„nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova érkezik”
Peterdi Nagy László
„Reméljük, hogy az idén mi is ennek a Megváltónak a nevével köszönthetjük majd egymást, és végezhetjük el együtt, ami még hátra van, a béke sokkal nehezebb, de fontosabb feladatait. De ebben az állapotunkban bizonyosan képesek leszünk-e már erre?”
Fotó:EUROPRESS/Oleg Varov/press-service of the Russian Orthodox Patriarch Kirill/AFP
Hrisztosz voszkresz! – Voisztyinye voszkresz!
Krisztus feltámadott! – Bizonyára feltámadott!
Mondhatunk akármit, akkor is jön már a tavasz, a böjt, a Húsvét, meg az új világrend. (Az oroszok már a spájzban is benne vannak.) Vannak ugyan még néhányan, akik elhajolnak Ursula asszony perspektívái elől. De előbb-utóbb a fazékba kerülnek ők is, a szintén igen pragmatikus CSOK-okosok és a pirostojás-jelöltek, meg a családfőnek jelölt, de kíváncsiságból hol forradalmárt, hol háborúsdit játszó fiaink mellé a Pride barikádnak álcázott Erzsébet-hídon. Mitől vagyunk hát akkor annyira nyugtalanok mégis mi, magunkkal eddig olyan nagyon elégedett rendszerváltók, hogy kölcsönöket veszünk fel a magunk minél hősiesebb elpusztítása végett? Nézünk hosszan a metró padlóján egy eldobott jegyet, és nem szólunk egy szót sem egymáshoz. Az oroszok legalább olvasnak. Lehet, hogy ők már tudnak valamit?
Mondhatnám, hogy ne engem, egy öreg filoszt kérdezzetek! De nem azt mondom, hanem az öreg parasztemberek fogadalmát.
„Ha ezt a tavaszt túléljük, akkor már csak becsületből, vállaljuk a többit is!”
Egyébként, még mindig be vagyok zárva a tavalyi Covid-penzumom karanténjába, és így otthon böjtölök. Jobb téma híján meg azon töröm a fejemet, hogy vajon jól fordítjuk-e magyarra a pravoszláv húsvéti üdvözlést, amellyel a naptárnak köszönhetően, az idén mi, nyugati keresztények is felköszönthetjük az eurázsiai ismerőseinket. De a „bizonyára” szó helyett nem lenne-e jobb talán a „valóban”-t mondani? Amint hamarosan látni fogjuk, nem mindegy ez! Így hát, megpróbálom.
Most valahol ott tartok, hogy az isztyina a vitathatatlan, a „normális”, a „szabályok” szerinti igazság. Ezt kereste, de nem találta a sziklasírban Hitetlen Tamás, amíg megfogható és megmérhető, „reális” valójában is meg nem jelent neki Krisztus. Van azonban egy másik hit, bizalom és tanúság szerinti, tehát igazabb igazság is. A többi tanítványé, akik e nélkül is, bizonyosan érezték a Mester jelenlétét.
„Reméljük, hogy az idén mi is ennek a Megváltónak a nevével köszönthetjük majd egymást, és végezhetjük el együtt, ami még hátra van, a béke sokkal nehezebb, de fontosabb feladatait. De ebben az állapotunkban bizonyosan képesek leszünk-e már erre?”
Ezt azonban már inkább régi barátunktól, Emmanuel Todd négygyermekes francia ember- és társadalomkutatótól kérdezzétek, aki nálunk járva az „aranykor”, a kádári „konszolidáció” kellős közepén elsőként jövendölte meg a szovjet érdekszféra közeli felbomlását a közeli jövőben. A végső bukás című esszéje (1976) az egész világon nagy feltűnést váltott ki. A harmadik világháború című könyve 2023-ban, A Nyugat veresége 2024-ben jelent meg. Hazánk erőfeszítéseit az igazi Európa megmaradásáért Todd továbbra is élénken figyeli, és április elején A XXI. század Intézet és A Polgári Magyarország Alapítvány meghívására ismét ellátogatott hozzánk. Orbán Viktor egy kölcsönösen igen érdekesnek és hasznosnak nyilvánított beszélgetést folytatott vele a Karmelita Kolostorban. A Várkert Bazárban megrendezett előadására azonban már a meghívottak nagy része nem érhetett oda, mert a hideg szélrohamok közepette is fővárosunk két legnagyobb forgalmú hídján gubbasztó gyermekeink lehetetlenné tették az ő és a munkából hazatérni igyekvő „egyszerű emberek” eljutását a várakozó kis- és nagycsaládhoz.
