//Erő és diplomácia
„Az amerikai külpolitikai ugyanazt a stratégiai célt szolgálja, mint a Trump adminisztráció alatt, csak más eszközökkel és kevesebb járulékos károkozással” #moszkvater

Erő és diplomácia

MEGOSZTÁS

Hogyan alakul az amerikai külpolitika? A kérdés az új elnök hivatalba lépése után a körvonalazódó kontúrokat látva nagyon is aktuális. Ezért ajánljuk figyelmükbe a Nemzeti Közszolgálati Egyetem (NKE) Eötvös József Kutatóközpont (EJKK) Stratégiai Védelmi Kutatóintézetének (SVKI) – Erő és diplomácia. Az Egyesült Államok stratégiai érdekei és lehetőségei a Biden-kormányzat időszakában című – elemzését. Csiki Varga Tamás és Tálas Péter munkája egy hónappal Joe Biden első személyes külföldi – az európai szövetségesekre fókuszáló – látogatása után az amerikai stratégiai érdekekből kiindulva vizsgálja meg az adminisztráció kül- és biztonságpolitikai opcióit, és az egyes kérdésekben az amerikai érdekek és az aktuális körülmények alapján egy valószínűsíthető forgatókönyvet is meghatároz.

Munkatársunktól

„Az amerikai külpolitikai <reset> ugyanazt a stratégiai célt szolgálja, mint a Trump adminisztráció alatt, csak más eszközökkel és kevesebb járulékos károkozással” #moszkvater
„Az amerikai külpolitikai ugyanazt a stratégiai célt szolgálja, mint a Trump adminisztráció alatt, csak más eszközökkel és kevesebb járulékos károkozással”
Fotó:EUROPRESS/ANDREW CABALLERO-REYNOLDS/AFP

Fél évvel Joe Biden hivatalba lépését követően már láthattuk az adminisztráció első kommunikációs üzeneteit és cselekvési elképzeléseinek előzetes körvonalazását, miközben több kérdésben Washington egyenesen lépéskényszerben volt. Az elnöki hatalom átvételekor a nemzetközi politikai és stratégiai folyamatok azonnali és határozott cselekvést kívántak a koronavírus-járvány és hatásainak kezelésében. Emellett az intézményi hatalomátadás és a szakapparátus Donald Trumptól örökölt működési nehézségei ellenére is lendületesen látott hozzá az újjászerveződő külügyi apparátus a szövetségesi kapcsolatok és multilaterális intézmények megerősítéséhez.

Joe Biden visszatérése a hagyományos multilaterális külpolitikához a szerzők szerint nem fogja megváltoztatni a globális erőviszonyok eltolódását az ázsiai–csendes-óceáni térségbe, és nem is lesz visszatérés az Obama-korszak kül- és biztonságpolitikájához. Számolva ugyanis a megváltozott nemzetközi viszonyokkal, meghaladja annak idealista világnézetét.

„Az amerikai külpolitikai <reset> ugyanazt a stratégiai célt szolgálja, mint a Trump adminisztráció alatt, csak más eszközökkel és kevesebb járulékos károkozással”

Így a poszthegemoniális korszakban az Egyesült Államok nemzetközi elsőségének megőrzését és megújítását, a kihívók – Kína és Oroszország –, valamint a regionális ellenfelek – Észak-Korea és Irán – feltartóztatását és elrettentését. Mindezt Washington legnagyobb hatalmi előnyére, globális, multilaterális szövetségi rendszerének megújítására alapozva.

„Az amerikai külpolitikától nem <puhaságot>, hanem a diplomácia előtérbe helyezése mellett annak eredménytelensége esetén akár a kemény – gazdasági és katonai – fellépésre való készséget várnak a szerzők”

A diplomácia elsősége nem jelent tétlenséget, tehetetlenséget és eredménytelenséget, ugyanakkor a konfliktusokban való szelektív részvétel azt is magával hozza, hogy egyes térségekben és dimenziókban az ellenérdekelt szereplők mozgástere növekedhet.

„A széleskörű globális jelenlét visszafogása nem jelenti a globális figyelem és agenda feladását, és elszigetelődést (isolationism). Épp ellenkezőleg – a (kihívókkal is közös) globális kihívásokra nagyobb figyelem hárul, míg a globális mozgástér megőrzéséhez nagyobb szerepet kapnak a regionális szövetségesek”

Egyben fontosabbá is válik a vitatott határtérségekben a „blokkpolitika” – a szövetségesi lojalitás betartása és betartatása. Egyúttal hibás az a feltételezés, hogy a demokrata adminisztráció türelmetlenül keresi a lehetőséget, hogy mely térségben hogyan avatkozzon be – olyan térségekben, amelyek az elmúlt három évtized stratégiai túlterjeszkedésében szerepet kaphattak, de ma már másodlagos szerepet (vagy azt sem) játszanak.

