//Elhúzódó búcsú a hidegháborútól
Új világrend, New Order #moszkvater

Elhúzódó búcsú a hidegháborútól

Az átalakuló világrendben már több, különböző súlyú játékos van – A súlypont egyre határozottabban keletre tolódik. Visszatekintés arra, hogy miként láttuk a világot 2009-ben a Valdaj Klubban.

Új világrend, New Order #moszkvater

Minél távolabb vagyunk a hidegháborútól, annál többet beszélünk róla. Ezt a tételt látszott igazolni tíz évvel ezelőtt, az akkor még épp csak ötéves Valdaj Klub akkor Jakutszkban és Moszkvában zajló szakmai vitája. A nyugati és az orosz kutatók lényegében megegyeztek abban, hogy

„a hidegháború klasszikus értelemben vett korszaka már a múlté, a következményeivel és maradványaival azonban máig küzd a világ”

Ezt a kort idézi még jó néhány nemzetközi intézmény, köztük a NATO, leginkább azonban a gondolkodásra vetül rá a múlt árnyéka. A két oldal elemzői ugyanakkor egymásra mutogatva a másikat vádolták azzal, hogy hol élőbb ez az egyébként alapvetően már meghaladott múlt.

Elvitathatatlan azonban, hogy

„a mai átalakuló rendben a világ ma már egyre inkább többpólusú, heterogén és globális. Még az Egyesült Államok sem egyeduralkodó, hiszen nem mindenhol, s nem teljes mértékben érvényesítheti akaratát”

Több felszólaló problémásnak nevezte, hogy miközben Amerika már nem igazán képes a vezető szerepre, erre új jelöltek sincsenek. A világ így nemcsak sokszínűbb, de átmenetileg kaotikusabbá is válik. Komoly vita folyt közben arról, hogy hány igazi pólus különíthető el, szomorúan konstatálhattuk ugyanakkor, hogy

„az Európai Uniót már tíz éve sem számították a legnagyobb játékosok közé”

A globális világ egyik legnagyobb kihívása az irányíthatóság, s hol a határ, ameddig ez még hatékonyan működhet. A heterogenitás mutatója egyebek mellett, hogy a katonai értelemben vett pólusok egyre kevésbé azonosak a gazdasági szempontból annak tekinthetőkkel. Változik az is, milyen kritériumok alapján kerülhet valaki ebbe a körbe. A válság idején senki sem beszélt például Kína kapcsán a demokráciáról. Ez az eddig szilárdnak tartott értékek megingását is jelenti, s mindinkább egyértelmű például, hogy nemcsak a totális westernizáció vezethet a modernizációhoz.
Ismét csak közös pontként fogalmazható meg, hogy

„a biztonság már régen nem csupán katonai kérdés, e fogalom nem értelmezhető a gazdaság, a társadalom állapota, az energia- és klímaviszonyok nélkül”

Az egyre világosabb, hogy a függőség kölcsönös, s az egyes államok biztonsága mind kevésbé független a globális biztonságtól. Ezt a biztonságot erősítheti, ha megszűnik néhány ország, így például Irán démonizációja, s ennek helyét a tárgyalás veszi át. A vélemények megegyeztek abban, hogy a jól kitapintható feszültségek ellenére a formálódó pólusokat összehozó tényezők túlsúlyban vannak a megosztó faktorokkal szemben. Az összetartást, ezzel stabilitást erősítheti paradox módon a jelenlegi világválság, s a globális felmelegedés jelentette kihívás is.

Érdekes és ma is aktuális megállapítások, amelyek az elmúlt évtized fényében  jól mutatják, hogy a Valdaj Klubban találkozó elemzők és közéleti személyiségek már 2009-ben jól írták le a világ helyzetét. A Valdaj Klub 16. éves találkozója előtt idézzük fel e sorok szerzőjének a klub panelvitáján elhangzott felszólalásának a vitában elhangzott válaszokkal kiegészített, szerkesztett változatát.

A Közép- és Kelet-Európában a múlt század ’90-es éveinek fordulóján zajlott földindulás idején  optimistán, reménnyel és illúzióval tele néztünk a jövőbe. Közép-Európa lerázta magáról a kommunizmust, országai ismét függetlenné váltak, összeomlott a Szovjetunió.

„A hirtelen jött szabadság új távlatokat nyitott. Ebben az eufórikus hangulatban szívesen megállítottuk volna az időt”

Valahol az Atlanti-óceán túloldalán egy Francis Fukuyama nevű úriembert szintén elragadott a hév, s az ideológiák közötti harc, a hidegháború lezárultával a politikai és gazdasági liberalizmus elkerülhetetlen győzelméről, a történelem végéről értekezett. Csakhogy a történelemben nincsenek ugrások, s azzal nem fejeződik be valami, hogy elmúlik.

