Nem véletlen egybeesésnek, hanem Moszkva ellenfelei által koordinált eseménysornak látják az Oroszország körül az elmúlt időben kirobbant konfliktusokat amerikai elemzők. A történtek összecsengenek a Pentagonhoz közel álló agyközpont, a RAND Corporation tavalyi, Oroszország nyomás alatt tartásának módjait részletező anyagának állításaival.
Fotó:EUROPRESS/ARIS MESSINIS/AFP
Az Egyesült Államok áll a karabahi konfliktus fellángolása mögött. Ezt a Vlagyimir Putyinhoz közel álló, az Vagner csoport elnevezésű katonai magánvállalatot is fenntartó ismert orosz üzletember állította. Ez még nem lenne meglepő, ám az már elgondolkozásra késztethet sokakat, hogy ismert amerikai elemzők is egyetértenek vele. William Engdahl és George Friedman is arra a következtetésre jut, hogy
„a Minszktől Biskeken át Karabahig összehangolt eseménysorral állunk szemben, amelybe beleillenek az Északi Áramlat bővítése elleni újabb támadások is. A biztonságpolitikai stratégák szerint bizonyítottnak tekinthető az amerikai szerep az Oroszország körüli államok konfliktusaiban, amelyeket emiatt egymással összefüggésben indokolt vizsgálni”
Mindehhez persze azért tegyük hozzá, hogy e rendszerek belső gyengesége és e társadalmakban az elmúlt években lezajlott változások is kellettek a válságok kialakulásához. Emellett megkönnyíti a külső erők dolgát az is, hogy Oroszország kevesebb figyelmet szentel közvetlen környezetére, az úgynevezett közel külföldre, mint globális befolyásának növelésére. De az is igaz, hogy
„az első számú kihívásnak ugyan Washington már Kínát tekinti, ám az az Egyesült Államok ellenségként tekint Oroszországra, és stratégiai célja továbbra is a gyengítése”
Erre mutat rá legújabb írásában William Engdahl, a Princeton Egyetem professzora is. Mint az ismert elemző megjegyzi, az Oroszország körüli instabilitás kialakításában ott van az angolszász hatalmak, mindenek előtt az Egyesült Államok keze. Engdahl szerint nehéz nem egyetérteni Prigozsinnal, és az elemző a „színes forradalmak” ismert szponzorát, Soros Györgyöt látja Nikol Pasinjan 2018-as hatalomra jutása mögött is. Az elemző úgy látja, hogy Törökország aktivitása mellett ez is kellett a háború kirobbanásához.
„Ankara megnövekedett bátorsága kapcsán emlékeztet arra, hogy a CIA igazgatója Gina Haspel sokáig dolgozott Törökországban, Azerbajdzsánban és Londonban, kiválóan beszél törökül és jók a kapcsolatai a török elitben. De az MI6 nemrégiben kinevezett igazgatója Richard Moore is ankarai nagykövet volt”
Engdahl a nyugati NGO-k fontos szerepét említi a minszki és biskeki tiltakozások kirobbanásában is. Az elemző felhívja a figyelmet arra is, hogy mindezekkel egyidőben a halálos idegméreggel történt állítólagos találkozását túlélt „berlini beteggel” összefüggésben felerősödtek az Északi Áramlat bővítésének leállítását követelő hangok.
Mint a magyar származású stratéga rámutat, nem véletlenül nevezte Vlagyimir Putyin orosz elnök a történelem legnagyobb geopolitikai katasztrófájának nevezte a Szovjetunió összeomlását. Bár szerinte ez az állítás az egész történelemre azért nem igaz, a modern orosz történelemre azonban minden bizonnyal igaz, mert
„Oroszország stratégiai mélységre több irányban is gyengült”
A szerző rámutat arra, hogy 1989-ig Oroszország nyugati határa gyakorlatilag Közép-Németországban volt. A Kaukázus védte Oroszországot dél felől, Közép-Ázsia pedig hatalmas puffert jelentett Dél-Ázsia és potenciálisan Kína ellen. Más szavakkal, az orosz főváros minden irányból biztonságos volt. A Szovjetunió bukása visszahúzta az ország nyugati határát a Baltikum, Ukrajna és Belarusz mögé. Oroszország megtartotta Észak-Kaukázust, de elvesztette Dél-Kaukázust – Azerbajdzsánt, Grúziát és Örményországot. Közép-Ázsia független államokra bomlott.
