//Győztesekből vesztesek
„Bondarev, aki műveiben keményen bírálta a sztálini személyi kultuszt, nehezen élte meg a fordulatot” #moszkvater

Győztesekből vesztesek

MEGOSZTÁS

Nagy honvédő háború… A nagy háború még élő győztes harcosainak a peresztrojka idején keserűen kellett tapasztalniuk, hogy hősiességük, odaadásuk devalválódott. Ahogy devalválódott a rendszer, melyet hazájukkal együtt védelmeztek. Nem csak a hazáért harcoltak, hanem azért az eszményért, azért a rendért, mely kirántotta a tespedtségből, és két évtized alatt nagyhatalommá, világpolitikai tényezővé emelte hazájukat, Oroszhont. Hittek benne, az életüket adták érte. Szerzőnk most az idővel kiábránduló győzteseket, Ivan Sztadnyukot, Alekszandr Csakovszkijt és Jurij Bondarevet mutatja be.

„Bondarev, aki műveiben keményen bírálta a sztálini személyi kultuszt, nehezen élte meg a fordulatot” #moszkvater
„Bondarev, aki műveiben keményen bírálta a sztálini személyi kultuszt, nehezen élte meg a fordulatot”
Fotó:EUROPRESS/Stepanov/Sputnik/AFP

A történelmi diadal dicsfényében a háború kizárólag győzelmi indulóként volt jelen a kommunikációban, és az akkortájt még igen nagy befolyással rendelkező irodalomban is. Sikereinek kovácsa a tévedhetetlennek és mindig helyes döntéseket hozónak ábrázolt és dicsőített generalisszimusz volt.

Ám alig egy év telt el a Győzelem Napja és a fultoni beszéd között, s a szovjet haza ismét veszélyben volt. Igaz, már mint egy világrendszer vezető hatalma, de bekerítve, és atomfenyegetéstől szorongatva. Megkezdődött a két világrendszer harca – kimenetelét ma már ismerjük.

„Akkoriban azonban a háború hősei, és az őket megéneklő írók ezt nem sejtették. Egyre-másra születtek a háborús művek, a közvélekedés elvárta jogos büszkeséggel. A hruscsovi olvadás némileg változtatott ezen, de azért folyamatosan jelentek meg a nagy történelmi tablók, igyekezve többé-kevésbé hiteles, ugyanakkor elvhű képet rajzolni a háborúról, miközben lassan elkezdődött a brezsnyevi korszak csendes sztálini szerecsenmosdatása”

A szerzők saját bőrükön tapasztalták meg, milyen is volt az a négy esztendő. Ivan Sztadnyuk (1920-1994) kiváltképp. Végigjárja a hadak útját 1941 júniusától a berlini győzelemig. Nem is akárhogyan kezdi katonai pályafutását:

A nyugat-belorussziai harcok idején bekerítik. 36 vöröskatonával együtt partizán osztagot szervez. Több száz némettel végeznek, pusztítják az ellenfél harci technikáját. A hátán hozza ki a 209-es gépesített lövészhadosztály századosát. Majd a csoporttal kitör a bekerítésből, és csatlakozik a fő alakulatokhoz 1941 júliusának végén. 

„Több kötetes regényciklusának a nem túlságosan figyelemfelhívó <Háború> címet adja. Főhőse kitalált személy. Fjodor Csumakov próbál helyt állni 1941 legnehezebb napjaiban, amikor zavar és tanácstalanság uralkodik mindenütt”

Alakjában a szerző több valós személy tulajdonságait ötvözi. Pjotr Ahljusztyinét, akinek sikerül kitörnie 13. motorizált hadtestével Minszk alatt, ám hősi halált hal a Szozs folyón való átkelés közben. Sztadnyuk belegyúrta hősébe a lengyel származású Dmitrij Mosztovenko hadtestparancsnok alakját, és a zsidó származású Mihail Hackijevicset, aki szintén kitörés közben halt tragikusan hősi halált már a háború harmadik napján.

Ez a könyv könnyen befogadható történelmi olvasókönyv. Nem véletlenül készítettek belőle filmeket, és lett kedvelt olvasmánya a ’70-es, ’80-as éveknek. Sztadnyuk, miután leszerel, különböző felelős irodalmi posztokat tölt be. 1993-ban esszéjében, az „Egy sztálinista gyónása” próbálja igazolni irodalompolitikai tévedéseit.

„Voltak kiműveltebb krónikások is. Mint a gazdag polgári családból az új rend mellé álló Alekszandr Csakovszkij (1913-1994). Ő a háború előtt kezdi írói, újságírói munkásságát. A nehéz évek alatt végig haditudósító, majd 1955-től egészen a peresztrojkáig főszerkesztő. Nem is akármilyen lapoknál”

Először a világirodalmi Inosztrannaja lityeratura, majd a legnépszerűbb hetilap, a Lityeraturnaja Gazeta főszerkesztője. Hűségesen és ügyesen szolgálja a pártot és a rendszert, lapjai kihasználva a főszerkesztő remek kapcsolatait az adott kereteken belül bátrabbak és népszerűek.

