//Fegyvert s vitézt éneklek
„A győzelemhez elszántság kell, gyűlölet az ellenséggel szemben” #moszkvater

Fegyvert s vitézt éneklek

MEGOSZTÁS

A nagy honvédő háború…  A hatvanas években nem volt család a Szovjetunióban, amelyik ne veszített volna el valakit a Nagy Honvédő Háborúban. Joggal nevezhették honvédőnek, hiszen megtámadták őket és a hazát oltalmazták. S megvédték drága áron. A háború kezdetén besorozott minden 100 katonából csak egy jutott el Berlinig – ez a borzalmas vérveszteség is jelzi a küzdelem példamutató elszántságát.

„A győzelemhez elszántság kell, gyűlölet az ellenséggel szemben” #moszkvater
„A győzelemhez elszántság kell, gyűlölet az ellenséggel szemben”
Forrás:Wikipédia

A győzelem óta eltelt több mint háromnegyed évszázad kissé megváltoztatta a közvélekedést, elhomályosítva a hozott áldozatot. A háború értékelése ideológiai harc terepe lett. Aktuálpolitikai meggondolásokból szívesen bélyegezik meg a Vörös Hadsereget, mint megszállót, elfeledkezve az amerikai hadsereg hasonló státuszáról. Vannak, akik még ma is tapsolnak Horthynak azért, hogy beszállt a háborúba az odavetett koncért, a Trianonban elvett területek visszaszolgáltatott darabjaiért. Miután hadat üzentek, elvárták volna, hogy a szovjet hadsereg lovagiasan megáll országunk határánál?

„A szovjet állam ellenfelei a határokkal mit sem törődve nem éppen úriember módra, hadüzenet nélkül támadtak, elfeledkezve az alig két évvel korábban kötött meg nem támadási szerződésről”

Vannak, akik a húszegynéhány millió halott tényét semmibe véve, kéjesen előhúzzák a szovjet hadsereg kegyetlenkedéseit. Szemérmesen elhallgatják a több millió szovjet hadifogoly sorsát, akiket halálra dolgoztattak, és nem jutottak haza Németországból. Minden lehetséges alkalommal előhozzák Katynt, ugyanakkor hallgatnak a varsói felkelésről, mely 250 ezer áldozatot hozott pusztán azért, mert kirobbantásakor a vezetői felelőtlenül „elfelejtettek” egyeztetni a Visztula túlpartján álló Vörös Hadsereg vezetésével.

„Szégyenlősen hallgatnak a másik oldal korántsem hazafias és dicső tetteiről a megszállt területeken. Átírják a történelmet, mossák az agyakat, s a megtámadottból lassan agresszor lesz”

Amnéziát színlelnek, s elhallgatják, hogy a nyugati hatalmak a győzelmet szovjet fegyvereknek és katonáknak is köszönhetik. Még a Távol-Keleten is, ahová az egyezség értelmében a Szovjetunió, amint Európában végzett a fasizmussal, csapatokat dobott át és kisöpörte a japánokat a kontinensről, Mandzsúriából.

Azután jönnek a bölcs magyarázók. Nem is a szovjetek győztek, hanem a „tél tábornok”. Mintha Hitler és generálisai nem tudták volna, hogy mi vár rájuk télen Oroszhon végtelen síkságain.

Ezt azért kiegészíteném.

Mert nem csak a fagy, de az orosz természet két másik jelensége is kemény pofonokkal illette a felkészületlen megszállókat. Az első a magyarra egy szóval lefordíthatatlan természeti jelenség, a распу́тица. Egy évben kétszer is beköszönt. Tél végeztével hirtelen olvadáskor és tavasszal a nagy esőzések idején. A gyors olvadás és a talajvíz ingovánnyá alakítja a földutakat. Természetesen ez mindkét harcoló felet hátráltatja.

Van az orosz természetnek egy másik, nem kevésbé zavaró jelensége, az оттепель. Ez télen vagy kora tavasszal csap le, amikor a légkör nyomása hirtelen megváltozik, gyors olvadás köszönt be, amit hirtelen fagy is követhet s hol tavakká, hol jégpályává változik a terep, az utak.