„A transzatlanti kapcsolat – a kollektív védelmi garanciák és a politikai konzultáció – megerősítése a június 14-i NATO-csúcson formálisan is megtörtént”

A stratégiai szolidaritáson túlmenően azonban egy új „transzatlanti alkura”, a stratégiai kapcsolatok új alapokra helyezésére is szükség lenne – amennyiben erre a felek hajlandóak. E téren Washington az elmúlt fél évben „kezet nyújtott” Európának, azonban kérdéses, hogy a megosztott európai szövetségesek képesek-e élni a lehetőséggel.

„Kína marad az elnökségi ciklus első számú kihívása, amely a gazdasági-technológiai dimenzió mellett egyre nagyobb súllyal válik politikai és katonai kihívássá is”

Bár vannak olyan globális ügyek – a klímaváltozás hatásai, a kibertér és az űr tevékenységeinek szabályozása, a technológiai proliferáció –, amelyekben indokolt az együttműködés, fokozódni fognak a „hidegháborús” jellemzők a viszonyrendszerben. Az Egyesült Államok szövetségi rendszert épít annak ideológiai (demokratikus államok vs. autokráciák), gazdasági (konkurens regionális tömörülések és globális infrastruktúra-fejlesztési kezdeményezések mindkét részéről), és katonai (amerikai globális szövetségesek vs. Kína és Oroszország) pilléreivel.

„Kína feltartóztatása az indiai- és csendes-óceáni térségben (Indo-Pacific) a hagyományos amerikai szövetségi kapcsolatok megerősítése és katonai téren történő mélyítése mellett a Quad államaira – az Egyesült Államok mellett Japánra, Ausztráliára és Indiára – alapul”

Washington továbbra sem ismeri el Tajvant független államnak, de a katonai együttműködést erősíti mind Tajpej további felfegyverzése, mind a térségben végrehajtott fokozott katonai erődemonstrációk által.

Így foglalják össze a szerzők elemzésüket, amelynek teljes változatát itt olvashatják. Mi most az Oroszországra vonatkozó részt emeljük ki ebből.

Az új adminisztráció és Oroszország
Kontinuitás és kényszerpálya.

A Nyugat és Oroszország viszonya évtizedek óta nem látott mélyponton  van, az amerikai törvényhozásban pedig kétpárti konszenzus alakult ki Oroszország, és az orosz maga tartás negatív megítéléséről, aminek következtében az elmúlt négy évben az Egyesült Államok 46 új  szankciót léptetett életbe Moszkvával szemben.  Ezért Joe Biden elnöksége alatt amerikai részről a szerzők nem  számítanak drámai változásra az orosz–amerikai kapcsolatokban.

„Az új adminisztráció külpolitikája ugyan  stílusában Oroszország irányába is markánsan eltér majd a Trump-elnökségétől, tartalmi szempontból  azonban nagyfokú kontinuitásra számíthatunk”

Bár az elmúlt évtizedekben valamennyi korábbi amerikai  adminisztráció megpróbálta új alapokra helyezni a kapcsolatokat Moszkvával, Joe Biden a „reset” igénye  nélkül lépett hivatalba. A bideni külpolitika nem túl ambiciózus (ám realista) célkitűzése ebben a relációban a szerzők meglátása szerint leginkább annak megakadályozása lehet, hogy a már eddig is mélyponton lévő viszony ne mérgesedjen el  még jobban, s legfőképpen ne vezessen nyílt konfliktushoz a felek között. Ennél többet az orosz politikai  elit sem remél, a Moszkva és Washington közti konfliktusos viszonyt ugyanis orosz részről is strukturális  természetűnek látják, amely mélyebben gyökerezik annál, semhogy az új elnök személye befolyásolni  tudná.

A Biden-adminisztráció alatt az orosz belpolitika esetleges előre nem látható destabilizálódása – a  2021-es parlamenti-, a 2024-es elnökválasztás és/vagy a putyini utódlás okozhat feszültséget, illetve hozhat változást.

„Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy az emberi jogok és a demokrácia kérdésére nagyobb  figyelmet fordító új amerikai vezetés olyan időszakban fogja megfogalmazni bírálatait az orosz vezetéssel  szemben, amikor az a szokásosnál is érzékenyebb lesz a nyugati kritikákra”

Ennek hatásával viszonylag  gyorsan szembesülhetünk, hiszen Alekszej Navalnij bebörtönzése, a tömegtüntetések kezelése, valamint  az őszi parlamenti választás lebonyolítása már ez évben próbára fogja tenni a Fehér Ház és a Kreml kapcsolatát.

Kiszámítható, ám erősen korlátozott együttműködés.

A Kreml számára ugyanakkor kedvező fejlemény,  hogy Joe Bidennel visszatér a kiszámíthatóság, a professzionalizmus és a klasszikus diplomácia az amerikai  külpolitikába. Az új adminisztráció külpolitikai gárdájában az Obama-korszak veteránjai kaptak domináns  szerepet, akiknek egy részét ugyan az orosz vezetés nem igen szívleli – így például a külügyminisztérium  politikai ügyekért felelős államtitkárát, Victoria Nulandot, aki ellen még orosz beutazási tilalom is érvényben van –, azonban viszonylag jól ismeri őket. Az új CIA igazgató, a tapasztalt karrierdiplomata William Burns személyében is fontos csatorna nyílik meg a feszültségek diszkrét kezelése és a nem nyilvános  diplomáciai egyeztetések számára.

„Ahogy arra Vlagyimir Frolov külpolitikai elemző is rámutat, Moszkvát nem annyira a kapcsolatok további romlása, sokkal inkább azok teljes ignorálásának perspektívája aggasztja leginkább”

Már csak azért is, mert csupán néhány olyan stratégiai szintű „ügy” van – így a fegyverzetellenőrzés és -korlátozás, az Északi-sark térsége, a kiberbiztonság és az űr, valamint globális kihívásként az éghajlatváltozás megfékezése –, ahol a  felek akár konstruktív párbeszédet is folytathatnának. Ez annak ellenére is igaz, hogy Oroszország saját  érdekszférájában, a „közel-külföldön” számos befagyott vagy aktív konfliktusban megkerülhetetlen szereplővé tette magát, néhány közel-keleti és afrikai országban katonai erővel vagy proxykkal jelent meg, és az Egyesült Államok transzatlanti szövetségi rendszerének európai pillérét is igyekszik aktívan tesztelni és bomlasztani. Ezek ugyanis elsősorban Európa államai számára jelentenek kihívást vagy fenyegetést, nem  Washingtonnak.

„Azon területek egyike, ahol a Barack Obama és Joe Biden által is <hanyatló regionális hatalomnak>  nevezett Oroszországgal elengedhetetlen az együttműködés, a fegyverzetkorlátozás, ahol a Trump-adminisztráció kemény/rugalmatlan tárgyalópartnernek bizonyult”

Ezért pozitív fejlemény – s annak tekintik  Moszkvában is –, hogy Joe Biden feltétel nélkül belement az Új START megállapodás öt évvel történő  meghosszabbításába, s nem használta fel arra, hogy további engedményeket próbáljon kicsikarni Moszkvától (ahogy azt többek között Victoria Nuland is javasolta). A fegyverzetkorlátozás terén egyébként a  Biden-csapatnak igen ambiciózus tervei vannak, a Külügyminisztérium fegyverzetkorlátozásért és nemzetközi biztonságért felelős államtitkári pozíciójára jelölt Bonnie Jenkins pedig komoly szakértői múlttal és  diplomáciai tapasztalattal rendelkezik – vagyis amerikai oldalról minden adott a fegyverzetkorlátozás terén  az előző adminisztrációk időszakában keletkezett károk helyreállítására. Kérdés persze, hogy Moszkva  akar-e élni a lehetőséggel?

A fegyverzetkorlátozás és nonproliferáció kérdésével összefüggésben Moszkva üdvözölné Washington visszatérését az Iránnal kötött közös megállapodáshoz (JCPOA) is, azonban a visszatérés, és különösképpen az újratárgyalás lehetősége egyre inkább szűkül (és mint érvelni fogunk, nem feltétlenül szolgálja  a primer amerikai stratégiai érdekeket a megegyezéssel járó belpolitikai és szövetségesi „ár” szempont jából).

„A Donald Trump által felmondott INF-szerződés pótlásának csak abban az esetben lehet esélye, ha  abban Kína is bekapcsolódik”

S bár erre látszólag Peking is nyitott, korántsem biztos, hogy az amerikai– kínai és az amerikai–orosz viszony valóban lehetővé teszi újratárgyalását. Ráadásul mind az amerikai,  mind pedig az orosz katonai vezetés komoly érdeklődést tanúsít a konvencionális eszközökkel felfegyverzett közepes hatótávolságú rakéták iránt. Így a szakértők valószínűbbnek tartják, hogy a Biden-adminisztráció az orosz haditechnika fejlődése miatt inkább a rakétavédelmi rendszerek terén fog fellépni kezdeményezőként Moszkva felé.