„Közép-Európában is gyorsan kiderült, hogy nem jött el a Kánaán, a Nyugat sem vár bennünket tárt karokkal, mint azt hittük”

Arra is hamar rá kellett jönnünk, hogy a térségben egyszerre három nagy integrációs folyamat is zajlik. Az euroatlanti mellett egy nemzeti, amelyet a régió új államai többnyire egy másikkal szemben próbáltak erősíteni. Ehhez jött a szintén egyfajta integrációként is felfogható globalizáció, amellyel az elmúlt két évtizedben először szembesült Közép-Európa. S kiderült, az egyik fájdalmasabb, mint a másik. Nem beszélve arról, hogy a legtöbb zavar abból keletkezett, milyen is e három integráció viszonya egymáshoz. Aztán szomorúan döbbenhettünk rá arra, hogy belső problémáinkra az Európai Unió sem ad választ.

„Közben szintén az óceánon túl Fukuyamára megérkezett a válasz egy bizonyos Huntington részéről, aki azt mondta, hogy az ideológiait a civilizációs, kulturális alapú szembenállás követi”

S fellángolt Jugoszlávia. Az új realitásokat számunkra különös brutalitással nyomatékosították a Magyarországon is megjelenő menekültek, s a szél által átsodort lőporfüst. Európában megkérdőjeleződni látszik az a korábbi teória, amely a társadalmi stabilitást a különböző kultúrák egymás mellett élésével magyarázza. Hozzá kell szokni ahhoz is, hogy

„az új impulzusok immár egyre kevésbé nyugatról érnek bennünket, s az új kihívásokra legfrissebben rezonáló, tabudöntő kijelentéseket mind gyakrabban keletről halljuk”

S általában véve is, a világgazdaság, ezzel a világpolitika súlypontja határozottan tolódik keletre. De mára kiderült az is, hogy a liberalizmus győzelme sem volt mindenható. Sőt. A kapitalizmusnak ez a modellje olyan válságba sodorta a világot, amely éppen napjainkban rendezi át a nemzetközi erőviszonyokat.

Sok mindent át kellett tehát értékelnünk az elmúlt húsz évben, egyet azonban ma is bizton állíthatunk, mégpedig azt, hogy

„a hidegháborúnak vége”

 Még akkor is, ha egyes elemzők új hidegháborúról beszéltek (lásd Edward Lucas), s a sajtó és a politikusok is előszeretettel élnek e hangzatos retorikai fordulattal. Ennek a kornak azonban vége. S nem csak azért, mert ez a terminus történelmi értelemben foglalt. Hiányoznak hozzá a főszereplők is. Oroszország ugyan ma is hatalmas, és természeti kincseit tekintve meglehetősen gazdag, a világ második legnagyobb nukleáris arzenáljával rendelkező ország, erejét, katonai elrettentő potenciálját tekintve azonban jelentősen elmarad a Szovjetuniótól. S bizony, már Amerika sem a régi.

Az is eléggé egyértelmű, hogy ma Oroszország és az Egyesült Államok között nem fenyeget atomháború. Sajnos, mindezt kompenzálja a világban a nukleáris képességek tekintetében eluralkodott káosz. Olyan új atomhatalmak nőttek ki, mint Pakisztán, India vagy Észak-Korea, amelyek jóval nagyobb veszélyt jelentenek a világra, mint a két nagy nukleáris hatalom. Megszűnt az ideológiai szembenállás is. Ma nem rendszerek feszülnek egymásnak. A legfőbb viták alapvetően egy rendszeren belül zajlanak, például az állam szerepéről, avagy éppen a válságmegoldó modellekről.
Persze az elmúlt években is akadt példa a letűnt korszakot idéző kardcsörtető retorikára.

„A hidegháborúban edződött, a világot demokratikus kontra autoriter rendszerekre felosztani próbáló neokonok azonban kudarcot vallottak”

Igazolva, hogy az ideológiai szembenállás felélesztésének kísérlete csak korlátozza a politikai lehetőségeket. Sok tekintetben idézte a múltat az utóbbi néhány évben az orosz-amerikai viszony. A kilencvenes évek posztszovjet mélyrepülésébe magát túlságosan beleélő Bush-adminisztráció zsigerből reagált Oroszország magára találására, amelyre jött a visszacsapás a maga szintén sokszor a hidegháborúra hajazó retorikájával.