„A Wehrmacht az orosz tél mellett ennek a két időjárási jelenségnek is alaposan megkóstolta az örömeit. Nem mintha a mindenben pünktlich németek ne tudtak volna róla. S még egy dolog, amiben nagyon elszámították magukat. Nem mérték fel a szovjet emberek hazaszeretetét, hősiességét. Ami az öt esztendő alatt tömeges méreteket öltött. Követésre méltó példákkal”

A háború ötödik napján Nyikolaj Gasztello bombázógépével német motorizált hadoszlopot támadott. Légvédelmi lövedék találta el az üzemanyagtartályt, s a gép lángba borult. A parancsnok a sérült repülőt egy vonuló német hadoszlopra irányította, s ezzel komoly pusztítást okozott. A gép legénysége tükrözte a szovjet hadsereg nemzetiségi színességét, a belorusz parancsnok mellett ukrán másodpilóta, orosz navigátor és nyenyec bombakioldó szolgált a fedélzeten.

A szibériai Alekszandr Matroszov két évvel később, már a háború menetét megfordító sztálingrádi csata után saját testével zárta el egy német géppuskafészek tüzelőnyílását és így tette lehetővé, hogy bajtársai elfoglalják a harcállást.

„Persze a rendszerváltás, az előző korszak mindenáron való elítélése, a „múltat végkép eltörölni” kíméletlen igyekezete megpróbálta a hőstetteket is kétségbe vonni. Mintegy reakcióként arra, hogy a szovjet propaganda bőségesen kihasználta az önfeláldozó tettek mozgósító erejét”

Évtizedekkel a háború után jelentkeztek kutatók, akik azt próbálták bebizonyítani, hogy a hőstettek nem is igazából azok, s nem is úgy történtek. Szerencsére akadtak hiteles szemtanúk, akik igazolták a valóságot. Ám minden igazolásnál nyomósabb bizonyíték, hogy Gasztelló hőstettét halála után még több mint 600 pilóta ismételte meg, s a „таран” nekirepülés, „sturcolás” szakkifejezésként került be a légiharc enciklopédiájába.

Matroszov esetében a történelem modern kori deheroizáló átírói a hőstett ésszerűtlenségét emelték ki, arra hivatkozva, hogy az emberi test képtelen feltartóztatni egy géppuska tüzét. És ekkor megszólalt Viktor Asztafjev, a 18 évesen bevonult és megsérült, a háborút személyesen is megtapasztalt, eseményeit hitelesen, kíméletlen őszinteséggel megörökítő író. Letette a voksát Matroszov és a még őt követő négyszáz katona mellett, akik 1943 februárja és 1945 májusa között megismételték Matroszov hőstettét.

„Harcoltak nem csak a katonák, de a civilek is. 1941 tele, az első kijózanító csapás a németekre Moszkva alatt. A 18 éves Zója Koszmogyemjanszkaja életével fizetett azért, hogy beállva partizánnak a megszállókat pusztítja”

Nyilvánosan, bestiális kegyetlenséggel megkínozták, majd felakasztották. A borzalmas atrocitásról készült felvételek bejárták nemcsak a szovjet, de a világsajtót is, megdöbbentve az olvasókat. Hőstettét – bármennyire is szerették volna -, a háborús bűnökkel elszámolni nem hajlandó ukrán nacionalisták nem tudták tagadni. Mást követtek el, 2016 szeptemberében Koszmogyemjanszkaja restaurálásra elvitt emlékművét összefestették és megrongálták. Vitalij Klicsko, az ökölvívás profi világbajnoka, jelenleg Kijev polgármestere az emlékművet egy arra kijelölt szoborparkba kívánta vitetni. A helyzet tragikusan felemás voltára jellemző, hogy a szobor és a hőstett mellett nem más állt ki, mint a BBC egyik, térségben dolgozó munkatársa, azt a bátor kijelentést téve, hogy Koszmogyemjanszkaja tette a francia nemzeti hősként tisztelt Jeanne d’Arcéval egyenrangú.

