„nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova érkezik”
Péli Éva anyaga a #moszkvater.com-on
Dmitrij Trenyin
Fotó:Tilo Graser
– Dmitrij Vitaljevics, az Ön központi tézise, hogy Oroszország lezárja az I. (Nagy) Péter cár által kezdeményezett „Európa felé fordulást” (Pivot to Europe). Mivel jár ez a változás? Véglegesnek tekinthető ez elfordulás a Nyugattól?
– Ez nem a Nyugattól elfordulás, hanem elhatárolódás attól a történelmi próbálkozástól, hogy mi váljunk a Nyugattá. Ez a kísérlet, mely három évszázadon keresztül, különböző megnyilvánulásokban zajlott, véget ért. A Nyugat külön utat jár, Oroszország külön utat jár. Nagy Péter koncepciójának lényege az volt, hogy Oroszország nagy európai hatalommá emelkedjen, ami II. Katalin idejére sikerült is. Később, Vlagyimir Lenin és a marxizmus-leninizmus égisze alatt megpróbálták Oroszországot egy világméretű kommunista rendszerbe integrálni, amelynek esetleg Európában lett volna a központja, mivel Lenin abból indult ki, hogy Németország lesz a vezető szocialista nemzet.
Ezt követően, Mihail Gorbacsov, Borisz Jelcin és Vlagyimir Putyin korai éveiben Oroszország megkísérelte az integrálódást a Nyugatba, hogy intézményesen is tagja legyen a NATO-nak és az EU-nak. Ez volt a „Nagy Európa Lisszabontól Vlagyivosztokig” koncepciójának célja. Európa ekkor modellként és mentorként szolgált, egyben a nyersanyag export fő piaca, valamint a modern technológiák forrása volt.
„Ez a korszak két okból is lezárult. A legfőbb ok az, hogy Oroszország 30 évnyi közeledés és az <európaivá válás> áhítása során megértette, képtelen Nyugattá válni. Ennek oka a nyugati rendszer hierarchikus felépítésében rejlik, amelyben mindig van egy hegemón hatalom. Az integráció ugyanis nem a gazdasági reformokkal, hanem a hegemónnak való alárendelődéssel kezdődik. Oroszország azonban – sem az elit, sem a nemzet egésze – természeténél fogva nem képes elfogadni egyetlen hegemón hatalmat sem”
A második ok, hogy a Nyugat, különösen Európa felismerte, Oroszországnak nemcsak Európán kívül vannak érdekei, hanem túl nagy is ahhoz, hogy könnyedén integrálódjon. Németország nyugati beolvasztásához, betöréséhez két háború kellett, és egy olyan Oroszország, amely nem szenvedett háborús vereséget, túl nagy szavazótömb lett volna az Európai Parlamentben.
A végleges szakítás közvetlen oka az ukrajnai háború volt. Oroszországot meglepte, milyen kemény, igazságtalan és hisztérikus reakció érkezett Európából az orosz fellépésre. Nem sejtettük az európai elit és a média részéről érzett gyűlölet mértékét – amit nálunk ruszofóbiának nevezünk. Oroszországban ugyanakkor nincs gyűlölet az ukránok, mint nép ellen.
Ez kellemetlen, de fontos felismerés volt. Oroszország számára a nyugati irányzat természetes módon kifullad, nem valósítható meg, és már nem is kívánatos. Ugyanezen okból Oroszország más szövetséghez sem csatlakozhat. Bár Kína más külpolitikát folytat, egy kínai hegemónia elfogadása ugyanolyan nehéz lenne, mint egy európai vagy amerikai hegemóniáé. Ezzel a keleti út is lezárult.
„Ami marad, az Oroszország, mint jelentős hatalom. Bár nem a legnagyobb a világon, de elegendő súllyal rendelkezik ahhoz, hogy önálló szereplőként lépjen fel. Ezenfelül civilizációs szempontból is eltérő. Ez a másság igaz Európához, és hatványozottan érvényes Ázsiához képest. Mindez lehetővé teszi, hogy Oroszországról mint különálló civilizációról beszéljünk”
Természetesen a Nyugattal való kölcsönhatások révén sokat tanultunk, miközben az európai irány kudarca nagyban hozzájárult ahhoz, hogy jobban megismerjük saját magunkat. Ennek eredményeként úgy gondolom, felismertük egyediségünket, de ezzel együtt az egész nemzetközi közösséggel való szoros kapcsolatunkat is. Manapság ez a kötődés Európával gyengébb, az úgynevezett globális Déllel és a Kelettel viszont annál hangsúlyosabb. Hosszú ideig elhanyagoltuk Ázsiát, és a nem nyugati világot. Ezért most elérkezett az idő, hogy bepótoljuk ezt a lemaradást, és intenzívebben foglalkozzunk Ázsiával, Afrikával és Latin-Amerikával.
