, lázadásuk kimerül abban, hogy a földön ülnek. Kisebb településeket érintünk, hamarosan nekem is jut ülőhely.

Kiszálláskor látom, hogy mekkora tömeg utazott. Araszolva haladunk a kijárat felé. Közepén feltűnik egy idősebb, jól szituált férfi, kerékpárját tolja, de imbolyog. Láthatóan ittas, az emberek szemében a legmélyebb megvetést, undort látni. Van ilyen itt is, de általánosnak egyáltalán nem mondható.

Az állomást elhagyva nyüzsgő térre érkezünk. Itt már akadnak turistavadászok, ők láthatóan olyan magánemberek, akik saját autóval vállalkoznak, hozzák és viszik az embereket az innen induló Kur-földnyelvhez. Minket azonban ma még nem ez érdekel, hanem maga Zelenogradszk. Az idő viszont elromlott, hideg szél, fekete felhők, júniusban indultunk, októberben érkeztünk. Legalábbis ezt érezzük. Először tehát valami melegebb felsőt kell venni a helyi piacon. Érdekes hely. Van itt is turistáknak szóló vásársor, de az árak már mérsékeltek, lehet venni jobb áron borostyán ékszereket is. Fiatal eladólány, folyékonyan beszél angolul, ez nagyon ritka. Kisebb vargabetűk után jutunk el a belvárosba. Pontosabban végig ott voltunk, a látnivaló azonban egy hosszabb utca és a tengerpart.

„Zelenogradszk Cranz néven szerepelt a második világhírű végéig. A szovjetek bosszújától való kollektív félelem erre a városra is hatással volt, az itt élő németek többsége is elmenekült. Azonban szerencsére ez a város jobban átvészelte a háborút, megőrizte német kisvárosias karakterét”

Az ide beköltözők létére is hatással volt az „örökség”. Oroszos ugyan a város, de ha körülöttünk németül beszélnének, elhinnénk, hogy Németországban vagyunk. Ez a fajta lelki kötődés a német örökséghez, ha nem is látványosan, de jelen van. Kalinyingrádot a helyiek egymás közt például csak „König”-nek hívják.

Zelenogradszk főutcájának elején kis tér. Közepén installáció, mely egyszerre emlékezik a 80 évvel ezelőtti győzelemre és mai háborúra. Egymás mellett a nácizmust legyőző vöröskatona és a ma Ukrajnában harcoló orosz fegyveres. Időnként jönnek páran, csinálnak itt pár képet, de a többség nem nagyon foglalkozik vele.

„Kevés a háborúhoz köthető propaganda, Z betűt összesen néhány autón láttam. Nincs jelen az emberek hétköznapjaiban”

A világháborús győzelem viszont hangsúlyos, mindenhol szembejön a 80. évforduló, gyakran persze az üzenet a mának is szól. Például igen gyakori az a mondat világháborús vöröskatonával, hogy a „Győzelem a miénk lesz!”.

Zelenogradszk azonban már csak alapkarakteréből kifolyólag is olyan város, ahol nagyon nem lehet tere ilyesminek. Ebben a városban ugyanis egyetlen rendkívül fontos dolog van, a macskák. Minden róluk szól. A szuvenírboltok, a graffitik, sőt még a csatornafedelek is. Ez a város az övék. Az itt élők elfogadták, hogy az ember egyik legfontosabb társának szeretete lesz a városképet meghatározó tényező. Nem tudom mikor és hogyan alakult ez ki, de az biztos, hogy nem pusztán néhány évvel ezelőtti marketingfogásról van szó. A bolti eladó vagy a macskamúzeum – igen ilyen is van – őre is láthatóan szenvedélyesen szeretik a macskákat.

„A főutcán 20-25 macska, nagyjából mind elhízva, oroszos hosszú szőrű cicák. Nem szaladnak el, hagyják, hogy simogassák őket, etetőtáljuk tele, kis lakosztályokban pihenhetnek”

Mellékutcákra tévedve se nagyon más a helyzet. Sok a turista, mégis elviselhető, hiszen van itt valami extra dolog, aminek köszönhetően nem pusztán sodródunk egy tömeggel, hanem döbbenten tapasztaljuk, hogy annyira szívből jövő az egész, hogy már ez maximális tiszteletre méltó. A macskamúzemban például hazai macskás emléktárgyak, használati eszközök mellett a világ minden tájáról gyűjtött macskás dolog van. Egy egykori világítótorony tele mindezzel, a mosdóban a falon macskás wc-deszkák. Láthatóan több ez, mint üzlet.

