„nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova érkezik”
„Bondarev, aki műveiben keményen bírálta a sztálini személyi kultuszt, nehezen élte meg a fordulatot”
Fotó:EUROPRESS/Stepanov/Sputnik/AFP
A történelmi diadal dicsfényében a háború kizárólag győzelmi indulóként volt jelen a kommunikációban, és az akkortájt még igen nagy befolyással rendelkező irodalomban is. Sikereinek kovácsa a tévedhetetlennek és mindig helyes döntéseket hozónak ábrázolt és dicsőített generalisszimusz volt.
Ám alig egy év telt el a Győzelem Napja és a fultoni beszéd között, s a szovjet haza ismét veszélyben volt. Igaz, már mint egy világrendszer vezető hatalma, de bekerítve, és atomfenyegetéstől szorongatva. Megkezdődött a két világrendszer harca – kimenetelét ma már ismerjük.
„Akkoriban azonban a háború hősei, és az őket megéneklő írók ezt nem sejtették. Egyre-másra születtek a háborús művek, a közvélekedés elvárta jogos büszkeséggel. A hruscsovi olvadás némileg változtatott ezen, de azért folyamatosan jelentek meg a nagy történelmi tablók, igyekezve többé-kevésbé hiteles, ugyanakkor elvhű képet rajzolni a háborúról, miközben lassan elkezdődött a brezsnyevi korszak csendes sztálini szerecsenmosdatása”
A szerzők saját bőrükön tapasztalták meg, milyen is volt az a négy esztendő. Ivan Sztadnyuk (1920-1994) kiváltképp. Végigjárja a hadak útját 1941 júniusától a berlini győzelemig. Nem is akárhogyan kezdi katonai pályafutását:
A nyugat-belorussziai harcok idején bekerítik. 36 vöröskatonával együtt partizán osztagot szervez. Több száz némettel végeznek, pusztítják az ellenfél harci technikáját. A hátán hozza ki a 209-es gépesített lövészhadosztály századosát. Majd a csoporttal kitör a bekerítésből, és csatlakozik a fő alakulatokhoz 1941 júliusának végén.
„Több kötetes regényciklusának a nem túlságosan figyelemfelhívó <Háború> címet adja. Főhőse kitalált személy. Fjodor Csumakov próbál helyt állni 1941 legnehezebb napjaiban, amikor zavar és tanácstalanság uralkodik mindenütt”
Alakjában a szerző több valós személy tulajdonságait ötvözi. Pjotr Ahljusztyinét, akinek sikerül kitörnie 13. motorizált hadtestével Minszk alatt, ám hősi halált hal a Szozs folyón való átkelés közben. Sztadnyuk belegyúrta hősébe a lengyel származású Dmitrij Mosztovenko hadtestparancsnok alakját, és a zsidó származású Mihail Hackijevicset, aki szintén kitörés közben halt tragikusan hősi halált már a háború harmadik napján.
Ez a könyv könnyen befogadható történelmi olvasókönyv. Nem véletlenül készítettek belőle filmeket, és lett kedvelt olvasmánya a ’70-es, ’80-as éveknek. Sztadnyuk, miután leszerel, különböző felelős irodalmi posztokat tölt be. 1993-ban esszéjében, az „Egy sztálinista gyónása” próbálja igazolni irodalompolitikai tévedéseit.
„Voltak kiműveltebb krónikások is. Mint a gazdag polgári családból az új rend mellé álló Alekszandr Csakovszkij (1913-1994). Ő a háború előtt kezdi írói, újságírói munkásságát. A nehéz évek alatt végig haditudósító, majd 1955-től egészen a peresztrojkáig főszerkesztő. Nem is akármilyen lapoknál”
Először a világirodalmi Inosztrannaja lityeratura, majd a legnépszerűbb hetilap, a Lityeraturnaja Gazeta főszerkesztője. Hűségesen és ügyesen szolgálja a pártot és a rendszert, lapjai kihasználva a főszerkesztő remek kapcsolatait az adott kereteken belül bátrabbak és népszerűek.