– Azt állítja, hogy a Nyugat ellenségesebb Oroszországgal szemben, mint valaha. Véleménye szerint melyek ennek a történelmi ellenségeskedésnek az alapvető, mélyen gyökerező okai?
– Ez az ellenségeskedés a pillanatnyi helyzettől függően ölt különféle formákat. Az Európai Unió számára Oroszország kiemelkedően fontos, hiszen egyesítő erőként szolgál. Jóllehet, az Európában érzékelt Oroszország jelentette állítólagos fenyegetés gyakorlatilag nem létezik, azonban politikailag szükség van ennek a fenyegetésnek a terjesztésére. Oroszországot Európa kapuja előtt álló barbárként ábrázolják. Egyszerre nagyon gyenge, aljas és rossz, ám valamiért mégis elég erős. Ez ugyan logikailag ellentmondásos, de ez most másodlagos. Azt a gondolatot azonban, hogy Oroszország kész Európa megtámadására és leigázására, tényként tálalják.
„Mivel Oroszország az európai vezetőség szemszögéből a legfőbb fenyegetés, ezáltal minden más probléma háttérbe szorul. Az elitek, akik láthatóan küszködnek a jelenlegi kihívásokkal, így kapnak egy összefogást biztosító horgonyt”
Vegyük példának Franciaországot. Mi egyesíti a francia nemzetet? Nem Macron politikája, hanem az orosz ellenségkép. Ez ténylegesen egyesíti a franciák többségét. Hasonló helyzet áll fenn a legtöbb országban.
Mindemellett a helyzet lehetővé teszi bizonyos köröknek a profitot – például a Rheinmetallnak és más, a hadiipari komplexumhoz tartozó cégeknek. Főleg a recesszió idején. A militarizálás valóban tekinthető olyan impulzusnak, amely fellendíti a gazdasági növekedést, ahogy Oroszországban is történt 2022 után.
Ezenkívül egyes európai államoknak megvannak a maguk rendezetlen ügyei. Személy szerint nagy csalódás volt számomra Finnország. Nem számítottam arra, hogy a sérelmeik ilyen mélyen gyökereznek. Azt gondoltam, közel 70 éven át szívélyes kapcsolatokat ápoltunk. Nyilvánvalóan végig „kő volt a ruha alatt” (azaz mély haragot tápláltak – a szerk. megjegyzése).
„Feltételezem, Németországban léteznek olyan körök, amelyek számára a jelenlegi konfliktus bizonyos értelemben megtorlás 1945-ért. Legalábbis nekem ez a benyomásom”
A brit politika pedig a 19. század óta nagyrészt a közép-ázsiai rivalizáláson, az úgynevezett „Nagy Játszmán” alapult. A brit ruszofóbia gyökerei rendkívül mélyre nyúlnak.
Hasonló jelenséget gyakorlatilag mindenhol találunk. A kisebb államoknak, baltiaknak vagy a lengyeleknek megvannak a maguk követelései. Célszerűbb lenne azonban ezt a nacionalizmust egy kevésbé veszélyes irányba terelni.
A finnek tehát csalódást okoztak, ugyanakkor Magyarország kellemes meglepetés volt. Az 1849-es és 1956-os események ellenére sem látom Magyarországon azt a mélyen gyökerező ruszofóbiát, amelyet várnék. Ez az egyetlen pozitív kivétel.
Dmitrij Trenyin
Fotó:Tilo Graser
– Németországot sokáig kapocsként tartották számon Oroszország és a Nyugat között. Hogyan ítéli meg a jelenlegi berlini politikát? Moszkvában egyszerűen az Egyesült Államok politikájának folytatásaként érzékelik Berlint, vagy lát ott önálló potenciált?
– Németországban megvan a lehetőség az önálló cselekvésre. Nálunk sokáig az az egyszerűsített felfogás uralkodott, hogy a német kormány Washington engedelmes vazallusa. Mindazonáltal, főleg a jelenlegi kancellár alatt úgy tűnik, Németország törekszik saját identitásának megerősítésére. Sajnos, ez a ruszofóbia és a militarizálás útján valósul meg.