Elrettentés és nyugtalan határtérségek.

„Ahogy 2014 óta folyamatosan tapasztaljuk, a Biden-elnökséget is az amerikai szövetségi rendszer folytatólagos „tesztelése” kíséri majd orosz részről – azaz olyan sebezhetőségek kiaknázásának kísérletei, amelyeket Moszkva aszimmetrikus (és elsősorban nem katonai) eszközökkel ki tud használni”

Így geostratégiai akadályok, államközi és államokon belüli politikai feszültségek, gazdasági függőség és nyomásgyakorlás, technológiai sebezhetőségek, szélsőséges, illetve oroszbarát politikai szereplők támogatása, dezinformáció és a közvélemény manipulációja, korrupciós és más zsarolási  potenciálok kiaknázása. Az érdekszférák „nyugtalan határvidékének” sebezhető kis szövetségesei – így  Közép-Európa államai – szempontjából éppen ezért volt fontos az amerikai kollektív védelmi garanciák és  katonai elrettentés megerősítése a NATO keleti szárnyán, illetve átfogóan az amerikai katonai erődemonstrációk fokozása hadgyakorlatok formájában az Északi-sark térségétől és Skandináviától Kelet-Közép-Európán át a Fekete-tengerig.

Ezekben az amerikai lépésekben ugyanazt a motivációt látjuk, mint Kínával  szemben a kelet-ázsiai térségben. Egyrészt szemléltetik, hogy a rivális nagyhatalom nem tekintheti „beltengernek” sem a Fekete-, sem a Balti- vagy Északi-tenger jelentős térségeit, ahogyan légterét sem (szabad hajózást biztosító műveletek), másrészt a szövetségesekkel közös erődemonstrációval a katonai elrettentést erősíti.

„Fontos azonban, hogy ez a mindkét részről fokozott jelenlét és tevékenység ne eredményezzen véletlen konfrontációt vagy nem szándékos eszkalációt, ezért a felek közötti <diplomáciai forró  drót> él”

Bár a NATO-tagállamokhoz képest minőségi különbséget képvisel a térség többi állama az amerikai– orosz relációban, a nagyhatalmi versengés őket is érinti. A hidegháború semleges államai, Finnország és Svédország elmélyült kétoldalú katonai kapcsolatokat alakítottak ki Washingtonnal, illetve a NATO-val, és  ez továbbra is intenzív együttműködést, fokozott haderő-modernizációt, és az északi-tengeri, illetve balti tengeri kulcs térségekben közös jelenlétet feltételez.

A Moszkva által közel-külföldjének, így saját nagyhatalmi érdekszférája részének tekintett Grúzia, Ukrajna és Belorusz pedig különböző formákban és mértékben függnek az orosz szándékoktól, akár befagyott vagy aktív katonai konfliktusok résztvevőjeként, amelyeket az Egyesült Államok döntő mértékben Biden elnök alatt sem tud befolyásolni. Grúzia és Ukrajna  esetében Washington mozgástere elsősorban a kétoldalú katonai együttműködés potenciális mélyítésében rejlik a kiképzés, tervezési, technológiai együttműködés, valamint egyes védelmi, vagy akár támadó haditechnikai eszközök, rendszerek biztosítása tekintetében.

„A politikai kapcsolatok mélyítése – így az országok NATO-tagsága – azonban továbbra sem lesz reálisan megvalósítható opció”

Más minőségben, de  potenciális feszültségforrás marad a belarusz politikai átmenet kérdése, ahol Washington támogatná a demokratikus átmenetet, Moszkva azonban az államszövetségi kapcsolat szorosan tartásában érdekelt, és ehhez bármilyen eszköz a rendelkezésére áll. Bár Joe Biden már hivatalba lépése előtt erős jelzést küldött  azzal, hogy meghívta az ellenzéki vezető Szvetlana Tyihanovszkaját beiktatási ünnepségére, ennek ellenére a Biden-adminisztráció is óvatosan közelít majd a kérdéshez, elismerve Oroszország legitim érdekeit és befolyását Belaruszban. Az amerikai külpolitika Minszkkel kapcsolatban valószínűleg továbbra is reaktív marad, azaz Alekszandr Lukasenko és Moszkva lépései fogják meghatározni a reakcióját.

MEGOSZTÁS