„Az úgynevezett színes forradalmakkal kezdődő folyamat vége, geopolitikai következménye volt a grúziai háború”

De még ez a konfliktus sem nevezhető hidegháborúsnak. Ezekben az években a Nyugat nem igazán látta tisztán, mi történik Oroszországban, így egyebek mellett alulértékelte az orosz elit egységét is. Közben az is igaz, hogy többen mintha némi nosztalgiával gondolnának a hidegháborúra, amikor is mindenki számára világosak voltak a viszonyok. Egyértelműbben lehetett szeretni vagy gyűlölni egyik vagy másik felet. Ha úgy tetszik, nyitott és egyenes volt a szembenállás. Mára a helyzet megváltozott. Mindenki úgy tesz, mintha minden rendben volna, közös értékekről, célokról, egyetértésről, a terrorizmus elleni összefogásról beszélnek, miközben a helyzet korántsem ilyen rózsás. A szép szavak mögött komoly a szembenállás, folyik a versenyfutás. Úgy is fogalmazhatnánk,

„a hidegháború statikus stabilitásával szemben ma az egyensúly dinamikusabb”

Ez a helyzet sokakat elbizonytalanít. Így azokat a Közép-Európát az orosz-amerikai közeledéstől féltő, Obamának levelet író egykori politikusokat is, akik a nagyhatalmi viszonyok változása közepette fogódzó, támasz, viszonyítási pont nélkül maradtak. Tudomásul kell azonban venni, hogy ebben a világban már egyre kevésbé lehet egy aktuális „Nagy Testvérre” számítani! Arról nem is beszélve, hogy térségünk már korántsem olyan fontos a nagyhatalmak számára, mint azt gondoljuk. De talán ez nem is olyan nagy baj, hiszen mindez közvetett módon egyben azt is jelenti, hogy stabil, biztonságos régióról van szó.

„A globális világrendetlenség időszakába léptünk, vagy ahogy mások ezt a helyzetet leírják, visszatért a világ egy neorealista külpolitikához, ahol a befolyási övezetek posztszovjet térséget is érintő újrafelosztása zajlik, s a nagyhatalmak geopolitikai játszmákat folytatnak”

De hát a hidegháború szintén a geopolitikai verseny egyfajta sajátos, ideológiával erősen megterhelt időszaka volt. Ma azonban az ideológiai komponens hiányzik, s csupán érdekek vannak, a befolyási övezetekért folyik a versengés.

Így hiába reménykedtek sokan, hogy a Szovjetunió összeomlása után a Kelet és a Nyugat közötti feszültség megszűnik. Ez nem így lett. Nem is lehetett, hiszen a két oldal érdekei továbbra is jól kivehetően eltérnek egymástól. Sőt, Oroszország modernizálódásának sikere, ezzel súlyának további növekedése a jövőben csak még élesebbé teheti a geopolitikai versenyt, amelybe az Atlanti- és a Csendes-óceán közötti térben újabb és újabb szereplők kapcsolódnak be.

„Mert, ahogy még 1997-ben Zbigniew Brzezinski fogalmazott, Eurázsia a sakktábla, ahol a globális világelsőségért vívott harc tovább folytatódik”

S ma a kérdés az, tartós lesz-e Amerika eurázsiai vezető szerepe, s milyen célokat fog szolgálni. Erről szól alapvetően Afganisztán, a posztszovjet térség geopolitikai ütközetei, s legfőképpen a Kína körüli játszma. Oroszország és Amerika viszonyában is legfeljebb a retorikában tapintható ki az újraindítás.

Az Egyesült Államok alapvető érdekei ugyanis nem változtak meg egy év alatt, legfeljebb más eszközökkel próbálja meg azokat elérni. Így továbbra is geopolitikai hídfő marad Grúzia, Ukrajna, s részben Közép-Ázsia. Ugyanakkor Washington a globális ügyeket egyre kevésbé rendeli alá az itt kibontakozó konfliktusoknak. Az előbbieket szem előtt tartva a korábbinál jobban figyelembe veszi az orosz érdekeket – ez látszik a rakétavédelmi rendszer európai telepítése körüli politika módosulásában -, a közös pontokra és kihívásokra helyezi a hangsúlyt, míg a vitás kérdésekben leszögezi, hogy miben nem értenek egyet. (Azóta kiderült, hogy ez a közeledés is csak időleges volt – szerk.)

