„nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova érkezik”
Cseres Tibor
Fotó:FORTEPAN/Hunyady József
Hazánk részvételének megítélése a világégésben nem egyszerű feladat. Fájdalmas következtetések levonására késztet. Amit a magyar írók – legalábbis az eddigi termést tekintve – tisztességgel megtettek.
Megtette ezt egy Gyergyóremetéről Budapestre elszármazott fiatalember, aki a harmincas években Békésben újságíróskodva, és versesköteteket megjelentetve vonult be a magyar irodalomba. Plebejus indíttatását élete végig megőrizte. 1945-ben „Viharsarok” címmel “munkás- és parasztújságot” alapít. Később korát, majd a magyar történelmet fogja vallatóra.
„Cseres Tibor (1915-1993) az első volt, aki regényével, a „Hideg napok”-kal elkezdte a számvetést második világháborús történelmünkben”
1941 tavaszán Magyarország a Délvidék visszacsatolásának reményében Hitlerrel szövetkezve megtámadja Jugoszláviát. Az indok, a magyar lakossággal szembeni állítólagos atrocitások. Teleki Pál, az akkori miniszterelnök öngyilkos lesz, búcsúlevele a főméltóságú kormányzóhoz mindennél ékesebben szól:
Szószegők lettünk – gyávaságból – a mohácsi beszéden alapuló örökbéke szerződéssel szemben. A nemzet érzi, és mi odadobtuk becsületét.
A gazemberek oldalára álltunk – mert a mondvacsinált atrocitásokból egy szó sem igaz! Sem a magyarok ellen, de még a németek ellen sem! Hullarablók leszünk! a legpocsékabb nemzet.
Nem tartottalak vissza.
Bűnös vagyok
A szörnyű történet itt nem ért véget.
1942 januárjában magyar katonai alakulatok Bácskában (Újvidéken és környékén) partizánokra vadászva közel négyezer, főként szerb és zsidó nemzetiségű polgári személyt öltek meg, – voltak közöttük magyar származásúak is. A Bajcsy Zsilinszky Endre vezette hosszas politikai harc után végül bíróság elé állították a bűnösöket. Szombathelyi Ferenc vezérezredes, a m. kir. Honvéd Vezérkar főnöke rendelte el a vizsgálatot. A gyilkosoknak sikerült megszökniük (miféle igazságtétel volt!), felelősségre vonásukra csak 1945 után került sor.
„Cseres Tibor a „Hideg napok”-ban, az újvidéki vérengzést szikár, lényegre törő és érzékletes módon írja le. Könyve még ma is megrázóan izgalmas olvasmány, a belőle készült film kitűnő magyar színészek részvételével, Kovács András rendezésében a hazai filmművészet klasszikus alkotása”
Vagy harminc évvel ezelőtt egyik közös külföldi utunkon a moszkvai Ukrajna Szálló apartmanjában, ahová azért költöztettek mellé, mert én voltam a küldöttség egyetlen tagja, aki nem dohányzott, feltettem Cseres Tibornak az engem mindig foglalkoztató kérdést. „Nem zavart, hogy a másik oldal nem tárta fel ugyanígy az általuk elkövetett atrocitásokat?” Tibor bácsi – higgadt bölcsessége és nyugalma, és nem elsősorban kora okán magunk között csak így hívtuk – fegyelmezett józansággal válaszolt. „Ez nem az én, ez az ő feladatuk…” Igaza volt. Csak egy volt a bökkenő. Ez a fajta jogosan elvárt tisztázás a másik fél részéről, a válaszul magyarok ezreit legyilkoló szerb partizánok részéről azóta sem történt meg.
Élete végén közre adott könyvében („Vérbosszú Bácskában”) a magyar író megkísérelte ezt, de nem igazán sikerült, azokban az ügyekben nem igazodhatott el olyan pontosan. Nem jutott el az írói átlényegítésnek arra a magas fokára, ami például másik formailag remekbeszabott regényére, az ismét a háborút idéző „Parázna szobrok”-ra jellemző. Mégis háborús írásai az erkölcsi tisztesség szép példái. Miként későbbi történelmi regényei is. Egy másik regénye, a „Játékosok és szeretők” azt igazolja, a személyi kultusz, időszakának eseményeiben is jól eligazodott.
És most egy másik, egy másfajta mű.
„Talán senki más nem írhatta volna meg olyan hitelesen a balul sikerült 1944 késő őszi magyar kiugrási kísérlet történetét, mint ő. Származása is erre predesztinálta”
Veres Péter – aki a két háború között fizikálisan is megszenvedte a Horthy-korszak egyenruhásainak tevékenységét, nem éppen kegyesen indította útnak az Írószövetség prózai szakosztályának azon ülésén, ahol az ifjú tehetség először vehetett részt:
„Simonffy! Gyere csak ide! Te annak a kiváló Horthy-tisztnek a fia vagy, igaz?”
Igen, ő volt az, ez azonban szerencsére nem tántorította el útján, s talán éppen ezért írhatta meg történelmi kollázs-regényét, „Kompország katonái”-t. Édesapja ugyanis annak a búvópatakként létező „másik Magyarországnak” volt a tagja, és aktív részese, amely valahogy ki akarta vezetni az országot a tragikus összeomlással fenyegető háborúból. Nem rajta múlt, hogy nem sikerült, viszont a felszabadulás utáni nehéz években a hivatalos hatalom Veres Péterhez hasonlóan intézte el, és állította vakvágányra az életét.