„Ezekkel a változásokkal nemcsak Oroszország mérete csökkent, hanem a közte és a potenciális ellenségek közötti távolság is”
Az oroszoknak meg kellett növelniük stratégiai mélységüket, méghozzá anélkül, hogy kiváltották volna azt a támadást, amelytől tartottak, mielőtt mélységük növekedett volna.
Friedman kitér az elmúlt hónapok fejleményeire, Belaruszra , a Dél-Kaukázusra és Kirgizisztánra, Oroszország elvesztett határvidékének részeire is. Mint fogalmaz, az egyértelműség érdekében mindig lehetséges három egymástól független, logikával összekapcsolt eseményt látni, és feltételezni, hogy ennek a logikának köze van Oroszország stratégiai problémájához. Friedman szerint véletlenek ugyan vannak a történelemben, és ez a három esemény nem is jelent tökéletes egybeesést, azonban ezek az egybeesések inkább szándékosnak tűnő balesetek is lehetnek. Mint megjegyzi,
„bárki szándékától függetlenül az egybeesésnek ugyanaz a következménye lehet, mint egy szándékos eseménynek”
Belarusz a kelet-európai síkság egyik kulcsfontosságú puffere, Alekszandr Lukasenko felváltása egy Oroszországgal szemben ellenségesebb, vagy a Nyugattal szimpatizáló politikussal pedig keleti irányba mozdíthatná el a NATO-t, Lengyelországot és az amerikaiakat, Szmolenszket pedig határvárossá tenné. Az Oroszország és Kína között elhelyezkedő Kirgizisztánban hasonló politikai zavargások vannak. A szerző emlékeztet arra, hogy az oroszoknak vannak itt katonai létesítményei, de ennél fontosabb, hogy az ország puffert biztosít Oroszország és Kína között. S ezekhez jön még a Dél-Kaukázusban kitört háború.
Arra, hogy valóban összefüggést kell-e látnunk az Oroszország körül zajló események között, a Pentagonnak jelentéseket készítő agyközpont, a RAND Corporation egy tavalyi anyaga ad választ. Mint William Engdahl rámutat,
„az elmúlt hetek fejleményei kísérteties hasonlóságot mutatnak az amerikai agyközpont ajánlásaival”
A jelentés szükségesnek látja Moszkva befolyásának aláásását azokban a régiókban, amelyekkel jó kapcsolatokat ápol. Ezzel párhuzamosan Washington különböző eszközökkel mér csapást az orosz gazdaságra. Ezek közé tartozik a szankciók mellett az energiahordozók exportjából származó bevételek csökkentése. (Lásd az Északi Áramlat bővítése kapcsán bevezetett szankciók.) Engdahl a RAND Corporation anyagát idézve kiemeli, hogy Oroszország gyengeségei a gazdasági területeken rejlenek Oroszország leggyengébb pontja a gazdasága, amely viszonylag kicsi és jelentős mértékben függ az energia exporttól. A legígéretesebbnek a jelentés szerint ez terület, az olaj- és gázexport szankciókkal kombinált akadályozása tűnik. Így csökkenhetnek a költségvetés bevételei, és kevesebb forrás jut a fegyverkezésre. S mivel az orosz vezetés számára prioritást élvez a rezsim stabilitása, a jelentés ennek aláásását is kiemelten fontosnak tartja.
„Engdahl a RAND Corporation anyaga alapján nem tartja kizártnak azt sem, hogy az Egyesült Államok szorosabb NATO-kapcsolatok kialakítását szorgalmazhatja Grúziával és Azerbajdzsánnal”
Erre valószínűleg Oroszország vezetése megerősíti katonai jelenlétét Dél-Oszétiában, Abháziában, Örményországban és Oroszország déli részén. Alternatív megoldásként az Egyesült Államok megkísérelheti Örményországot elszakítani Oroszországtól. S akkor ott van még Moldova, ahol a novemberi elnökválasztás tüzelheti fel a hangulatot, ha nem győz a nyugatos jelölt.
Összegzésként Engdahl megállapítja, ha a fenti példák alapján megvizsgáljuk az Oroszországra gyakorolt növekvő nyomást, és összehasonlítjuk a 2019-es RAND jelentés nyelvével, akkor egyértelmű, hogy Oroszország jelenlegi stratégiai problémáinak nagy részét szándékosan tervezik és hangszerelik nyugatról, konkrétan Washingtonból és Londonból. A NATO nyomásának jövőbeni várható eszkalációját tekintve kijelenti, hogy Oroszország számára mindez az elkövetkező években komoly geopolitikai kihívást jelent.
