//Háborús számvetés a magyar irodalomban
Cseres Tibor #moszkvater

Háborús számvetés a magyar irodalomban

MEGOSZTÁS

A nagy honvédő háború… A második világháború a magyar írókat is számvetésre késztette. Nem volt könnyű dolguk, hiszen azok az évek nem kerültek be arany betűkkel a magyar történelembe. Cseres Tibor a bácskai vérengzéssel, míg Simonffy András  a sikertelen kiugrási kísérlettel nézett szembe. Szerzőnk két művet – „Hideg napok” és „Kompország katonái” -, mutat be, felidézve azok történelmi környezetét is.

Cseres Tibor #moszkvater
Cseres Tibor
Fotó:FORTEPAN/Hunyady József

Hazánk részvételének megítélése a világégésben nem egyszerű feladat. Fájdalmas következtetések levonására késztet. Amit a magyar írók – legalábbis az eddigi termést tekintve – tisztességgel megtettek.

Megtette ezt egy Gyergyóremetéről Budapestre elszármazott fiatalember, aki a harmincas években Békésben újságíróskodva, és versesköteteket megjelentetve vonult be a magyar irodalomba. Plebejus indíttatását élete végig megőrizte. 1945-ben „Viharsarok” címmel “munkás- és parasztújságot” alapít. Később korát, majd a magyar történelmet fogja vallatóra.

„Cseres Tibor (1915-1993) az első volt, aki regényével, a „Hideg napok”-kal elkezdte a számvetést második világháborús történelmünkben”

1941 tavaszán Magyarország a Délvidék visszacsatolásának reményében  Hitlerrel szövetkezve megtámadja Jugoszláviát. Az indok, a magyar lakossággal szembeni állítólagos atrocitások. Teleki Pál, az akkori miniszterelnök öngyilkos lesz, búcsúlevele a főméltóságú kormányzóhoz mindennél ékesebben szól:

Szószegők lettünk – gyávaságból – a mohácsi beszéden alapuló örökbéke szerződéssel szemben. A nemzet érzi, és mi odadobtuk becsületét.

A gazemberek oldalára álltunk – mert a mondvacsinált atrocitásokból egy szó sem igaz! Sem a magyarok ellen, de még a németek ellen sem! Hullarablók leszünk! a legpocsékabb nemzet.

Nem tartottalak vissza.

Bűnös vagyok

A szörnyű történet itt nem ért véget.

1942 januárjában magyar katonai alakulatok Bácskában (Újvidéken és környékén) partizánokra vadászva közel négyezer, főként szerb és zsidó nemzetiségű polgári személyt öltek meg, – voltak közöttük magyar származásúak is. A Bajcsy Zsilinszky Endre vezette hosszas politikai harc után végül bíróság elé állították a bűnösöket. Szombathelyi Ferenc vezérezredes, a m. kir. Honvéd Vezérkar főnöke rendelte el a vizsgálatot. A gyilkosoknak sikerült megszökniük (miféle igazságtétel volt!), felelősségre vonásukra csak 1945 után került sor.

„Cseres Tibor a „Hideg napok”-ban, az  újvidéki vérengzést szikár, lényegre törő és érzékletes módon írja le. Könyve még ma is megrázóan izgalmas olvasmány, a belőle készült film kitűnő magyar színészek részvételével, Kovács András rendezésében a hazai filmművészet klasszikus alkotása”

Vagy harminc évvel ezelőtt egyik közös külföldi utunkon a moszkvai Ukrajna Szálló apartmanjában, ahová azért költöztettek mellé, mert én voltam a küldöttség egyetlen tagja, aki nem dohányzott, feltettem Cseres Tibornak az engem mindig foglalkoztató kérdést. „Nem zavart, hogy a másik oldal nem tárta fel ugyanígy az általuk elkövetett atrocitásokat?”  Tibor bácsi – higgadt bölcsessége és nyugalma, és nem elsősorban kora okán magunk között csak így hívtuk – fegyelmezett józansággal válaszolt. „Ez nem az én, ez az ő feladatuk…” Igaza volt. Csak egy volt a bökkenő. Ez a fajta jogosan elvárt tisztázás a másik fél részéről, a válaszul magyarok ezreit legyilkoló szerb partizánok részéről azóta sem történt meg.