A tengerparton hosszú sétány, óriáskerék, az orosz zászlókat letépni akaró szél. A viharos és alapból se meleg tengerben fürdőző emberek, hát ez is elég oroszos. Ezt mi inkább kihagyjuk, az állomás mellett eszünk egy gyorskajálda jellegű helyen. Isteni a litván borscs, ami a belorusz hideg zöldséglevesnek, a halodnyiknak közeli testvére. Szintén nagyon finom a pelmenyi. Az eladónő kissé rideg, de aztán szóba elegyedik velünk, nem gyakori itt a külföldi vendég. Megkérdezi, hogy honnan jöttünk, szinte megdöbben azon, hogy Magyarországról. Hitetlenkedik, hogy mit is lehet itt csinálni egy külföldinek, teszi ezt Európa egy nagyon érdekes városkájában, ahonnan a kontinens egy izgalmas földrajzi látnivalóját, a Kur-földnyelvet járhatjuk be.

Hazafelé ismét vonattal megyünk. A mozdonyvezető induláskor bemutatkozik, köszönti az utasokat. Kalinyingrádi sétára este lesz végre időnk. Későre jár, de egyáltalán nincs sötét.

„Napok óta itt vagyunk, de először jutunk el a városközpontba. A főtéren szép győzelmi emlékmű, minden irányban emlékezés a világháborús győzelemre. Ez ma hangsúlyosabb talán, mint az előző rendszerben. Az egykori diadalra jellemző vörös színt ugyan háttérbe szorította a Szent György-szalag narancs feketéje, de az orosz emlékezetpolitika nem írja át a múltat, nem tagadja el a tényt, hogy a nácizmust legyőző történelmi erő a bolsevizmus volt”

A főtér monumentális, lehetne bárhol Oroszországban. A rendszerváltás után ezt a helyet komolyan újragondolták, így kerülhetett ide egy óriási pravoszláv templom és több pláza is. Utóbbiból viszonylag kis területen indokolatlanul sok van. Szinte egymásra épültek, de egyik sem üres. Oroszország ebből a szempontból tökéletesen illeszkedik Kelet-Közép-Európába. Láthatóan a „plázázás” a legmenőbb szabadidős tevékenység. Nálunk ismert bolthálózatok nincsenek, de más logó alatt megkapjuk ugyanazt, és az emberek ugyanúgy tolonganak a „fastfashion” boltokban. Betérünk egy drogériába, Krasznaja Moszkva parfümöt keresünk, az eladó elneveti magát, negyvenes nő, tudja még mi az, de eszébe nem jut, hogy valaki még vásárolna olyat.

A belváros pezseg. Időnként magamutogató autósok gyorsulnak a lámpánál, dübörög az autóból a zene, ebből kicsit több van, mint nálunk, de láthatóan a belvárosi életérzés része ez is. Motorosok is vannak. Hangosak is, de ők sincsenek sokan. Tucatnyian gyűlnek össze a főtéren, leállnak, beszélgetnek. Az autók és motorok egyaránt azt mutatják, hogy a jólétnek ez a mutatója hasonló a hazaihoz. Jellemző a 20-25 év körüli körüli járművek dominanciája. Az autók alapján úgy tűnik, hogy szélesebb a középosztály, amelynek van még pénze autóra, a fenntartásra, de jóval kisebb az a réteg, amelynek nálunk tízmilliós értéket meghaladó, új vagy majdnem új autója van. Kevesebb az olyan autó, ami már luxus kategória, ha van, akkor inkább idősebb.

