//Egy titkos háború névtelen hősei
Vlagyimir Bogomolov #moszkvater

Egy titkos háború névtelen hősei

MEGOSZTÁS

A nagy honvédő háború… A háborúk rejtélyes, az ismeretlenség homályában meghúzódó és dolgozó katonái a felderítők, avagy a front másik oldaláról nézve a kémek. Velük kapcsolatban szerzőnk két híres regényt idéz fel, Vagyim Kozsevnyikov művét – Berlinből jelentkezem-, és Vlagyimir Bogomolov opuszát – Negyvennégy augusztusában -, amelyek betekintést engednek ebbe a titokzatos világba. Cikkünk kitér a művek hőseinek lehetséges prototípusaira, és felvillantja a szerzők nem hétköznapi életét is. Így azután kémtörténetek sora tárul elénk.

Vlagyimir Bogomolov #moszkvater
Vlagyimir Bogomolov
Fotó:Wikipédia

Johann Weiss lakatos 1940 nyarán Rigából hazatér szülőföldjére, a második világégést egy évvel korábban kirobbantó Reichbe. Hogyan lesz belőle a nagy honvédő háború egyik leghíresebb felderítője? Nagy sikerű regény („Berlinből jelentkezem”), és négy részes film osztja meg kalandos pályafutásának eseményeit az olvasókkal és nézőkkel.  Joggal, hiszen mindenkit érdekel a titokzatos hivatás, a felderítés – ha ellenfelünk végzi, akkor ugye  – kémkedés.

„Nem könnyű annak a szerzőnek a dolga, aki e rejtett háború hőseit kívánja megeleveníteni”

Több okból is. Nem véletlenül titkosítják évtizedekre a dokumentációt, az adatbázist. Soha nem tudni, hogy melyik elfeledett, vagy lehagyott kapcsolatot lehet életre galvanizálni, és felhasználni a későbbiekben. A legjelesebb szovjet felderítők több évtizedes pályafutásuk során elég lenyomozandó kapcsolatot hagytak maguk után, gondot okozva ezzel politikai és katonai ellenfeleiknek akkoriban, és könnyen meglehet, hogy még ma is.

„Vagyim Mihajlovics Kozsevnyikov (1909-1984) a maga idején népszerű és a párt politikáját hűségesen végrehajtó író volt”

Évekig, halálig vezette, mint főszerkesztő a hazafias és kissé ortodox „Znamja” folyóiratot. És szolgált rendületlenül, aláírva minden nyilatkozatot a szovjet haza ellenzőivel, árulóival szemben.

Védelmére szóljon, hogy a bátorságért ő sem ment a szomszédba, mint haditudósító végigszolgálta a nagy honvédő háborút. Szőrszálhasogató kritikusai ekkor írt elbeszéléseit tartják a legjobbaknak. Maradjunk azonban a könyvében bemutatott bátor szovjet felderítőnél. Ugyan kiről mintázhatta az író hősét? A talányt többen próbálták megoldani.

„Egyesek arra esküsznek, hogy Weiss prototípusa az az Ábel ezredes volt, akit 1962-ben kicseréltek a lelőtt amerikai kémrepülő, az U-2-es pilótájára, Francis Gary Powersre. Igaz, ebben csak az a bökkenő, hogy Ábel ezredes nem Németországban folytatta áldásos tevékenységét”

Alekszandr Pantyelejmonovics Szvjatogorról (1913-2008) viszont egyelőre nem írtak regényt. Pedig a talpraesett és vakmerő titkos ügynök megérdemelné. Többek között azért is, mert sikerült a túlvilágra küldeni Georg von Braunt, a V-1 feltalálójának, később az amerikai űrprogram atyjának Werner von Braunnak az unokatestvérét, aki a háborúban Harkov nagyhatalmú és véres kezű városparancsnoka volt. És tette ezt nem akárhol, és nem akármilyen esemény alkalmával, mesterien megrendezett, meglehetősen színpadi körülmények között. Az SS tiszt éppen abban a villában tartott fogadást, ahol a háború előtt Nyikita Hruscsov, a terület pártvezetője lakott. Majd fél tonna trotil küldte fel a mennybe a fogadás szervezőjét, és résztvevőinek jó részét.

