//Fájdalmas kérdések egy széthulló világban
Raszul Gamzatov (balra), mellette Csingiz Ajtmatov egy sajtótájékoztatón 1976-ban #moszkvater

Fájdalmas kérdések egy széthulló világban

Margó. Földeák Iván arról mesél, ami még lábjegyzetben sem kerül bele az irodalom annaleseibe. Ezúttal  a szovjet irodalom kétirányú utcájának állandó vándoraival, a legtöbbször orosz nyelven alkotó nemzetiségi írókkal, költőkkel ismertet meg bennünket. Közben felteszi a kérdést, hogy mit tehetnek az írók, amikor a népek közötti bizalom válságba kerül?

Raszul Gamzatov (balra), mellette Csingiz Ajtmatov egy sajtótájékoztatón 1976-ban #moszkvater
Raszul Gamzatov (balra), mellette Csingiz Ajtmatov egy sajtótájékoztatón 1976-ban
Fotó:EUROPRESS/Sputnik/O. Ivanov

A ’80-as évek végén, a ’90-es évek elején hirtelen valami furcsa dologra ébredtünk. Öröknek hitt országok szakadtak darabokra. Az addig békében élő nemzetek között vad háborúk törtek ki. Történt ez a Szovjetunióval, de átélte ezt a Balkán, Jugoszlávia is Egy hetvennél több nemzetet egységesítő globális birodalomból átmeneti időre regionális nagyhatalom lett.

„Néhány évvel korábban még álmomban sem fordult volna meg a fejemben, hogy az évtizedeken keresztül együtt élő, harcoló, szenvedő, sorsukat örömben és bánatban együtt alakító népek egymás torkának esnek”

Az irodalomban erre jel nem mutatott. Mihail Solohov éppúgy szovjet író volt, mint az örmény Gevork Emin vagy a dagesztáni, avarul és oroszul egyformán író Raszul Gamzatov. Ha a szovjet írók kiléptek a nemzetközi irodalmi porondra, mindig voltak közöttük nemzetiségi, nem orosz származású, gyakran nem oroszul író kollégáik is. Sokuk hírnevet szerzett, igazi irodalmi sztár lett. Hogyne lett volna, hiszen valami olyasmiről tudósított, ami unikum volt, tudósítás egy a cári birodalom oroszközpontú elnyomása folytán évszázadokon át elzárt, mégis sokszínű és sajátos kultúrájú világról.

„Ki gondolta volna, hogy évekkel később egymás ellenségei lesznek? De vajon azok lettek-e?”

A kérdés nem ilyen egyszerű. Húszegynéhány éves irodalmi külügyérkedésem során sok nem orosz alkotóval ismerkedtem meg. Tiszta szándékú emberekkel, jeles írókkal. Képmutatók lettek volna, amikor a szovjet, s azon belül egyúttal hazájuk irodalmát is írták? Az élni, alkotni akarás imperatívusza kényszerítette őket arra, hogy behódoljanak a nagy orosz „testvérnek”? Vagy valami más is, hittek abban, hogy lehet „béke az olajfák” alatt?

S vajon a hatás csak egyirányú volt? Szegényedtek-e azáltal, hogy részesei lettek egy olyan irodalomnak, amelyben a domináns az évszázadokon át klasszikus nagyok sorát felvonultató világnyelv volt? Vagy gazdagodtak, tapasztalatot szerezve, lehetőséget kapva, hogy kiléphessenek a nemzetközi irodalmi életbe? Egy olyan irodalom nyelv támogatásával, melynek legjobb képviselői otthonosan mozogtak az európai kultúrában.

„Tolsztoj gróf lakást bérelt a Rivolin, s gyakori vendége volt Párizsnak. Később műveit mindig megtalálhattad az olasz könyvesboltokban éppen úgy, mint a Szajna partján antikvár könyvkereskedők egymás mellett sorakozó pultjain”

Turgenyev együtt vadászott Maupassanttal. Lenin tanácsára, hogy megóvja a forradalom ellentmondásos jelenségeitől, Gorkij a húszas-harmincas években áttette lakhelyét Európába, ahol majdhogynem házi szerzőként tisztelték. Volt olyan műve, ami külföldön, többek között nálunk is előbb jelent meg, mint Oroszországban.

„A Szovjetunió létrejöttével egyszeriben kitárult egy másik irodalmi világ. Ismeretlen népek, nyelvek, alkotók kerültek reflektorfénybe”

Addig jószerével fogalmunk sem volt, hogy létezik kirgiz irodalom, s ekkor megjelent Csingiz Ajtmatov. Egyszeriben felkapta a világ a fejét. Oroszul írta főbb műveit, amiért hazájában majdhogynem megkövezték. Jurij Ritheuról jószerével azt sem tudták, hol van hazája, Csukcsföld. A csukcs nyelvről nem is beszélve. Ő is a nagy elődök kimunkálta orosz nyelv szárnyán röppent fel világirodalmi magasságokba.