„Sok viszont az új kínai autó”

A tömegközlekedés jó, a buszok újak, a villamosok régiek többségében, de rendben vannak. Sajnos kipróbálni ezeket nem tudjuk. A digitalizáció sokkal elterjedtebb, mint nálunk, nyoma sincs hagyományos jegyek használatának. Mi ugye a szankciók miatt kártyával fizetni nem tudunk, így esélyünk sincs arra, hogy bármiféle helyi applikációt használjunk. Wifi, ingyenes sok helyen van, de a legtöbbre csak orosz mobiltelefonnal lehet csatlakozni.

„Orosz SIM kártyát azonban vásárolni külföldi nem nagyon tud, ez is a közelmúlt terrorcselekményeinek a hozadéka”

Utazásunk negyedik napján kerítünk sort arra, hogy körbejárjuk alaposabban Kalinyingrádot. Nem vagyok klasszikus turista, nem szeretek elveszni múzeumokban, sokkal jobban szeretem átélni egy helynek a mindennapjait. Csak egyszerűen nézni az embereket, az utcák forgatagát, a hivatalos látnivalókon kívül eső városrészeket. A városban dominanciája van a szovjet építészetnek, sok beton, lakótelepek, mindez szépen rendben tartva, sok parkkal. Hosszú séta a Lenin sugárúton, szép boltok, szuvenírbolt is akad sok vicces pólóval. Tukmálás, zaklatás nincs, némi csodálkozás és tisztelet, hogy külföldiként ott vagyunk. Az oroszok udvarias, kedves emberek, ha beszélgetünk velük, különös azonban, hogy ugyanezek az emberek a közlekedésben gyalog, autóval egyaránt tudomást sem vesznek a másikról. A felénk jellemző túlzott közlekedési udvariasság itt ismeretlen. Érdekes kettősség ez.

„A város egyik fő látnivalója az egykori evangélikus katedrális. Mivel ez Kant filozófus városa, emlékezetét nagyon aktívan ápolják”

A katedrálisba azonban nem jutunk be, a helyi egyetem diplomaosztó ünnepsége miatt. Impozáns, szép rendezvény, hasonló, mint a világ bármely pontján. A nagy park minden szeglete erről szól, tízpercenként csendül fel a szovjet himnusz, ami ugye az orosz is, pusztán a szöveget írták át.

Ez már a városközpont, sok a belföldi turista is, központi látványosság a Halászok utcája, ami egy modern építésű, de jellegében a Hanza városokat, azaz a régi porosz építészeti hagyományokat eleveníti fel. Szép és igényes folyóparti sétány.

Impozáns épület a zsinagóga. Ide bemegyünk, természetesen itt is detektoros ellenőrzés, biztonsági őr. Kihátrálnék, mert a bicskámat itt is belépési problémának érzem, de a biztonsági őr szerint az itt se probléma. Mint kiderül, óránként van vezetés, az idős pénztáros hölgy azonban nem hagyja, hogy elmenjünk, szerinte a 45 perc kiváló lehetőség egy jó ebédre náluk. Tipikus kelet-európai jiddis gasztrokultúra fogad minket, érdekes egy magyar számára.

A körbevezetésről aztán kiderül, hogy az lényegében nem más, mint egy előadás, fiatal rabbi beszél. Hosszan, sajnos csak keveset értek. Számomra fura, hogy fedetlen fejjel is lehet bent tartózkodni, szerencsére feleségem a nap miatt vett egy sapkát magának, azt teszem a fejemre. Amikor az előadásnak vége lett, azt gondoltam, hogy szépen mindenki azonnal viharzik tovább, így is jelezve, hogy az igazából senkit se érdekelt. Nem ez történik. A közönség, mintha egy szovjet gyári pártértekezleten lenne, hozzászól, kérdez, véleményt fogalmaz meg. Szokatlan jelenet ez számomra, nálunk ilyennel nem találkozni. A rabbi, az előadó irányába ez mintha a tisztelet jele is lenne. Még javában tart a kérdezz-felelek, amikor eljövünk. Kiállítás is van, megnézzük. Szép, angolul is vannak információk. Egyéni sorsokon keresztül mutatják meg a helyi zsidóság életét. És halálát…