„Szvjatogor filmbe illő akciót hajtott végre egy német diverzáns iskola ellen Lublinban”

Ügynökeivel beépült az iskolába és megszerezte a szovjet vonalak mögé dobandó diverzánsok adatait.  Így aztán semmi meglepő nem volt abban, hogy a sebtében kiképzett kémtanoncokat a szovjet elhárítás sorra felfedte. Hasznos tevékenységére Szvjatogor azzal tette fel a pontot, hogy ugyancsak robbantással megsemmisítette magát a lublini kémiskolát parancsnokával, a Gestapo helybéli vezetőjével, a lengyel hazafiakkal különösen kegyetlenül leszámoló Akkardt SS Sturmbannführerrel együtt.

A tapasztalt felderítő nemcsak Kozsevnyikovnak szolgált kellően izgalmas alapanyaggal, emlékeit és tevékenységét felhasználva számos film készült. A később képességeit diplomataként kamatoztató katonatiszt valójában nem csak diplomata tevékenységet folytatott. Állítólag, szerepe volt a fasisztákkal együttműködő ukrán nacionalisták vezérének, Sztyepan Banderának a halálában, akit Münchenben 1958 októberében a mentők koponyacsont töréssel szállítottak kórházba, ám a boncoláskor ciánt találtak szervezetében. Mind a mai napig folyik a vita a halál körülményeiről. Az igazat aligha tudjuk meg, mert Alekszandr Szvjatogor, az akció állítólagos megszervezője, 95 éves korában magával vitte a sírba. Mint ahogy a többi szovjet felderítő is ezt tette, s most már aligha lesz, aki felfedi munkásságuk titkait.

„Kémek és elhárítók harca a témája a talán legizgalmasabb, és leghitelesebb felderítő történetnek. A szerző Vlagyimir Bogomolov, (1924-2003) címe <Negyvennégy augusztusában>”

Bogomolov életútja legalább olyan rejtélyes, mint ez a könyve. Fiatalemberként nem végezte el a kötelező iskolát, vándorútra kelt. Számokkal küszködött, mint könyvelő, szolgált tengerészként a Fekete-tengeren, s volt falusi gépész segéd is. A háború kitörése Moszkvában éri, ahol jelentkezik tűzoltónak, majd katonaiskolába kerül. Nem követi diáktársait az evakuációba, hanem 1941 júliusában önkéntesként a Vörös Hadsereg katonája lesz. Innentől kezdve életpályája – illően egy katonai felderítőhöz – meglehetősen kuszán, és mind a mai napig kibogozatlanul alakult.

Hamarosan megsebesül, és a seregbe csak 1943-ban tér vissza, ám nem akármilyen alakulathoz. A háború során mind a felderítés, mind a német kémek nyakon csípése alapvető fontosságú volt. Ezért alapította meg még ez év áprilisában a nagyhatalmú belügyi népbiztos-helyettes Viktor Abakumov a hírhedett elhárító testületet, s adta neki a Szmers (Halál a kémekre rövidítve) nevet. Maga a Szmers több önálló egységből állt, és különböző fegyvernemek irányítása alá tartozott.

„Abakumovot utolérte a szovjet belügyesek sorsa. Annak ellenére, hogy állambiztonsági népbiztosként hűen szolgálta a rendszert, belekerült a nagy tisztogatásba, a zsidó orvosok elleni perekbe, s letartóztatják”

Kemény kínzásoknak teszik ki. Hogy miket vallott be, arról nem szól a fáma. Mint később kiderült, neki sem az volt a bűne, amiért letartóztatták, nem árulta el a hazát. Sőt, inkább túlságosan „hűségesen”, törvénysértőn szolgálta. Sztálin halála után végezték ki az általa elkövetett törvénysértésekért, és az évek, évtizedek során nem rehabilitálták.

Bogomolov dokumentumok hozzáadásával egy hiteles akciót elevenít fel könyvében. 1944 augusztusában a Vörös Hadsereg Belorussziában nagy támadásra készül, ám kiderül, hogy a hátában egy jól képzett német diverzáns csoport tevékenykedik, s rádióadóján fontos adatokat közöl a német legfelső hadvezetéssel. A regény hőseinek a feladata, elcsípni és likvidálni a kémhálózatot. A felderítésben nagy szerepe van egy a diverzánsok által megölt gépkocsivezető tábori ásóján talál földmaradványnak. Ennek segítségével sikerül lokalizálniuk az adó helyét egy terjedelmes erdőségben.