„Ebből fakadóan, amit a német politikusok ma mondanak, az egy önálló, ám általánosságban ellenséges irányvonalat képvisel Oroszországgal szemben. Természetesen senki sem ismeri be, hogy itt megtorlásról is szó van 1945-ért. Pedig a bosszúra való törekvés természetes emberi jelenség. A németeknek most demonstrálniuk kell, hogy valóban a jók oldalán, a történelem helyes oldalán állnak. Ezt az alkalmat a konfliktus Oroszországgal tökéletesen biztosítja”
Érdemes megjegyezni, hogy a németek, akárcsak a japánok, különbséget tesznek az 1945-ös győztesek között. Amerika a „jó” győztes, ugyanis tudat alatt az amerikaiak a német és a japán kultúrában felettük állónak számítanak. A magasabb rangúval szembeni vereség nem jelent problémát. Oroszország azonban alattuk áll. És éppen ezért egy olyan valakivel szembeni vereség, aki civilizációsan alacsonyabb szinten áll, problémát okoz.
„Ezek a sérelmek valójában soha nem szűntek meg teljesen. Csupán időnként törnek a felszínre”
Összességében ezek a motívumok – enyhén rasszista, erősen revansista, ez az emberi bosszú – véleményem szerint teljes mértékben megmagyarázzák a politikusok e generációjának álláspontját.
– Hogyan festene egy életképes európai biztonsági architektúra, amely elismeri az orosz biztonsági érdekeket és strukturálisan is rögzíti azokat?
– Engem jobban érdekelnek azok a feltételek, amelyek mellett egy ilyen architektúrát közösen létre lehet hozni. Ezek a feltételek a következők: Európa elismeri, hogy Oroszországnak vannak biztonsági érdekei, és Európának tiszteletben kell tartania ezeket. Az orosz érdekek régóta egyértelműek, elsősorban a NATO-bővítéshez és a katonai infrastruktúra orosz határokhoz közelebb történő telepítéséhez kapcsolódnak. Európa korábban ezt nem akarta meghallgatni, és úgy gondolom, most sem hallgatja meg. Amíg a jelenlegi európai elitek hatalmon vannak, ezek a feltételek véleményem szerint nem fognak teljesülni. Emiatt nem hiszem, hogy életem hátralévő részében stabil európai biztonsági architektúrát élnék meg.
„A legjobb, amiben reménykedhetünk, az egyfajta <hideg szembenállás> kialakulása. Oroszország és Európa között létrejön egy többé-kevésbé stabil frontvonal, ahol nem zajlanak harcok. Ez gyakorlatilag hidegháború az 1950-es évek elejének stílusában, de forró háború nélkül”
Az ukrajnai háború előbb-utóbb véget ér. Továbbra is reménykedem benne, hogy nem lesz háború a NATO és Oroszország között – még ha ez a lehetőség fenn is áll. Amennyiben sikerül megkapaszkodnunk a szakadék felett, és nem zuhanunk le, akkor pontosan ez lesz a biztonsági architektúra. Ezt az architektúrát egyébként nyugati szomszédaink már most is építik: falak, kerítések, árkok és szögesdrót formájában. Ez pedig még a legjobb opció – ez a biztonsági architektúra vár ránk az ukrajnai háború befejezése után.
– 2026-ban amerikai rakétákat fognak telepíteni Németországban. Hogyan reagál erre Oroszország?
– Oroszország érzékenyen fog reagálni. Ha az amerikaiak valóban a „kubai válság 2.0” útjára akarnak lépni, az teljesen reális forgatókönyv. Oroszország fejleszti katonai kapcsolatait Kubával. A kubaiaknak minden okuk megvan arra, hogy féljenek egy inváziótól és egy rendszerváltástól. Ezért tisztán elméletileg nem zárom ki, hogy amennyiben az Egyesült Államok rakétákat telepít Németországban, Moszkva és Havanna megállapodást köthet arról, hogy orosz fegyvereket szállítanak Kubába.
Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.
Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.
