//Háborúba torkolló vérfürdő
A szumgaiti pogromra emlékező temetési menet Jerevánban 1988. április 24-én #moszkvater

Háborúba torkolló vérfürdő

Szumgait. Egy város, melyet egy 1988-as pogrom miatt ismert meg a világ, és amely kirobbantotta az azeriek és az örmények között a véres, rengeteg áldozattal járó háborút.

A szumguti pogromra emlékező temetési menet Jerevánban 1988. április 24-én #moszkvater
A szumgaiti pogromra emlékező temetési menet Jerevánban 1988. április 24-én
Fotó:EUROPRESS/Ruben Mangasaryan/Sputnik

Vélhetően nem sok olyan város található ma a Földön, amelynek nevét még az útikalauzok is úgy azonosítják be, hogy a világ egy kegyetlen pogrom miatt ismerhette meg a nevét. Nos, vélhetően már maguk, az azeriek sem büszkék arra, ami 1988. február 28-án és 29-én történt a város utcáin. Az 1949-ban alapított település mára Azerbajdzsán harmadik legnagyobb városa a 300 ezret meghaladó lakosságával, ám ha szóba kerül Szumgait neve, szinte kivétel nélkül mindenkinek a fent nevezett vérengzés ugrik be először. Illetve az, hogy a konfliktus során 53, zömében örmény veszítette életét, több százra rúgott a sebesültek száma, valamint a városban élő 14 ezer örmény elmenekült.

„És ami talán a leglényegesebb! A pogrom egy sokkal véresebb konfliktus, a rengeteg áldozatot követelő összetűzésnek, a hegyi-karabahi háborúnak vált az okozójává”

És hogy mi hozta felszínre azt a gyűlöletet, ami a késői Szovjetunió első tömeges erőszakhullámához, majd két nép háborújához vezetett? Nos, maga a város meglehetősen lehangolt képet mutatott akkoriban, a település mérete nem bírta el a 250 ezres lakosságot – állandósult a lakáshiány, és az emberek többsége összetákolt munkásszállásokra kényszerült. Ráadásul elképesztően szennyezett volt a levegő a sok gyár nem éppen természetbarát működésétől. Ma szinte elképzelhetetlen felfogni azt, hogy a nyolcvanas években a lakosság átlagéletkora alig haladta meg a 25 évet, ráadásul a bűnözés melegágya volt a város. Minden ötödik lakosnak meggyűlt a baja a törvénnyel.

A szétesőben lévő Szovjetunió egyszerűen nem volt felkészülve arra, ami itt az azeri és örmény népben felhalmozódott. 1988. február 20-án a szikra lángra lobbantotta az ellentéteket, ugyanis az Azerbajdzsánhoz tartozó Hegyi-Karabah regionális tanácsa megszavazta az örmény többségű autonóm terület egyesülését Örményországgal. Zavargások indultak, és az örmények nagyon sok azerit üldöztek el az otthonaikból. Ők Azarbajdzsánban találtak új otthonra, közülük a többség éppen Szumgaitban. A menekültekben és az őket befogadó azeriekben fokozatosan nőtt a bosszúvágy, és amikor a rend fenntartására idevezényelt bakui munkások útját eltorlaszolták -így azok nem is jutottak el Szumgaitba -, már lehetett tudni, vér fog folyni.

„És amikor elkezdődtek február 28-án az erőszakos cselekmények, és az azeriekből álló rendőrség semmit sem tett az események megállítására, a helyi azeriek felbátorodtak. Ráadásul éppen ekkor jelentették be a televízióban és rádióban, hogy az örmények Hegyi-Karabahban megöltek két fiatal azerit”

A hegyi-karabahi történések miatt felháborodott azeriek örményeket támadtak meg, sokat közülük meggyilkoltak. A széteső Szovjetunió nem volt felkészülve az ilyen eseményekre, ezért csak nagyon nehezen, sok örmény számára későn született meg a döntés a hadsereg bevetéséről. Az első erőszakos cselekményeket este a piac és a mozi környékéről jelentették, míg az összegyűlt tüntetők kisebb csapatokra szakadva elindultak levadászni az örményeket. A 10-15 fős bandák kegyetlenül végeztek azokkal az örmény származásúakkal. Többeket úgy vertek agyon baltákkal, hogy a későbbiekben szinte azonosítani sem lehetett őket. Az utólagos nyomozás kiderítette, hogy azok, akik gyilkoltak, túlnyomó többségben az otthonukból elűzöttek voltak. Ugyanakkor szinte hihetetlennek tűnhet a pogrom áldozatainak számát tekintve, hogy az egy idő után az ellenálló örmények és az azeriek is vigyáztak arra, hogy gyerekeket ne bántsanak.

Február 29-én kora reggel érkeztek meg a városba a szovjet belügyminisztérium csapatai és a katonai akadémia hallgatói Bakuból. A feldühödött tömeg azonban Molotov-koktélokkal és vasbotokkal rájuk támadt, aminek következtében száz kiskatona sérült meg. Eközben már ülésezett Moszkvában az SZKP Központi Bizottságának Politikai Bizottsága, ahol Mihail Gorbacsov tartott a fegyveres beavatkozástól, míg Dmitrij Jazov védelmi miniszter azonnali beavatkozást sürgetett. Amíg folyt Moszkvában a vita, addig tovább tartottak a vérengzések Szumgaitban.

„A lincselést végül a városba érkező tengerészgyalogosok és ejtőernyősök fékezték meg. Parancsnokuk, Vlagyimir Krajev tábornok azonnal kijárási tilalmat rendelt el, majd embereivel megrohamozta a pogrom központjául szolgáló buszpályaudvart”

A katonák négyszáz embert vettek őrizetbe, míg a tengerészgyalogosok által körülvett és védett kultúrpalotába ötezer örményt helyeztek biztonságba. A vérengzés elcsitult városszerte, és a hivatalos adatok szerint 26 örményt és hat azerit gyilkoltak meg az összecsapások során. Az örmények azonban azóta is kitartanak amellett, hogy a pogrom során 53 honfitársuk veszítette el az életét. Valamennyi életben maradt örmény elhagyta a várost, akiket rengetegen követtek Azerbajdzsán egyéb részeiből. A perbe fogottak közül – a legtöbb vádlottal szemben orosz bíróság ítélkezett – nyolcvan embert ítéltek el, míg egyet kivégeztek.

MEGOSZTÁS