Ismét dörögnek a fegyverek a szomszédunkban. Elszoktunk már ettől, így érthető a rettenet. De alighanem hozzá kell szokni, hiszen a világrend súlyos megrázkódtatások közepette alakul át. Nemcsak az eddig ismert Ukrajnának, de az eddig ismert Európának, sőt a világnak is vége. Valami új, bizonytalan kezdődik. Erről eddig sokat írtunk, olvastunk, most kénytelenek leszünk átélni.

A legrosszabb forgatókönyv szerint alakulnak a fejlemények Ukrajnában. Bekövetkezett az, amire az amerikai felderítés már hónapok óta figyelmeztet. A Fehér Ház azonban addig riogatott azzal, hogy jön a farkas, hogy már nem nagyon akarta elhinni senki. Még akkor sem nagyon, amikor tegnap este Volodimir Zelenszkij ukrán elnök szinte már könyörgött a beszédben Moszkvának, hogy ne támadjon. Ekkor azonban már késő volt. S nem nagyon hittünk sokan az újabb „biztos” dátumban azért se, mert Joe Biden ígéreteiben egyre kevésbé lehet hinni. Elolvadt a bizalom. Mint látjuk, Oroszországban teljesen, de igencsak zsugorodik a világban is. De ismerjük el, az amerikai információk ezúttal helytállóak voltak. Az orosz csapatok egy ideje már nem a nyomásgyakorlás eszközeként gyülekeztek az ukrán határon. Egyre kevésbé volt a cél az – azért hinni szeretnénk, legalább egy ideig élt az az opció -, hogy ezzel is tárgyalóasztalhoz kényszerítsék az Egyesült Államokat és a NATO-t.

„A biztonsági garanciákkal kapcsolatos levelére adott washingtoni és brüsszeli válasz után Moszkva a fiók mélyére süllyesztette a diplomáciai megoldás, a tárgyalások forgatókönyveit, a „normandiaiak” február 10-diki berlini egyeztetésének teljes kudarca pedig azt is megerősítette benne, hogy a minszki folyamatnak vége, és jobb, ha a saját kezébe veszi a sorsát”

Nyolc év után előbb elismerte a két szakadár népköztársaságot, majd most az orosz csapatok behatoltak Ukrajnába. Moszkva lépését érthetővé teszi biztonsági érdekeinek folyamatos lesöprése, ezzel párhuzamosan a nemcsak ellenséges, de a Kreml idegeit borzoló kihívó ukrán politika mellett a hidegháború győztesének szerepébe beleszerető Nyugat lekezelő magatartása is. A sértettség, a megalázottság sem indokolhatja azonban egy szuverén állam megtámadását. A háború mindig csak az utolsó lehetőség lehet, és talán volt még néhány lehetőség e szörnyű forgatókönyv elkerülésére.

„Moszkvának azonban elege lett a nyolc éve tartó ukrajnai huzakodásából, egyre inkább aggasztotta a NATO folyamatos közeledése, és borította az asztalt”

Közrejátszott ebben, hogy már megérezte az erejét, és joggal gondolhatta azt, hogy bizonyos határokon belül már megvédheti az érdekeit. Bátorította globális erőviszonyok számára kedvező – Kína felemelkedése, az európaiakat elborító belső gondok, Amerika gyengülése, a karizmatikus vezetők eltűnése a nyugati oldalról – alakulása is. Hosszú út vezetett azonban idáig, Ukrajna megtámadásáig, és ezen az úton a vele szembenállók konstruktívnak egyáltalán nem mondható magatartása is a durva, erőszakos megoldás felé lökték Moszkvát.

„Amerika több figyelmeztető jel – grúz-orosz háború, Krím, Donbassz – ellenére sem akarta akart szembesülni az új realitásokkal, nem érzékelte, vagy csak nem akarata érzékelni Moszkva egyre nagyobb eltökéltségét. Ukrajna önsorsrontó politikája, a szélsőséges és agresszív nacionalizmus erősödése, sok esetben jogsértő magatartása sem segített”

Az utolsó csepp lehetett Moszkva számára a pohárban Volodimir Zelenszkij hétvégi müncheni fellépése, a fenyegetés az atomfegyverrel. Ahelyett, hogy legalább az utolsó pillanatban felajánlotta volna a tárgyalást a Donbassz vezetőivel. A saját állampolgáraival. De nem vall politikai éleslátásra az sem, hogy Kijev éppen a feszültség növekedésekor veszett össze Belarusszal. Most arról ne beszéljünk, hogy Kijev miért nem volt felkészülve nyolc évi háborúskodás után sem a történtekre. Ismét bebizonyosodott, hogy az állam gyengén működik.

„Sokaknak el kellene gondolkodni azon, hogyan jutott idáig az ukrán helyzet, és a felelősség ezért messze nem csak Moszkváé. Ám Oroszország támadta meg Ukrajnát, nem fordítva, és ennek minden felelősségét viselnie kell”

Oroszország tudhatja a legjobban, hogy mit jelent a háború. Ezért a Kreml urának egyszer majd még a saját állampolgárainak is el kell magyaráznia, hogy miért nyúlt ehhez az eszközhöz. Moszkvai ismerőseim közül többen is mondták, remélik, hogy Putyin tudja, mit csinál, és nyomós oka volt rá. Ez sem vigasztalhatja azonban azokat az ukrajnai anyákat, akiknek a fiait most viszik a frontra, vagy azt az ismerősömet, aki zokogva mesélte, hogy a szomszédja ma felakasztotta magát. Mert nem bírta ezt a feszültséget. De a Donbasszban élő anyákat sem kárpótolja semmi fiaik elvesztéséért, házaik szétlövéséért, vagy azért, mert el kellett hagyniuk otthonukat. De Moszkvának előbb-utóbb imázsának drasztikus romlásától a várható gazdasági nehézségeken át Kína segítően ölelő karjának szorításáig szembe kell néznie a következményekkel is.

„Ezért tartjuk a háborút elfogadhatatlannak”

Nem csodálom, hogy nehéz elfogadni ezt a döntést sokaknak még Oroszországban is. S nem csak azért, mert a háborút perverzitás üdvözölni. Hanem azért is, mert a mostani hadművelet tele van kockázattal és bizonytalansággal. De egyelőre nem teljesen világosak a célok sem. Jelenleg úgy tűnik, Moszkva nem területet akar szerezni, hanem a szomszédságban egy a NATO infrastruktúrájától mentes, semleges államot akar berendezni. Ehhez minden bizonnyal meg kell dönteni – ha nem menekül el magától – a jelenlegi hatalmat.

„De azt sem tudjuk, hogy ez a feltételezett, Moszkvához lojális, semleges Ukrajna milyen határok között létezik majd. A Donbassz elveszett, de követi-e Novorosszija, vagy még nagyobb terület?”

Végül hadd emlékeztessek arra, hogy mint mondtam, a béke iránti vágy természetes és normális érzés. Ha patetikusan akarok fogalmazni, akkor a pacifizmus szent ügy. Ám akik most a profiljukhoz a szolidaritás jeléül és a háború ellen tiltakozva ukrán zászlót tesznek, azok ugye ugyanígy felléptek az ATO, a Kijev és a Donbassz közötti konfliktus ilyetén kezelése, az ukrán szélsőségesek odesszai pogromja ellen is, és felemelték a hangjukat a koszovói „humanitárius akció”, vagy Irak 2003-as amerikai lerohanása idején is.