Email : info@moszkvater.com
© 2018-2026 - #moszkvater
csakafidesz says:
“Érdemes megjegyezni, hogy a németek, akárcsak a japánok, különbséget tesznek az 1945-ös győztesek között. Amerika a „jó” győztes, ugyanis tudat alatt az amerikaiak a német és a japán kultúrában felettük állónak számítanak. A magasabb rangúval szembeni vereség nem jelent problémát. Oroszország azonban alattuk áll. És éppen ezért egy olyan valakivel szembeni vereség, aki civilizációsan alacsonyabb szinten áll, problémát okoz.”
Ez egy érdekes nézőpont. Nos a civilizációs szint tekintetében valóban van különbség, és a fejlődés feltételei is eltérőek. Nézzünk egy példát. Armand Hammer közbenjárásával az 1920-as évek végén a német Faber Castell ceruzagyárat épített Oroszországban.
(Bár a németek az hiszik, hogy ők találták fel a ceruzát, nos ez tévedés, mert Kínában már Krisztus előtt is volt bambuszpálcába fogott grafit használó eszköz.) Minden esetre a ceruzát az oroszok karandas-nak hívják, Caran d’Ache svájci ceruzagyár termékei nyomán amelyek ekkor minden sarkon kaphatóak voltak. Tény, hogy kellett egy nagykapacitású gyár és meg is vásárolták a licencet.)
Hmm. A ceruzagyár világít rá, hogy 1917-ben még nagy iskolázottsági különbségek voltak, és bár 1945-re általános lett az írni-olvasni tudás az ideológiával átszőtt szovjet iskola nem volt elsőrangú.. A barbár, alkoholista orosz figurája sajnos él a köztudatban, bár a legtöbb ember mást tapasztal, ha közelebb kerül az oroszokhoz.
Van-e különutas orosz civilizáció? Én erre nemet mondanék, mert alapjában a keresztény, pravoszláv alapokra épülő, európai mintákat követő kulturáról van szó. Kínától sokkal távolabb áll az orosz kultura, mint Európától.
A nagy bosszúvágyra pedig csak egy felelet lehetséges. 1941-ben a németek támadták meg a Szovjetuniót és igen nagy területet elfoglaltak. Nézzük meg közelebbről. Az NDK-ért lehetne bosszút forralni, de pont ott maradtak meg normálisnak a németek és az AfD legnagyobb szavazóbázisa a volt keleti Németországban van.
Tuco says:
“Oroszországot meglepte, milyen kemény, igazságtalan és hisztérikus reakció érkezett Európából az orosz fellépésre. Nem sejtettük az európai elit és a média részéről érzett gyűlölet mértékét – amit nálunk ruszofóbiának nevezünk.”
Európában szerencsére már nem divat katonai erővel megoldani a vitás kérdéseket. Aki mégis emellett dönt, az ne várja hogy felállva tapsolnak neki. Az áldozati póz ezen nem segít. Az többet érne, hogy az oroszok mások folyamatos hibáztatása helyett néha önvizsgálatot is tartanának.
“Oroszország azonban – sem az elit, sem a nemzet egésze – természeténél fogva nem képes elfogadni egyetlen hegemón hatalmat sem”
Kivéve, ha az hegemón hatalom maga Oroszország.
“…azok a feltételek, amelyek mellett egy ilyen architektúrát közösen létre lehet hozni. Ezek a feltételek a következők: Európa elismeri, hogy Oroszországnak vannak biztonsági érdekei, és Európának tiszteletben kell tartania ezeket”
Ez fordítva is igaz: Oroszországnak is tiszteletben kell(ene) tartani Európa biztonsági érdekeit. Amíg ez nem megy, marad a vasfüggöny. Szerencsére sokszáz kilométerre keletebbre, mint 1945-89 között.
Bandzi says:
…nem az oroszok kezdték a stats quo felrúgását, a nyugat , mert gyengének erezte a felbomlott Szovjetuniót, nyomolt előre legyen ami lesz alapon. Az amerikaiak körbetamasxpontozták az oroszokat és a Szu kivált nemzeteit minden eszközzel próbalták maguk alá lekötelezni…. A következő lèpés pedig oroszország lenyúlása, feldarabolása lenne, amit Jelcin alatt direktbe meg is próbáltak.