1968 és 1973 között jelenik meg Csakovszkij „Blokád” című regényfolyama négy kötetben. Leningrád hősiességének állít benne emléket, kellőképp kiemelve a párt és a hadvezetés érdemeit is. Tanulságos mellé tenni Danyiil Granyin Alesz Adamoviccsal közösen írt, és csak 1984-ben engedélyezett dokumentum könyvét. Ez egészen más történet a város háborús éveiről, a kannibalizmusra késztető éhínségről, az üresen maradt lakások fosztogatásáról, a megevett családi kedvencekről, cicákról, kanárikról, az unokáról, aki öngyilkosságot követ el, csakhogy a nagymama megkapja az ő, életet jelentő fejadagját.

„Sokan voltak, akik tiszta szívvel szolgálták a hazát és a rendet, amely szembeszállt a fasizmussal. Talán ők voltak a legtöbben. Köztük volt a szovjet háborús irodalom egyik legnagyobb csillaga. Többször megjárja a halál előszobáját, kész csoda, hogy túléli a háborút”

1942 októberében Sztálingrádnál kezdi katonai pályafutását, ahol megsebesül, fagyási sérüléseket szenved. Nem sokáig van kórházban, pár hónappal később már ütegével a Voronyezsi fronton harcol, részt vesz a Dnyeperen való átkelésben. Majd a Kijev felszabadításáért vívott harcokban ismét megsebesül. Visszatérve alakulatához Boromolj falunál három német tűzfészket, több tucat ellenséges katonát, teherautókat és harckocsikat semmisít meg csapatával, amiért megkapja a második Bátorság érdemérmet. Később részt vesz Lengyelország, majd Csehszlovákia felszabadításában.

Jurij Vasziljevics Bondarev (1924-2020) – mert róla van szó – 1945-ben leszerel, s nekilát, hogy megörökítse háborús élményeit. „Az ütegek tüzet kérnek” című regényében (1957) a felelősség kérdését feszegeti egy rossz parancsnoki döntés alapján. Nem kevés bátorság kellett ehhez. Az „Égő hó”-ban (1970) a csatamező leírása mellett az emberi sorsok, egy kis csapat helytállásának plasztikus ábrázolásával tud újat mondani a sztálingrádi harcokról.

Mi történik a háború után a hazatérőkkel? Az üres gyanú alapján letartóztatottakkal, a spekulánsokkal, a gyáván megbújókkal?  Új, bonyolult világ vár az ekkor induló huszonévesekre. A „Csend” félelmeivel és reményeivel hitelesen mutatja be a kort.

„Bondarev hihetetlenül népszerű lesz, regényeit elkapkodják, sorra lefordítják, filmek készülnek belőlük. És akkor jön a peresztrojka. Bondarev, mint közéleti személyiség elképedve látja, hogy mindaz, amiért ő és milliók harcoltak, hogyan omlik össze”

Úgy érzi, tennie kell valamit. 1991-ben több író és politikus társával együtt felhívással fordul a szovjet emberekhez, őrizzék meg az elért eredményeket, ne rombolják szét, ami addig felépült, ám akciója reménytelen. Az események másféle fordulatot vesznek. A Janajev-féle puccs, mely megpróbálja visszaállítani a Szovjetuniót, megbukik. A felhívás aláírói között volt több puccsista is.

Tíz évvel később Bondarev és elvbarátai újabb felhívást adnak közre, amelynek a következtetései még kevésbé vigasztalóak – reménytelenül összeomlott minden, ami szent volt nekik. S nem csak hazájukban, összeomlott a szocialista világrendszer is.

„Bondarev, aki műveiben keményen bírálta a sztálini személyi kultuszt, nehezen élte meg a fordulatot”

Hiába volt a sok áldozat, a nehezen kivívott győzelem? A hazája választotta út járhatatlannak bizonyult. A jaltai helyébe új világrend lépett, s ezt az a néhány régi harcos, aki megélte a változást, nehezen tudta feldolgozni. Vigaszul szolgáljon, hogy helytállásuk, s az erről született művek megőrződnek.

MEGOSZTÁS

Pályámat „külügyérként” kezdtem az Írószövetség nemzetközi osztályán. Huszonhárom esztendőt töltöttem az írók rokonszenvesen békétlen családjában, s közben mint fordító eljegyeztem magam az orosz irodalommal, kultúrával. A rendszerváltás után a szükség arra késztetett, hogy pályát váltsak. Felvettek a Magyar Országgyűlés sajtóirodájára tanácsosnak, majd a sors kirepített Brüsszelbe, ahol szintén sajtótitkárkodtam. Telt-múlt az idő. Hazatérve ismét felfedeztek, mint fordítót, írót. Másfél méter az általam fordított és írott művek hossza könyvtárszobám polcán. Írásaim száma ezernél is több. Örülök, hogy élek, hogy még tudok dolgozni, hogy még vannak barátai az írott szónak, akik előítélet nélkül nézik a hozzánk egyre közelebb kerülő nagyvilágot. Köszönet nekik az érdeklődésért. Amíg lehet, szeretném szolgálni őket.