„A város nagy, sétálva gyorsan megy az idő. Szép parkok, sok vízpart, elszórtan található látnivalók. A <világóceán múzeum> rendkívül impozáns. Legalább egy nap a bejárása, kihagyjuk az ingyenes külső részek is nagyon szépek. Tengerjáró hajók, tengeralattjáró, hidroplán. Itt hatalmas vasúti híd épül, amely felnyitható lesz hajók áthaladásakor. Túloldalán régi bástya, de semmi extra. A porosz időkből megmaradt épületek katonai jellegűek, téglából”

Mivel Magyarországon sokat foglalkozom világháborús szovjet emlékművek takarításával, renoválásával, ezért egy ilyet is felkeresünk. Ez 1500 hős katonának állít emléket. Königsberg – mint már írtam – rendkívüli módon megerősített német erőd volt. Elfoglalása fontos előfeltétele volt Berlin ostromának. A védelem megtörése egy ponton csak úgy volt lehetséges, ha a támadók egy időben rohamoznak, és tüzérségi pergőtűzzel lőnek egy erődöt. Így a németek nem tudtak védekezni, de a saját tűz nagyon sok katonát ölt meg. Ebben a rohamban halt meg 1500 szovjet katona, hőstettük azonban megtörte az ellenállást.

Ezen a területen több történelmi emlékhely is található egymás mellett. Kis ortodox kápolna is, meg akarjuk nézni, kiderül, hogy két idős pap is van ott. Egyikük felkel, megmutatja a kápolnát, beszél nekünk Szent Györgyről, elmondom, hogy Erdélyben, Kolozsváron is nagy kultusza van a szentnek, mézillatú gyertyát gyújtunk.

Hazafelé tartva bemegyünk a „mekibe”, a szankciók után „vkuszna i tocsna”, azaz finom és kész nevet kapó gyorsétterembe az Északi Pályaudvarnál. Sokan vannak, a kínálat hasonló, mint itthon, de az elmúlt években azért már nagyon más lett. Sorba állunk, éppen akkor végez féltucatnyi matróz és mennek ki az egyenruhás fiatal katonák. Pár másodpercre minden figyelem rájuk irányul, kétméteres, izmos fiatalok, mintha csak egy szovjet háborús festményről léptek volna le.

„Amúgy is nagy tekintélye van itt a tengerészeknek”

Egy vásárlásnál például egy ötvenes tiszt, szintén jól szabott kimenő egyenruhában áll a sorban, az előtte álló negyvenes nővel flörtölés határát súroló beszélgetésbe kezd. Ami azért meglepő, mert az orosz kultúrában nők idegen férfiakra a legritkább esetben mosolyognak. Mindezt a vásárolt dolgokat szatyorba pakoló férj látható frusztrációval veszi tudomásul.

A gyorskajáldában természetes már minden szintén digitalizálva megy. Mint itthon, óriás panelen állítjuk össze a rendelést, aztán jön a fizetés. Természetesen kártyával, azaz töröljük az egészet, de legalább tudjuk, mit akarunk. Van egyetlen pénztár, ahol lehet kérni és lehet készpénzzel is fizetni. Többen vagyunk, nagy a zaj, a mögöttünk levő férfi felajánlja, hogy segít, amikor látja, hogy külföldiek vagyunk. Kedves gesztus, bár ugyanúgy csak oroszul beszél, mint az eladó. Amikor tisztázzuk, hogy a magyar rösztlinek az oroszban falusias krumpli a megfelelője, akkor megoldódik minden probléma.

„Az ételt gyorsan kapjuk. Minőségében hasonló a hazai <mekihez>, kicsit talán gyengébb minőségben”