1968 és 1973 között jelenik meg Csakovszkij „Blokád” című regényfolyama négy kötetben. Leningrád hősiességének állít benne emléket, kellőképp kiemelve a párt és a hadvezetés érdemeit is. Tanulságos mellé tenni Danyiil Granyin Alesz Adamoviccsal közösen írt, és csak 1984-ben engedélyezett dokumentum könyvét. Ez egészen más történet a város háborús éveiről, a kannibalizmusra késztető éhínségről, az üresen maradt lakások fosztogatásáról, a megevett családi kedvencekről, cicákról, kanárikról, az unokáról, aki öngyilkosságot követ el, csakhogy a nagymama megkapja az ő, életet jelentő fejadagját.
„Sokan voltak, akik tiszta szívvel szolgálták a hazát és a rendet, amely szembeszállt a fasizmussal. Talán ők voltak a legtöbben. Köztük volt a szovjet háborús irodalom egyik legnagyobb csillaga. Többször megjárja a halál előszobáját, kész csoda, hogy túléli a háborút”
1942 októberében Sztálingrádnál kezdi katonai pályafutását, ahol megsebesül, fagyási sérüléseket szenved. Nem sokáig van kórházban, pár hónappal később már ütegével a Voronyezsi fronton harcol, részt vesz a Dnyeperen való átkelésben. Majd a Kijev felszabadításáért vívott harcokban ismét megsebesül. Visszatérve alakulatához Boromolj falunál három német tűzfészket, több tucat ellenséges katonát, teherautókat és harckocsikat semmisít meg csapatával, amiért megkapja a második Bátorság érdemérmet. Később részt vesz Lengyelország, majd Csehszlovákia felszabadításában.
Jurij Vasziljevics Bondarev (1924-2020) – mert róla van szó – 1945-ben leszerel, s nekilát, hogy megörökítse háborús élményeit. „Az ütegek tüzet kérnek” című regényében (1957) a felelősség kérdését feszegeti egy rossz parancsnoki döntés alapján. Nem kevés bátorság kellett ehhez. Az „Égő hó”-ban (1970) a csatamező leírása mellett az emberi sorsok, egy kis csapat helytállásának plasztikus ábrázolásával tud újat mondani a sztálingrádi harcokról.
Mi történik a háború után a hazatérőkkel? Az üres gyanú alapján letartóztatottakkal, a spekulánsokkal, a gyáván megbújókkal? Új, bonyolult világ vár az ekkor induló huszonévesekre. A „Csend” félelmeivel és reményeivel hitelesen mutatja be a kort.
„Bondarev hihetetlenül népszerű lesz, regényeit elkapkodják, sorra lefordítják, filmek készülnek belőlük. És akkor jön a peresztrojka. Bondarev, mint közéleti személyiség elképedve látja, hogy mindaz, amiért ő és milliók harcoltak, hogyan omlik össze”
Úgy érzi, tennie kell valamit. 1991-ben több író és politikus társával együtt felhívással fordul a szovjet emberekhez, őrizzék meg az elért eredményeket, ne rombolják szét, ami addig felépült, ám akciója reménytelen. Az események másféle fordulatot vesznek. A Janajev-féle puccs, mely megpróbálja visszaállítani a Szovjetuniót, megbukik. A felhívás aláírói között volt több puccsista is.
Tíz évvel később Bondarev és elvbarátai újabb felhívást adnak közre, amelynek a következtetései még kevésbé vigasztalóak – reménytelenül összeomlott minden, ami szent volt nekik. S nem csak hazájukban, összeomlott a szocialista világrendszer is.
„Bondarev, aki műveiben keményen bírálta a sztálini személyi kultuszt, nehezen élte meg a fordulatot”
Hiába volt a sok áldozat, a nehezen kivívott győzelem? A hazája választotta út járhatatlannak bizonyult. A jaltai helyébe új világrend lépett, s ezt az a néhány régi harcos, aki megélte a változást, nehezen tudta feldolgozni. Vigaszul szolgáljon, hogy helytállásuk, s az erről született művek megőrződnek.
Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.
Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.
Email : info@moszkvater.com
© 2018-2025 - #moszkvater