Élete végén közre adott könyvében („Vérbosszú Bácskában”) a magyar író megkísérelte ezt, de nem igazán sikerült, azokban az ügyekben nem igazodhatott el olyan pontosan. Nem jutott el az írói átlényegítésnek arra a magas fokára, ami például másik formailag remekbeszabott regényére, az ismét a háborút idéző  „Parázna szobrok”-ra jellemző. Mégis háborús írásai az erkölcsi tisztesség szép példái. Miként későbbi történelmi regényei is. Egy másik regénye, a „Játékosok és szeretők” azt igazolja, a személyi kultusz, időszakának eseményeiben is jól eligazodott.

És most egy másik, egy másfajta mű.

„Talán senki más nem írhatta volna meg olyan hitelesen a balul sikerült 1944 késő őszi magyar kiugrási kísérlet történetét, mint ő. Származása is erre predesztinálta”

Veres Péter – aki a két háború között fizikálisan is megszenvedte a Horthy-korszak egyenruhásainak tevékenységét, nem éppen kegyesen indította útnak az Írószövetség prózai szakosztályának azon ülésén, ahol az ifjú tehetség először vehetett részt:

„Simonffy! Gyere csak ide! Te annak a kiváló Horthy-tisztnek a fia vagy, igaz?”

Igen, ő volt az, ez azonban szerencsére nem tántorította el útján, s talán éppen ezért írhatta meg történelmi kollázs-regényét, „Kompország katonái”-t. Édesapja ugyanis annak a búvópatakként létező „másik Magyarországnak” volt a tagja, és aktív részese, amely valahogy ki akarta vezetni az országot a tragikus összeomlással fenyegető háborúból. Nem rajta múlt, hogy nem sikerült, viszont a felszabadulás utáni nehéz években a hivatalos hatalom Veres Péterhez hasonlóan intézte el, és állította vakvágányra az életét.

„Simonffy Andrással (1941-1995), mert róla van szó, a ’70-es évek legelején ismerkedtem meg, amikor egy ütött-kopott aktatáskából szerkesztette a jelenleg is létező Mozgó Világ folyóirat eléggé rendszertelenül megjelenő ősét”

Nem volt irigylésre méltó helyzetben. Egy-egy szám összeállításakor kemény harcot kellett vívnia a lapot patronáló KISZ központ irodalomban nem igazán járatos funkcionáriusaival. Nemsokára bedobta a törülközőt, miként az a Gáll István is, aki „Ménesgazda” című regényével talán a leghitelesebb képét adta a személyi kultusz embert torzító világának, és akire az akkor még nem sóhivatalként létező Irószövetség az írósüvölvények patronálását bízta. Nem véletlen, hogy később a tehetségét már megmutató ifjú prózaírót magához vette az Új Írás szerkesztőségébe a prózarovat vezetőjének.

Simonffy egyik ironikus hangvételű novellája, „Az igazi lecsó” némileg magyarázatát adja, miért nem sikerülhet nekünk, magyaroknak semmi sem. Három ifjú magyar Nobel-díjas ül egy vasúti fülkében, s mi másról vitázhatnának, mint hogy milyen az „igazi lecsó”. Van, aki már mindjárt az elején, a hagyma és a paprika párolásakor beleteszi a paradicsomot, mások csak később. Van, aki nem kolbásszal, hanem tojással eszi, van, aki rizzsel tömíti. Nemsokára összecsapnak az indulatok. A konklúzió világos, miféle nemzet az, melynek fiai még a lecsó elkészítésében sem értenek egyet. 1944-ben nem a lecsó készítésében, de sokkal fontosabb dologban nem sikerült meglelni a közös hangot, akaratot.

Simonffy könyvének egy nevezetes Ady-idézet a mottója:

„Kompország, Kompország, Kompország: legképességesebb álmaiban is csak mászkált két part között: Kelettől Nyugatig, de szívesebben vissza.”