Kalinyingradi tartózkodásunk ötödik napját is a városban töltjük. Kicsit belefáradva a látnivalók utáni rohangálásba, csak sétálgatunk. Az internet segítségével megtaláljuk például az egyetlen helyet, ahol vásárolhatunk Krasznaja Moszkva parfümöt. Idehaza a többség ezt az illatot nem is ismerte, mégis szinonímája lett a pacsulinak. Egy évvel korábban Bresztben egy parfümériában találkoztunk ezzel először, akkor kifejezetten túlárazva vehettük meg. Kalinyingrádban egy egykori gyárszerű épület alagsorában találjuk meg a boltot. Idősebb, kedves hölgy örömmel fogad minket, abból a generációból való, amely még a szovjet időszakban szocializálódott. Ők nyitottabbak, beszédesebbek és érdeklődők. Sokat elmond arról, amit árul. Sok dolog csak azért extra drága, mert az orosz termékhez külföldről hozzák a díszdobozt. A bőség zavarában végül annyira elveszünk, hogy csak azt nem vesszük meg, amiért mentünk, a parfümöt. Innen katonai boltokba megyünk, pólókat, tépőzáras ruhamatricákat keresek. Olyanok ezek a helyek inkább, mint nálunk egy sportbolt, a kínálat is nagyjából az, ami nálunk a túraboltokban. Egy helyen van „katonásabb” kínálat, de itt se olyan széles. Amit találunk nagyjából olyan, hogy kis utánajárással itthon is beszerezhetőek.

Ez a nap már-már céltalannak tűnő lődörgéssel telik, estére azonban betérünk egy helyi gyorsétkezdébe „sztalovnyikba”.

„Hát valóban ilyen tálcával pult előtt végigsétáló a hely, de a kínálat kiváló minőségű éttermi, mind a mennyiséget és a minőséget is tekintve. Az ár viszont megdöbbentően alacsony. Három fogás, üdítő, két embernek kevesebb, mint 7000 forint. Nálunk ez már ennyiből ilyen minőségben nem összehozható”

Tartózkodásunk utolsó napján újra elhagytuk Kalinyingrádot, vonatra ültünk, a cél ismét Zelenogradszk városa volt. A vonat zsúfolt volt, ellenben a hazai viszonyokhoz képest szélsebes, méltó a „fecske” névhez, az utastájékoztatón megdöbbenve néztük, hogy még 126-al is mentünk.

Zelenogradszkból egy távolabbi cél irányába igyekeztünk, a Kúr-földnyelvre. Ez egy mesterséges vékony félsziget, egy német mérnök valamikor a 19. században jött rá, hogy miként lehet megkötni a parthoz közeli, addig mozgásban levő homokpadokat. Így egy talán kilométer széles, hosszan elnyúló félsziget jött létre. A hely érdekessége az, hogy sok itteni fa törzse girbe-gurbán nőtt, és kialakulak a táncoló erdők. Napi célunk ennek és az itteni tengerpartnak a megtekintése lett. Eljutni természetesen nem egyszerű, fokozottan védett terület, sorompós beengedés, különdíj és hosszú várakozás, ha gépjárművel megyünk. Ezt elkerülendő választottuk a buszos megközelítést. Ez csak részben bizonyult jó ötletnek. A busz közvetlenül a vasútállomás melletti buszpályaudvarról 26-os számmal indul, de semmi információt nem találtunk azzal kapcsolatban, hogy jegyet milyen formában lehet váltani. A helyzetet csak nehezítette a tény, hogy nagyon sokan szálltak fel a buszra, a sofőrtől kérdeztük meg, hogy mikor is kell fizetni, mint kiderült leszálláskor. Egyébként eljuthattunk volna privát autóval is a célunkhoz, sokan állnak és ajánlják magukat a busznál, azonban a zsúfoltságtól eltekintve a busz is megfelelő volt.

„Rendkívül érdekes volt jelenség volt ez az utólagos fizetés. Nem csak a felszállás okozott bonyodalmat, de az is, hogy a hátsó ajtón már leszállt utasok közelharcot vívtak az első ajtónál, hogy fizetni tudjanak. Magyar szemmel azért az ilyen bizalmi alapú működés elég szürreális. Itthon a leszállók jelentős része valószínűleg élne az elszivárgás lehetőségével”

Mi a Táncoló Erdő megállónál szálltunk le. Innen rövid sétával elérkeztünk egy szépen kiépített erdei ösvényhez. Előtte szuvenir árusok. A hely maga szép, de nem rendkívüli, az ember több táncot vár a fáktól, érdekes, hogy a fotókat később visszanézve több girbegurbaságot látunk, mint a helyszínen.