Valamikor az ötvenes évek végén megjelent nyelvrokonunk, Gennagyij Ajgi a szovjet irodalom sokszínű palettáján. A Petőfit is fordító Borisz Paszternak tanácsára – aki nyomban megérezte tehetségét – oroszul is kezdett írni.  Első műveivel, verseivel, amelyek sehogyan sem fértek bele a „szocialista realizmus” kánonjába, nyomban kivívta a hivatalos irodalompolitika rosszallását. Olyannyira, hogy első kötete csak a gorbacsovi fordulat után, 1991-ben jelenhetett meg, amikor már Párizsban és Münchenben tudtak róla és kiadták.

„Közben népművelő missziót is betöltött, angol, francia, magyar költői antológiát adott ki csuvasul, s a világ általa is megtudhatta, hogy létezik a csuvas nép, nyelv irodalom”

Összeállított egy csuvas költészeti antológiát, amely napvilágot látott angol, francia, olasz, svéd és magyar nyelven is. Közben oroszul írt verseivel a nemzetközi avantgarde élvonalába került, költészetébe beleépítette és eredeti módon átlényegítette népének népköltészeti hagyományait.

Nem ő volt az egyetlen, akire felfigyeltünk a nemzetiségi alkotók közül. Egyik első fordításom volt Fazil Iszkander egy novellája. Bár orosz szakot végeztem, nem igazán tudtam, mi az, hogy abház.

Fazil Iszkander, az abház föld szülötte volt. Különleges életpályát futott be. Iráni származású téglagyár tulajdonos gyermeke, akinek osztályidegen apját deportálták. Ő sem volt kegyeltje a szovjet irodalompolitikának. Szatirikus, a valóságot kikarikírozó látásmódjáért hosszú időre háttérbe szorították. Küzdött, hogy megjelenhessen, s ha megrövidítve is, de eljuthasson az olvasókhoz. Kötődését a nyelvhez, amely elindította és éltette a pályáján élete végéig nem tagadta meg. 2011-ben, 81 éves korában ezt írta:

„Kétségkívül orosz író vagyok, aki sokszor megénekelte Abháziát. Abházul sajnos semmit nem írtam. Egyértelműen az orosz irodalmat választottam”

Áruló lett volna? Aligha, csak kivételes tehetségét egy nagy nyelv segítségével tudta kibontani, amelyet, s amelynek inspiratív hatását a kapott kultúrpolitikai nyaklevesek ellenére sohasem tagadta meg. Demonstratívan hallgatott az abház-grúz háború idején, nemet tudott mondani a nacionalista kardcsörgetésre. Hallatta hangját a csecsenföldi háború befejezése, a békés megegyezés mellett.

Teljesen más utat járt be Vaszil Bikov, a belorusz próza világhírű képviselője, a második világháború kíméletlenül őszinte krónikása. Művei nagyobb részét anyanyelvén írta, de ő maga fordította oroszra. Az ő élete sem szokványosan alakult. Kezdetben a Szovjetunió felbomlása után támogatta a belorusz-orosz integrációt, ám idővel a hazai politika iránya arra késztette, hogy külföldre költözzön, ott éljen és dolgozzon. Németországban, majd Csehországban megbecsülésben volt része, művei szabadon megjelenhettek. Innen meghalni tért haza, mindössze egy hónapot töltött országában, mielőtt befogadta az anyaföld. A sírjára helyezett állami koszorúról az elnök nevét letépték, csak ennyi felirat maradt – az „elnök”.

„Vég nélkül sorolhatnám kik voltak a szovjet irodalom kétirányú utcájának állandó vándorai. Megdöbbentő, hogy jó részük a gorbacsovi fordulat után is Oroszországban maradt”

Mások külföldön találták meg belső, alkotói nyugalmukat. Ez sem volt újdonság. A történelem viharában korábban is sokan elhagyták a hazájukat, s egy nagy irodalom örökségével a hátuk mögött leltek otthonra Európában. Ivan Bunyin Franciaországban letelepedve kapta meg a Nobel-díjat, Vlagyimir Nabokov is hazájától távol futott be jelentős pályát. Alekszandr Kuprin inkább hazatért. Mindenki lelkére bízom, kinek ad igazat. A modern szovjet irodalom hatása a húszas években az európai avantgarde-ra tagadhatatlan. S az is kétségtelen, hogy szovjet írók ugyanúgy otthon érezhették magukat Európában, mint hazájukban, Katajev, Ehrenburg, Fegyin munkássága jól mutatja ezt.