„Az átalakuló világrendben már több, különböző súlyú játékos van. A gyengülő, ám egyedüliként minden tekintetben teljes nagyhatalomnak számító Egyesült Államok, s mellette olyan regionális nagyhatalmak, mint Kína, Oroszország, az EU vagy akár bizonyos értelemben Irán is”

E viszonyok között már a legnagyobb sem tudja figyelmen kívül hagyni a többit. A globalizált világban változnak a harc eszközei is. Az elrettentés sem szűnik meg, ám egyre nagyobb a súlya a médiának, s általában véve is előtérbe kerül a puha erő. Oroszországnak az úgynevezett közel külföldön játszott szerepét például erőteljesen meghatározza, hogy e régióban a McDonald’s és az Orosz Bisztró csatájából melyik kerül ki győztesen. Modernizációs centrummá válik-e a régióban Moszkva, s például az amerikai vagy az orosz életforma, kulturális hatás lesz a meghatározó. Még egyértelműbben határozza meg egy-egy ország súlyát a gazdasági erő, a technológiai szint. Megnőtt, stratégiaivá vált az energetikai szektor szerepe, a tartalékok nagysága, illetve a források hiánya, s korántsem csak gazdasági kérdés a tranzitszerep.

„Ugyanígy mind több régióban válik meghatározóvá a víz, pontosabban annak hiánya”

E körülmények között alighanem rendkívüli módon változtatja meg az erőviszonyokat a globális gazdasági válság, amely a G20-ak súlyának jól érzékelhető növekedésével már mutatja a nemzetközi szervezetek fontosságának átalakulását is. S nagy valószínűséggel a jövő nagyhatalmai is azok lesznek, akik e válságból a legerősebben jönnek ki.

                                                                                                                                ◊

A posztamerikai korszak.  „A világot megrengető válság hosszabb és mélyebb lesz, mint azt sokan gondolják. Lerombolja a viszonylagos gazdasági stabilitás utolsó támaszait is. A megtakarítások értékállóságát alapvetően garantáló dollár mint tartalékvaluta elveszti eddigi egyeduralkodó szerepét Ebben a helyzetben a hatalom megtartására koncentráló kormányok legfőbb problémája a szociális feszültségek kezelése lesz. Erősödni fog a protekcionizmus, ám ez a trend legfeljebb rövid távú megoldást jelenthet a problémákra” – hangsúlyozta már tíz éve A modem állam és a globális biztonság címmel rendezett jaroszlavli konferencián Immanuel Wallerstein, a Yale egy hónapja elhunyt professzora.
Mint a kutató fogalmazott, bonyolult és kemény harc kezdődött akörül, hogy milyen is legyen a világ új politikai és gazdasági berendezkedése, s a feltörekvő hatalmak folyton alakuló szövetségei az Egyesült Államok erősödő belső problémáival kiegészülve kaotikus helyzetet teremt.

„A kérdés már nem az, hogy a létező kapitalizmus miként gyógyítja be a sebeit, hanem az, hogy a bennünket körülvevő káoszból mi nő ki helyette”

A világhírű társadalomtudós szerint a világ a posztamerikai korba lépett, ami a következő mintegy két évtizedre meglehetősen instabil viszonyokkal írható le. „Amerika hetvenes évektől a reagani időszak kivételével folyamatosan csökkenő hegemóniája a modern kor ciklikus fejlődését követve hosszú idő után megtört. Bush még egy utolsó erőfeszítéssel vissza akarta szerezni a régi dicsőséget, az Irak elleni offenzívával ellenfeleire és szövetségeseire egyaránt rá akart ijeszteni, ám éppen ellentétes hatást ért el” – írta le a világ helyzetét 2009 őszén Immanuel Wallerstein.

MEGOSZTÁS

1961-ben született külpolitikai újságíró, elemző, publicista. A Demokrata és a Magyar Hang hetilapok külpolitikai szakújságírója, a #moszkvater, a szláv világgal és a posztszovjet térséggel foglalkozó portál alapító főszerkesztője. Előtte 28 éven át a lap megszűnéséig a Magyar Nemzet konzervatív napilap munkatársa, 2000-től 2017-ig a külpolitikai rovat vezetője, majd a lap főmunkatársa. A lap utolsó moszkvai tudósítója. Érdeklődési területe a posztszovjet térség, emellett a globális folyamatok. Rendszeresen publikál külpolitikai folyóiratokban, írásai, interjúi időről időre megjelennek a közép- és kelet-európai sajtóban. A Putyin-rejtély (2000) című könyv szerzője, 2009-től a Valdaj Klub állandó tagja. A Metropolitan Egyetem kommunikáció szakának docense. A Tolsztoj Társaság a Magyar-Orosz Együttműködésért Egyesület elnökségének a tagja.