Itt negyedóra alatt lehet végezni, de szerencsére a „látnivaló” ennél több. A földnyelv külső, tenger felőli oldalára próbálunk eljutni, elvileg ez egy rövid séta lenne, gyakorlatilag nem ilyen egyszerű a dolog, a főútról letérni nem lehet. Az azzal párhuzamos kerékpárúton kellett visszafelé menjünk úgy két kilométert. Kellemes erdei séta. A tengerpart ellenben gyönyörű. Elhagyatott és épp ez a néptelenség adja rendkívüliségét. Százméterenként egy-egy ember vagy család. Csend, monoton tengerzúgás. Hazai mércével mérve szép koranyári időhöz volt szerencsénk, talán 25-28 fok lehetett, odakint ez persze kánikulának számít. A tengerparti séta végén betértünk egy hangulatosnak tűnő helyre, sör nem volt, kávéra negyven percet vártunk, de ez se jött meg végül. Innen elgyalogoltunk egy közeli faluba, ahonnan a busz indult. Érdekes hangulatos hely, romos egykori szovjet kultúrház mellett katonai toborzó plakát és egy vendéglátóhely, ahol sört és füstölt halat lehetett venni. Mi itt se jártunk sikerrel, nem voltak sokan előttünk, ellenben akik voltak, mindent is kértek. A buszon visszafelé nem volt tömeg, de ülőhely nem jutott.

„Zelenogradszkban a már bevált kifőzdénkbe mentünk, ismét hideg zöldséglevest és pelmenyit kértünk”

Beszéltünk pár szót a tulajdonossal, majd vonatra szálltunk. Ez nem volt egyszerű, mert a tömeg óriási volt, heringként préselődtünk. Meleg nyári nap volt mögöttünk, az ilyet nem szívesen hagyják ki a helyiek. Nyilvánvalónak tűnt, hogy ekkora tömegben nem lesz jegyellenőrzés, azonban a kalauz hivatástudata nem ismerte ezt az opciót. Számlálót nyomogatva préselte át magán a tömegen, majd préselte magát vissza, amikor új felszálló érkezett.

Élve a lehetőséggel, hogy a vonat végállomása a „déli” pályaudvar, elmentünk odáig. Ez olyan része volt a városnak, ahol még nem jártunk. Ez nagyobb és szebb, „szovjetebb”, mint „északi” társa. Itt áll például a város névadójának, Kalinyinnak a kissé elhanyagolt állapotban levő szobra. Pár perces sétára akadt némi porosz időszakból maradt épület. Ezeket megnéztünk, útközben akadt néhány szép park, illetve egy kissé őrültnek tűnő férfi, aki szép és  tiszta karate ruhában csatlakozott hozzánk, elmondta, hogy keresi Istent, mutattam egy templomot, hogy ott megtalálja, de nem volt elégedett, mert a templom még csak épült, ott csak munkásokat talál, Istent nem. Végezetül kért pénzt taxira, amit nem tudtunk adni, így elköszönt tőlünk. Tudomásul vettük, hogy ilyen is van itt, hajléktalanokkal dolgozunk feleségem és én is, így meg nem lepődtünk.

„Ellenben csak egyetlen ilyen esettel találkoztunk, a pályaudvarnál volt még pár olyan ember, aki otthontalannak tűnt, de ők is láthatóan próbáltak úgy tűnni, mintha nem azok lennének, amik. A Magyarországon mára tömegjelenséggé vált utcai  hajléktalanság Kalinyingrádban ismeretlen. Egy helyen találkoztunk kéregetővel, idősebb és láthatóan munkaképtelen férfival, pénzt azonban nem nagyon kapott, sokkal inkább megvető tekinteteket”

Ugyanitt idős férfiak és nők tucatnyian házi készítésű virágcsokrokat árultak, ami kelendő portéka, az orosz férfi ugyanis gyakran visz virágot párjának, ez egy elvárt társadalmi minimum. Ide kapcsolódóan kell írni arról is, hogy utcai italozás, hangoskodás egyáltalán nem jellemző. Ilyet egy helyen láttunk, egy utcazenész körül alakult spontán buli, amelyben a hangadó egy katonásan öltözött, de láthatóan inkább hajléktalan férfi hangoskodott. A katonák egyébként nem részei a városképnek, sokan vannak ugyan, de nem annyira, hogy az feltűnő legyen.