„Tagadhatatlan, hogy a honvédő háborúban nem csupán hősök voltak, de jóval kisebb számban árulók is, akiket mind a hivatalos történetírás, mind a népi emlékezet is megvetett és elítélt”

Árulásuk nem befolyásolta a háború menetét. A legismertebb közülük Andrej Vlaszov tábornok. Képességeit egykor mind Zsukov, mind Sztálin nagyra tartotta. 1942 nyarán azonban a volhovi fronton az általa vezetett második támadó hadsereget egy rossz manőver következtében bekerítették. Vlaszov nem volt hajlandó visszarepülni a hátországba az érte küldött repülővel. Hogy miért, arra talán életének további alakulása lehet a válasz.

Július 11-én Vlaszov elhagyta csapatait, és kísérőjével, szakácsával betértek Tuhovezsi faluba, ahol óhitű és a szovjethatalommal nem túl rokonszenvező pravoszlávok éltek. Szerencsétlenségükre a frissen kinevezett falubíró házában kértek menedéket, aki nyomban kihívta a németeket, s a tábornok a foglyuk lett. Érdekesség, hogy a ház, mint „történelmi emlékhely”  nemrég 40 ezer rubelért kelt el.

Vlaszov vezetője lett az Orosz Felszabadító Hadseregnek, végig harcolta a németek oldalán a háborút. 1945 májusában nem volt hajlandó követni egyik tábornokát, Szergej Bunjacsenkót, aki a felszabadító hadsereg első hadosztályát irányította, és segítette a prágaiakat felkelésükben a német megszállókkal szemben. Őt ez sem mentette meg, fogságba kerülve a szövetségesek átadták a szovjet katonai szerveknek. Később mindkét árulót kivégezték.

„A győzelemhez elszántság kell, gyűlölet az ellenséggel szemben”

Széplelkű történészek és esztéták manapság teli tüdővel szidják a hihetetlen mozgósító hatású „Öld a németet!” verset író Konsztantyin Szimonovot, vagy a megszállók elleni kíméletlen harcra buzdító Ilja Ehrenburgot. Szemükre hányják, hogy ők a „gyűlöletkeltés szolgálói”. Arról nem szólnak, hogy a Szimonov verseit,  Ehrenburg írásait közlő Pravdát a katonák tiszteletből – nagy szó – nem használták cigaretta sodrásra.

A győzelemhez vezető út nem csak virágokkal, de tövisekkel is övezett. Nehéz elszámolni a történelemmel, mert menetében igazságtalanság igazságtalanságot, kegyetlenség kegyetlenséget szül. Az agresszort megbüntetik, s a büntetés patikamérlegen nehezen kimérhető nagyságát az agresszor bűnei is megszabják. Irodalmi-történelmi cikksorozatunkban szovjet írókat felidézve próbálunk hiteles képet adni a hét-nyolc évtizeddel ezelőtti eseményekről.

MEGOSZTÁS

Pályámat „külügyérként” kezdtem az Írószövetség nemzetközi osztályán. Huszonhárom esztendőt töltöttem az írók rokonszenvesen békétlen családjában, s közben mint fordító eljegyeztem magam az orosz irodalommal, kultúrával. A rendszerváltás után a szükség arra késztetett, hogy pályát váltsak. Felvettek a Magyar Országgyűlés sajtóirodájára tanácsosnak, majd a sors kirepített Brüsszelbe, ahol szintén sajtótitkárkodtam. Telt-múlt az idő. Hazatérve ismét felfedeztek, mint fordítót, írót. Másfél méter az általam fordított és írott művek hossza könyvtárszobám polcán. Írásaim száma ezernél is több. Örülök, hogy élek, hogy még tudok dolgozni, hogy még vannak barátai az írott szónak, akik előítélet nélkül nézik a hozzánk egyre közelebb kerülő nagyvilágot. Köszönet nekik az érdeklődésért. Amíg lehet, szeretném szolgálni őket.