Tagadhatatlan, hogy létezett alkotók nagy közössége, melyet szovjet irodalomnak hívhatunk, miközben mindenki a saját útját járta, megküzdve az alkotás és nemcsak az alkotás gondjaival. Mint mindenütt világunkban, ahol a politika igyekszik rátenyerelni a művészekre és szabályozni próbálja őket. Hol adminisztratív eszközökkel, hol kifinomultabban – ma már világosabban látunk ebben is. És nem sok sikerrel.

„A művek magukért beszélnek. Az alkotók nem tagadják meg magukat és egymást. Akarjuk most, vagy sem, közösen építettek egy épületet, ami a történelem része volt”

Megtagadni ostobaság lenne. Értékelni muszáj, aktuálpolitikai meggondolások, a tömegkommunikáció csatornáin a köztudatba döngölt sablonok nélkül. Sine ira et studio. Az írók megérdemlik. Nem tudni, milyen út vár a függetlenné vált köztársaságok alkotóira, hogy helyet vívjanak ki maguknak a nap alatt. Már nem lesz velük az orosz nyelv, irodalom segítő keze. Fejlődésükbe beleszólnak a nemzetek közötti érzések és ellenérzések, a pro és kontra, néha alantas eszközökkel szított indulatok, melyek felülírják az esztétikai értékeket. Néha a józan ész érveit is.

1996-ben Hubay Miklós, a Magyar P.E.N. Club akkori vezetője azzal bízott meg, hogy Tóth Évával közösen „Odi et amo” címmel többnyelvű kötetet állítsunk össze. A címe tanulságos volt s az lenne napjainkban is:

„Írói vallomások a nemzetek és kultúrák közötti szeretetről és gyűlöletről”

Egykori szovjet írók, műfordítók is vallottak benne. A magyar irodalom nagyszerű ukrán fordítója, Jurij Skrobinyec írásának megejtően lírai és tragikus volt a címe: „Szerelmi vallomások a csernobili felhők árnyékában”. Nem keveset tett azért, hogy hazájában otthon legyen a magyar literatura. A nem csak fordítónak, de irodalomtörténésznek is kiváló Vjacseszlav Szereda mini-esszéjének sokatmondó a címe: „Milyen messze van Budapest Moszkvától?” Az elmúlt harminc év nem mindig bölcs politikai hercehurcáiban, voksszerző hangulatkeltésében, ha földrajzilag nem is, de lelkileg és kulturálisan távolabb került a két főváros egymástól. És sajnos a kultúrák, az irodalmak is.

„Rosszul sáfárkodtak kultúrát menedzselő politikusok és kultúrát teremtő alkotók a népek, nemzetek közötti együttélés esélyeivel?”

Ez is lehetséges. De senki nem beszél arról a felelősségről, hogy miközben világméretekben lelkesen bomlasztották a szocialista világrendszert, olyan szellemet engedtek ki a palackból, amellyel képtelen a kontinens, a világ megbirkózni. A különélés, a nacionalista bezárkózás szellemét. Ment-e ezzel előbbre világunk? És az irodalom? Hagyjuk azonban a világpolitikai bölcselkedést.

„Mit tehetnek az írók, amikor a népek közötti bizalom válságba kerül?”

– teszi fel a kérdést a kötetben Alla Latinyina kritikus, irodalomtörténész s félve, de kimondja, az ellenségeskedést könnyű mítosz teremtéssel szítani. De talán volt egy másik mítosz is, az együtt alkotás mítosza. Barátságra senki nem kényszeríthetünk, de arra igen, hogy ha nem is mítoszként, de irodalomtörténeti realitásként emlékezzen meg arról, hogy volt egy irodalom, amelyet hetvenegynéhány nyelven írtak…

MEGOSZTÁS

Pályámat „külügyérként” kezdtem az Írószövetség nemzetközi osztályán. Huszonhárom esztendőt töltöttem az írók rokonszenvesen békétlen családjában, s közben mint fordító eljegyeztem magam az orosz irodalommal, kultúrával. A rendszerváltás után a szükség arra késztetett, hogy pályát váltsak. Felvettek a Magyar Országgyűlés sajtóirodájára tanácsosnak, majd a sors kirepített Brüsszelbe, ahol szintén sajtótitkárkodtam. Telt-múlt az idő. Hazatérve ismét felfedeztek, mint fordítót, írót. Másfél méter az általam fordított és írott művek hossza könyvtárszobám polcán. Írásaim száma ezernél is több. Örülök, hogy élek, hogy még tudok dolgozni, hogy még vannak barátai az írott szónak, akik előítélet nélkül nézik a hozzánk egyre közelebb kerülő nagyvilágot. Köszönet nekik az érdeklődésért. Amíg lehet, szeretném szolgálni őket.