„Simonffy Andrással (1941-1995), mert róla van szó, a ’70-es évek legelején ismerkedtem meg, amikor egy ütött-kopott aktatáskából szerkesztette a jelenleg is létező Mozgó Világ folyóirat eléggé rendszertelenül megjelenő ősét”
Nem volt irigylésre méltó helyzetben. Egy-egy szám összeállításakor kemény harcot kellett vívnia a lapot patronáló KISZ központ irodalomban nem igazán járatos funkcionáriusaival. Nemsokára bedobta a törülközőt, miként az a Gáll István is, aki „Ménesgazda” című regényével talán a leghitelesebb képét adta a személyi kultusz embert torzító világának, és akire az akkor még nem sóhivatalként létező Irószövetség az írósüvölvények patronálását bízta. Nem véletlen, hogy később a tehetségét már megmutató ifjú prózaírót magához vette az Új Írás szerkesztőségébe a prózarovat vezetőjének.
Simonffy egyik ironikus hangvételű novellája, „Az igazi lecsó” némileg magyarázatát adja, miért nem sikerülhet nekünk, magyaroknak semmi sem. Három ifjú magyar Nobel-díjas ül egy vasúti fülkében, s mi másról vitázhatnának, mint hogy milyen az „igazi lecsó”. Van, aki már mindjárt az elején, a hagyma és a paprika párolásakor beleteszi a paradicsomot, mások csak később. Van, aki nem kolbásszal, hanem tojással eszi, van, aki rizzsel tömíti. Nemsokára összecsapnak az indulatok. A konklúzió világos, miféle nemzet az, melynek fiai még a lecsó elkészítésében sem értenek egyet. 1944-ben nem a lecsó készítésében, de sokkal fontosabb dologban nem sikerült meglelni a közös hangot, akaratot.
Simonffy könyvének egy nevezetes Ady-idézet a mottója:
„Kompország, Kompország, Kompország: legképességesebb álmaiban is csak mászkált két part között: Kelettől Nyugatig, de szívesebben vissza.”
A megjelenített történelmi események hitelességet az író édesapja, Simonffy Tóth Ernő adja, aki 1944. szeptember 28-án a Faragho Gábor vezérezredes vezette küldöttséggel kiutazott Moszkvába. Október 11-én alá is írtak egy előzetes fegyverszüneti egyezményt. Erről Grigorjev őrnagy, alias Geiger Béla, Sztálin magyar tolmácsának az emlékezéseiből eléggé hiteles képet kaphatunk (Lásd: https://moszkvater.com/ki-volt-grigorjev-ornagy/ Sajnos a dálnoki Miklós Béla vezérezredesre bízott átállás nem sikerült. Horthyt éppen az a tisztikar hagyta cserben, melyet negyedszázadon át pátyolgatott a Ludovika falaitól a doni katasztrófáig.
Voltak más, ügyetlen próbálkozások. Eckhardt Tibor 1940-ben lemondva a Kisgazda Párt elnökségről, Horthy Miklós kormányzó és Teleki Pál miniszterelnök megbízásából az Egyesült Államokba utazott, hogy a német orientáció ellensúlyozására kapcsolatokat építsen ki az angolszász hatalmakkal. Mint ismeretes, kellő felhatalmazás és hazai támogatás nélkül nem járt sikerrel. Még kevesebb sikerrel kecsegtettek a londoni emigrációban élő Károlyi Mihálynak egy emigráns kormány létrehozására irányuló kísérletei. A hazai közvélekedést megdolgozva a Horthy-rezsimnek sikerült tartós ellenszenvet kelteni iránta, az ő nyakába varrva a trianoni bukást.
„A magyar politikai elit bebizonyította vakságát, maradtunk utolsó szövetségesei Hitlernek. Masaryknak, a lengyeleknek ez másképp sikerült”
Sajnos a történet magját elmesélő apa nem érhette meg a könyv megjelenését. Simonffy más forrásokból szerzett, bőséges dokumentumanyaggal is körüljárja, mi volt 1944 októberében. Ki meri mondani: az, ami 1944. december 8-án történt, az a gyalázatos 1849-es aradi vértanúsághoz fogható. Ekkor végezték ki Szálasi parancsara Kiss János altábornagyot és hét társát, annak az ellenállási mozgalomnak a vezetőit, mely folytatni próbálta, amit Simonffy Tóth Ernőék elkezdtek.
Azokat a becsületes magyar katonatiszteket akasztották fel a nyilas pribékek, akik a haza érdekében képesek voltak a magyar társadalom más, velük gyökeresen ellentétes nézeteket valló képviselőivel szövetkezni, Bajcsy Zsilinszkyvel, Tildy Zoltánnal, Szakasits Árpáddal, Kállai Gyulával. Próbálkozásuk elbukott, ám tanulságai a mai napig érvényesek. Sajnos kevesen szívlelik meg őket. Talán mert nem olvassák íróink tanúságtételét….
Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.
Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.
Email : info@moszkvater.com
© 2018-2025 - #moszkvater