A szovjet hadvezetés, és személy szerint Sztálin türelmetlen, s a legszívesebben nagy csapattestekkel átfésültetné a vidéket. A kémelhárító csapat vezetője, akire a feladatot bízták, Pavel Vasziljevics Aljehin százados azonban  jól tudja, hogy dobbal nem lehet verebet fogni. A német kémek feltehetően szovjet katonai egyenruhában szabadon járnak-kelnek a hátországban.

„Beindul az izgalmas hajtóvadászat. A könyvön látszik, hogy profi elhárító tiszt írta. Ez megmutatkozik mind a módszerek leírásában, mind a szakmai zsargonban. Mindez természetesen nem befolyásolja a mű élvezhetőségét, sőt, csak hitelességét erősíti. Az 1974-ben először a Novij mir folyóiratban megjelent regény később több milliós példányszámot ért el hazájában és külföldön”

Kíváncsi kutatók lenyomozták, kik voltak Bogomolov hőseinek prototípusai, és hogyan alakult sorsuk a háborúban és utána. Aljehin százados 1944 decemberében lengyel területen halt hősi halált egy akcióban, német diverzánsokat tartóztattak fel. Segítőtársa Tamancev főhadnagy, a tisztogató, avagy a „gyorskezű” 1945 telén lövészárok kézitusában vesztette életét, amikor megpróbálták feltartóztatni egy német harckocsizó egység támadását. Az újonc, próbaidős tisztogató, Andrej Blinov nem lett hivatásos elhárító, mint tüzér és gárdahadnagy, a Szovjetunió Hőseként fejezte be a háborút.

A szerző később tagadta a prototípusok meglétét, csupán egy negatív hősnek volt modellje, egy bizonyos emigráns Miscsenko. Kozák apját a polgárháborúban vörösök megölték. Fia fogadalmat tett, hogy bosszút áll apjáért. Miscsenko a német felderítő szolgálat tisztjeként diverzánsokat képezett ki, majd 1944-ben bevetették a Vörös Hadsereg hátországában. Több mint negyven szovjet parancsnokot, tisztviselőt ölt meg. Bogomolov regényével ellentétben Miscsenko túlélte a háborút. Voltak szemtanúk, akik a háború után Francia Marokkóban találkoztak vele. Miscsenko Madridban telepedett le, családot alapított, ám miután többször is megsebesült, háborús sérüléseibe halt bele 1960-ban.

„Bogomolovnak az igaz hírnevet először <Iván gyermekkora> című kisregénye hozta meg, melyben egy felderítést önként vállaló kisfiú, Iván tragikus sorsát eleveníti fel”

A kisregényből Andrej Tarkovszkij filmet készített, amit többek között Ingmar Bergman is nagyra tartott.  A film bemutatóján jelen volt Jean-Paul Sartre, aki az Unitá-ban és a Les Lettres Françaises-ben nagyra értékelte a filmet. Vele ellentétben Alberto Moravia más véleményen volt. Szerinte Tarkovszkij a Katajev regényéből készült „Ványa az ezred fia” által meghonosított sztálini filmkészítési sémát folytatta

Ízlések és pofonok különbözőek. Egy dolog azonban vitathatatlan. Bogomolov az orosz-szovjet irodalom kiemelkedő alkotója, művei ma is lebilincselik az olvasót.

MEGOSZTÁS

Pályámat „külügyérként” kezdtem az Írószövetség nemzetközi osztályán. Huszonhárom esztendőt töltöttem az írók rokonszenvesen békétlen családjában, s közben mint fordító eljegyeztem magam az orosz irodalommal, kultúrával. A rendszerváltás után a szükség arra késztetett, hogy pályát váltsak. Felvettek a Magyar Országgyűlés sajtóirodájára tanácsosnak, majd a sors kirepített Brüsszelbe, ahol szintén sajtótitkárkodtam. Telt-múlt az idő. Hazatérve ismét felfedeztek, mint fordítót, írót. Másfél méter az általam fordított és írott művek hossza könyvtárszobám polcán. Írásaim száma ezernél is több. Örülök, hogy élek, hogy még tudok dolgozni, hogy még vannak barátai az írott szónak, akik előítélet nélkül nézik a hozzánk egyre közelebb kerülő nagyvilágot. Köszönet nekik az érdeklődésért. Amíg lehet, szeretném szolgálni őket.