„Amelyről, egyébként, az események tanulságaként, remélhetően hamarosan ki fog derülni az illetékesek számára is, hogy a nemzeti politizálásnak a legfontosabb közössége”
Térjünk át ezért most az én jelentéstani fejtegetéseimről Tolsztojnak a címen látható halhatatlan regényére, amely sok nehéz kérdést világossá tett már mind az orosz, mind a magyar emberek számára. Az utolsó orosz cár, II. Miklós és családja például, a kiszabadításukra, vagy a kivégzésükre várakozva Jekatyerinburgban, az utolsó előtti fejezetnek ezt a bekezdését olvasgatta:
„Jó annak a népnek, amely a megpróbáltatások pillanatában
nem kérdezi, hogyan is viselkedtek mások hasonló esetekben
a szabályok szerint, hanem egyszerűen és könnyedén felemeli
a keze ügyébe eső bunkót, és addig csépeli ellenfelét,
amíg lelkében a sértődöttség és a bosszú érzését
fel nem váltja a megvetés és a szánalom.”
(Lev Tolsztoj: Háború és béke. 1. kötet. 479. old. Orosz remekírók. Új Magyar Kiadó. Bp. 1954. Fordította Makai Imre)
A bunkó tiszta ügy, mi is jól ismerjük. Ki így, ki úgy. Szakasits Árpádnak, a Magyarországi Szociáldemokrata Párt elnökének egy kis ceruzacsonkot adtak csak kezébe az ÁVH börtönében, hogy aláírhassa a „beismerő vallomását”. Ő ezzel írta be kis kockás füzetébe a Háború és béke a baloldalnak ma is igen figyelmébe ajánlható megjegyzéseit. Az egyik például, arról szól, hogy
„Moszkva felé tartva, Napóleon minduntalan felajánlotta az orosz muzsikoknak, hogy forduljanak gyűlölt uraik ellen, és álljanak át a seregébe. Cserébe ő majd részelteti őket a szabadság, egyenlőség és testvériség általa megvalósított hármas szentségében. De azok inkább az öreg, félszemű Kutuzovhoz mentek Moszkva alá, ahol a feltámadó új orosz hadsereg szerveződött”
Amikor ezzel megvoltak, Kutuzov elvonult a sorok előtt, és egy, itt leírhatatlan orosz káromkodás kíséretében, többször is elismételte a hadiparancsát. Majd hozzátette: „Ugyan, ki hívta ezeket ide?” És meg sem álltak aztán Párizsig. De a „bisztro” szót hátrahagyva, szépen hazamasíroztak, és megcsinálták maguknak levezetésként a dekabrista felkelést. A legnagyobb szájú vendéglősöknek az orosz városparancsnok, a pancser, leperkálta azonban előbb tisztjeinek tartozását az összetört bútorokért és tükrökért is. De ez már egy másik történet.
Lehet azonban, hogy éppen ezek az 1991-ben is méltatlan célokra pazarolt lovagias gesztusok az ő erősségük. Az ő „patriotizmusuk” egyfajta geopolitikai nacionalizmus, nemzeti tudat. Úgy érzik, hogy ők a térség őrzői, a szentségébe beavatottak. Nagyobb összetartó erő ez számukra, mint maga az ethnosz.
„Orosznak lenni csak az <oroszországiak> (rosszijanye) közösségében és terében lehet”
Van-e nagyobb teljesítmény, mint méltónak bizonyulni erre? Az amerikai állampolgárság? Hát, most majd nemsokára kiderül. Addig is, az oroszok nyugodtan olvasgatnak a metrón.
Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.
Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.
Email : info@moszkvater.com
© 2018-2025 - #moszkvater
csakafidesz says:
Szép írás! Köszönöm. Áldott ünnepet!