A megjelenített történelmi események hitelességet az író édesapja, Simonffy Tóth Ernő adja, aki 1944. szeptember 28-án a Faragho Gábor vezérezredes vezette küldöttséggel kiutazott Moszkvába. Október 11-én alá is írtak egy előzetes fegyverszüneti egyezményt. Erről Grigorjev őrnagy, alias Geiger Béla, Sztálin magyar tolmácsának az emlékezéseiből eléggé hiteles képet kaphatunk (Lásd: https://moszkvater.com/ki-volt-grigorjev-ornagy/ Sajnos a dálnoki Miklós Béla vezérezredesre bízott átállás nem sikerült. Horthyt éppen az a tisztikar hagyta cserben, melyet negyedszázadon át pátyolgatott a Ludovika falaitól a doni katasztrófáig.

Voltak más, ügyetlen próbálkozások. Eckhardt Tibor 1940-ben lemondva a Kisgazda Párt elnökségről, Horthy Miklós kormányzó és Teleki Pál miniszterelnök megbízásából az Egyesült Államokba utazott, hogy a német orientáció ellensúlyozására kapcsolatokat építsen ki az angolszász hatalmakkal. Mint ismeretes, kellő felhatalmazás és hazai támogatás nélkül nem járt sikerrel. Még kevesebb sikerrel kecsegtettek a londoni emigrációban élő Károlyi Mihálynak egy emigráns kormány létrehozására irányuló kísérletei. A hazai közvélekedést megdolgozva a Horthy-rezsimnek sikerült tartós ellenszenvet kelteni iránta, az ő nyakába varrva a trianoni bukást.

„A magyar politikai elit bebizonyította vakságát, maradtunk utolsó szövetségesei Hitlernek. Masaryknak, a lengyeleknek ez másképp sikerült”

Sajnos a történet magját elmesélő apa nem érhette meg a könyv megjelenését. Simonffy más forrásokból szerzett, bőséges dokumentumanyaggal is körüljárja, mi volt 1944 októberében. Ki meri mondani: az, ami 1944. december 8-án történt, az a gyalázatos 1849-es aradi vértanúsághoz fogható. Ekkor végezték ki Szálasi parancsara Kiss János altábornagyot és hét társát, annak az ellenállási mozgalomnak a vezetőit, mely folytatni próbálta, amit Simonffy Tóth Ernőék elkezdtek.

Azokat a becsületes magyar katonatiszteket akasztották fel a nyilas pribékek, akik a haza érdekében képesek voltak a magyar társadalom más, velük gyökeresen ellentétes nézeteket valló képviselőivel szövetkezni, Bajcsy Zsilinszkyvel, Tildy Zoltánnal, Szakasits Árpáddal, Kállai Gyulával. Próbálkozásuk elbukott, ám tanulságai a mai napig érvényesek. Sajnos kevesen szívlelik meg őket. Talán mert nem olvassák íróink tanúságtételét….

MEGOSZTÁS

Pályámat „külügyérként” kezdtem az Írószövetség nemzetközi osztályán. Huszonhárom esztendőt töltöttem az írók rokonszenvesen békétlen családjában, s közben mint fordító eljegyeztem magam az orosz irodalommal, kultúrával. A rendszerváltás után a szükség arra késztetett, hogy pályát váltsak. Felvettek a Magyar Országgyűlés sajtóirodájára tanácsosnak, majd a sors kirepített Brüsszelbe, ahol szintén sajtótitkárkodtam. Telt-múlt az idő. Hazatérve ismét felfedeztek, mint fordítót, írót. Másfél méter az általam fordított és írott művek hossza könyvtárszobám polcán. Írásaim száma ezernél is több. Örülök, hogy élek, hogy még tudok dolgozni, hogy még vannak barátai az írott szónak, akik előítélet nélkül nézik a hozzánk egyre közelebb kerülő nagyvilágot. Köszönet nekik az érdeklődésért. Amíg lehet, szeretném szolgálni őket.