Kalinyingrád déli része számunkra nagy séta lett tehát, nagy izgalmat csak a bérelhető elektromos rollerrel a soksávos utakon keresztbe-kasul száguldozó gyerekek jelentettek.

A városközpontban való esti sétát ellenben nem bántuk meg, ez a terület ilyenkor mutatja a legszebb arcát. A vízparti sétányokon tömeg, stílusos utcazenészek, már-már koncerthangulatot teremtenek. Ráadás utolsó napra maradt a város legaranyosabb látnivalói közül legalább egynek a megtalálása. Az apró szobrokból, a homlinokból többet is találhatunk, mi csak Károly nagypapát találtuk meg, igaz nem is vittük túlzásba a keresgélést.

„Az esti időszak keleties pezsgéssel jár Kalinyingrádban. Korzózó emberek a sétányokon, hangos zenével gyorsuló autók és motorok a sugárutakon. Mivel utolsó esténk volt ez a városban, így kissé melankolikusan tekintettünk a lüktetve élő városra, a szép kirakatokra, a szovjet időkből megmaradt díszes kandeláberekre”

Másnap reggel gyors csomagolással indult a nap. Elköszöntünk házigazdánktól, maximálisan elégedettek voltunk a kibérelt lakással. Az indulás előtt még pár dolgot el kellett intéznünk. Egyrészt meg kellett venni az elfelejtett Krasznaja Moszkva parfümöt, másrészt meg kellett nézni a harcoló bölények, szintén még a porosz időkből megmaradt szobrát, amit valami különös okból kifolyólag elkerültünk minden nap. Amikor mindezzel megvoltunk, maradék rubelünkből vettünk pár szuvenirt és a határ felé vettük az irányt. A széles úton alig volt autó. Hosszú várakozásra számítottunk, bár előttünk hétköznap lévén csak kevesek voltak. Az orosz ellenőrzésen gyorsan átjutottunk és szerencsénkre a lengyellel se volt gond, bár az ellenőrzés nagyon tüzetes volt. Előttünk egy német rendszámú autóval közlekedő orosz nő felajánlott két doboz cigit, mert maximum két dobozt lehet bevinni Lengyelországba és neki több volt. Átvettük, de megállapodtunk abban, hogy megvár minket és odaadjuk neki. Szerencsére nem volt bonyodalom, így konspirációs tervünket meg is tudtuk valósítani.

„Részletes és alapos úti beszámolót írtam a Kalinyingrádban és a környező területen tett néhány napos kirándulásunkról. Összefoglalva elmondható, hogy a mai viszonyok között mondhatni egzotikus úticél lehet bárki számára, feltéve, ha szereti és keresi az orosz világot, az oroszos nagyvárosokat”

Amivel mindenképpen számolni kell, az határátkeléssel együtt járó időveszteség, amely akár egy napos is lehet befelé és kifelé egyaránt. Azoknak semmiképpen sem ajánlott Kalinyingrád, akik a nyugaton megszokott és felületes határellenőrzést részesítik előnyben. Azért ez egy háborúval érintett terület, így a hatóságok fokozott érzékenységgel fogadják a belépésre vagy kilépésre érkezőket. Viccelődésnek, reklamálásnak, elégedetlenségnek tere nem nagyon van. Ugyanakkor azt is el kell mondani, hogy a lassúság és az elképesztő alaposság ellenére igenis próbálják a határőrök és a vámosok mindkét oldalon maximális emberséggel végezni munkájukat.

„Ha valaki menne, de nem autóval, mit tehet? Nincs rossz helyzetben. Gdanskba Budapestről megy repülő, gyakran és jó áron. Innen busszal lehet menni Kalinyingrádba, úgy tűnt számunkra, hogy egy busz annyi idő alatt átjutott, mint 2-3 autó”

Szóval talán még a gyorsaság sem elhanyagolható. A kérdés persze az, hogy most éppen vagy akkor, amikor indul készülni valaki, nem történik-e azonnali lengyel határzár, ami megkerülhetetlen problémát jelent.

Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.

Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.

Email : info@moszkvater.com