Az oroszok nem hülyék, folyamatosan próbáltak diplomáciai úton ( ami tőlük meglepő, de érthető ) egyezkedni, lévén katonailag, gazdaságilag gyengél voltak, de az előbbi okoknal fogva amerika és a pincsi nyugat ezt nem akarta meghallani…. Emellett azt gondolták az otoszok, ha mentálisan erősek , akkor az európával való kölcsönös gazdasági függőségben nem veszíthetnek…. na de ez az összefonódás az amerikai nemzeti èrdekeket alapvetően sértette, úgyhogy robbant az Északi Áramlat és minden amit ez szimbolízált
..
csakafidesz says:
Ez mind igaz. A Szovjetunió volt gyenge. Oroszország pedig dinamikusan fejlődő potenciális szuperhatalom. Anno az SZU-ban nem volt miért dolgozni. Nem lehet ráismerni mert nincs már sorban állás minden kapható. Százszor annyi az autó, stb. A szankciók csak növelik a termelést.
HandaBandy says:
Nos, ismét az álmorális, üres frázisok pufogtatása. De kezdjük a végével!:
” Oroszországnak is tiszteletben kell(ene) tartani Európa biztonsági érdekeit.”
Megtette, mindez fordítva, és ez már számolhatatlanul sokszor elhangzott, nem történt meg. Sőt! Titokban egy konfrontatív rezsimet támogatott (ültetett) egy ország nyakára és hát, békében készülj a háborúra, komoly pénzeket erőltetett bele egy olyan védelmi hálózatba ami láthatóan nem sokat ért. Érdekes módon 2004 előtt ez nem volt téma. De ez maradjon csak a szláv antibölcsesség egy különös mozzanata!
“…már nem divat katonai erővel megoldani a vitás kérdéseket.”
Valóban örvendetes, csupán annyit hozzá, hogy az amerikai megszállás árnyékában ez nem túl meglepő. A délszláv válság mégis mintha kilógna ebből a “szeressük egymást gyerekek” story-ból, ahol először bizonyosodott be fényesen, hogy Európa még a saját tyúkóljában sem képes békét garantálni. Papírkutyák, mint ahogy a filmben is elhangzott.
Joe says:
Az orosz oktatás, tudomány már a bolsevik forradalom előtt is világszinvonalú volt, főleg a természettudomànyok és a mérnöki tudomànyok terén. De ahogy másutt is, az elitre vonatkozott ez, a paraszti tömegek tudatlanok voltak. Az, hogy az első nagyüzemi ceruza , autó ,óra, stb. gyàrtás Nyugatról vett vagy bartellezett gyártósorokon indult, az a tömegek felemelését szolgálta. Ahogy ugyanekkor pl. Klebelsberg népiskolai programja nálunk.
csakafidesz says:
A “tömegek” a Gulagra mentek. Félelmetes terrorgépezetet építettek ki a Cseka-GPU-NKVD ügynökei, és a nép az istenadta nép teljesen el volt nyomva a “munkásosztály” nevében. Ami a licenceket illeti, hát a legtöbb nem licenc volt, hanem elhozták 1945-ben a tervrajzokat Németországból. Pl. az Opel és a Moszkvics 401 hasonlósága megdöbbentő. Az óragyártás beindulásáig sem szükölködtek órákban, mert mindenhol begyüjtötték azokat, sőt az elesett német katonák kezéről is lecsatolták. A Szovjetunió 1945 után hatalmasat ugrott a technológiai szinvonalban a leszerelt német gyáraknak köszönhetően.
HandaBandy says:
Vae victis!
Peterdi Nagy László says:
Trenyin interjúja remek érv az Európa elleni állítólagos orosz invázió cáfolatához. Mint ahogyan Puskin verses regénye, az Anyegin is. A költő így mutatja be a hősét, akit azóta is a “felesleges ember” prototípusának nevezünk. (“Harold-köpenyt hord, s moszkvai”) És feleslegesnek bizonyultak Jelcinnek a Duma ellen felvonuló tankjai is, annak ellenére, hogy az egész puccsot “demokratikus átmenetnek” nevezik. A világ jelelegi”átépítése” nem egyedül az akkori bürokratikus orosz vezetés elhibázott gazdasági, politikai hibái miatt kezdődött meg, hanem az ötszáz éves nyugati típusú kapitalizmus is válságba került a hidegháború után. Trenyin helyesen állapítja meg, hogy a Duma épületének egykori ostromlói – igen helyesen ma már nem hisznek abban, hogy számukra a nyugati kapitalizmus a jövő, még ha Ukrajna minden négyzetcentiméterét elfoglalják is ebben a kijózanító háborúban. De ha megértik ezt, akkor hatalmas lépést tehetnek egész társadalmuk fejlődésében.