1941. december 5-én a szovjetek 500 km-es frontszakaszon – vagyis a németek középső hadseregcsoportjának teljes hosszában – indítottak ellentámadást Kalinyintól Jelecig. Ez a németeket teljesen váratlanul érte. Hírszerzésük úgy becsülte, hogy a kivérzett Vörös Hadsereg legfeljebb állásainak tartására képes. Nem így volt, és mire januárban megállt a szovjet ellentámadás, Moszkva megmenekülésén túl a Wehrmacht verhetetlenségi mítosza is szertefoszlott.

Több hibát is elkövettek a németek a II. világháború első éveiben, de vélhetően akkorát egyszer sem tévedtek, mint akkor, amikor elhitték a hírszerzés azon jelentését, hogy a szovjet hadsereg annyira kivérzett 1941 decemberére – a Wehrmachthoz hasonlóan –, hogy képtelen egy ellentámadás megindítására. Így az összefagyott és teljesen kimerült német hadak pár kilométerre Moszkvától pihenőre vonultak a -36 fokos télben. Az ő szemszögükből abszolút nem kellett volna…

„Ugyanis 1941. december 5-én a Vörös Hadsereg Távol-Keletről és Szibériából átvezényelt, kipihent és a téli hadviselésre tökéletesen felszerelt hadosztályokkal megerősített hadseregcsoportja, Georgij Zsukov hadseregtábornok vezénylete alatt mindent elsöprő ellentámadást indított a Wehrmacht Moszkva kapujába érkezett magasabb egységei ellen”

Ez az offenzíva nemcsak hatalmas veszteségeket, hanem legalább akkora meglepetést is okozott a német Közép Hadseregcsoport leharcolt egységeinek. Sok történész ezt a támadást tartja a 2. világháború fordulópontjának, ugyanis Adolf Hitler keleti villámháborúja egy csapásra füstté vált, és annak ellenére, hogy a Wehrmacht ekkor még nem vesztette el hadászati kezdeményező képességét a keleti fronton,

„a verhetetlenségükbe vetett hitet elvette tőlük a lenézett Vörös Hadsereg”

Hitler és csatlósai 1941. június 22-én hadüzenet nélkül lerohanták a Szovjetuniót, és abban bíztak, hogy miként korábban nyugaton, úgy keleten is sikerül a villámháborús sikereiket megismételni. Noha a támadás tényleg felkészületlenül érte a Vörös Hadsereget – a német hadak alig több mint egy hónap alatt 300-600 kilométer mélyen hatoltak be szovjet területre, elfoglalták a Baltikumot, Belorussziát, Ukrajnát, és azt hitték, nyitva áll az út Moszkva felé. De nem számoltak a szívós szovjet ellenállással, és amikor a hatalmas esőzések miatt sártengerré változott az elfoglalásra és előrenyomulásra szánt orosz terület, elakadt a német hadigépezet. Ennek köszönhetően leállították a Tájfun-hadműveletet, és megkezdődött az előkészület Moszkva ostromára.

„Ez a leállás, illetve az, hogy Richard Sorge Tokióban tevékenykedő szovjet hírszerző, valamint Kim Philby Londonból is azt jelentették Sztálinnak, hogy a japánok inkább nem támadnak Mandzsúria felől, lehetőséget adott egyrészt a harcokban kissé szétszórt szovjet egységek sorainak rendezésére, illetve a Távol-Keletről 30 kiváló, téli felszereléssel rendelkező hadosztály átcsoportosítására Moszkva védelmére”

Így, amikor a novemberi fagyok miatt az újra járható utakon megindult a megközelítőleg 1500 páncélos támogatásával a német támadás a szovjet főváros ellen, Sztálin november 7-én katonai parádét tartott, ami morálisan igencsak sokat jelentett a közvetlenül a frontra vonuló katonáknak.

Persze a hadi helyzet nem változott meg azonnal, a németek több helyen áttörték a szovjet vonalakat, és északon elérték november végére a Moszkva-csatornát, míg délen szintén közeledtek a főváros felé a Wehrmacht egységei. Ám december elején különleges szövetségest kaptak a hősiesen kitartó Vörös Hadsereg katonái az időjárás személyében, és a téli hadviselésre a gyors győzelem reményében fel nem készült németek számára ez már sok volt. Az éjszakánként mínusz negyven Celsius-fok közeli hőmérséklet hatására rengeteg katona szenvedett fagyási sérülést, mások halálra fagytak, a fegyvereik pedig a nagy hidegtől egyszerűen tönkrementek.

„A teljesen elcsigázott németek az utolsó pár kilométert képtelenek voltak leküzdeni”

A Moszkva felé közeledő német hadsereg hírére többen is azt tanácsolták Sztálinnak, hogy hagyja el a fővárost. A szovjet diktátor azonban erre ugyanúgy nem volt hajlandó, mint 1945 tavaszán, az összeomlás napjaiban Hitler, aki szintén Berlinben maradt. Sztálin Moszkva védelmével a frissen hadseregtábornokká előléptetett Zsukovot bízta meg, aki nagy energiával látott hozzá a védelmi műveletek megszervezéséhez, miközben a szovjet légvédelem 1941 júliusa és decembere között 121 légi támadást hárított el, és a támadó mintegy 7 ezer Luftwaffe-gépből Moszkva légterébe csupán 229 német harci repülőgép jutott el.

„Ha Moszkva kapui előtt maradunk, kemény harcokat kell vívnunk egy olyan ellenséggel, amely a vasutakon és az utakon szabadon kaphat erősítést egész Kelet-Oroszországból, és amely ezért óriási számbeli fölényben van. További támadótevékenység ezért értelmetlennek és céltalannak tűnik, különösen, hogy közelít az idő, amikor a katonák fizikai ereje teljesen kimerül” – írta Franz Halder tábornoknak, az OKH vezérkari főnökének december elején Heinz Guderian, akinek teljes levelét a Warfare and Third Reich című könyvben olvashatja el mindenki. (Salamander Books Ltd. 1996.)

A német Közép hadseregcsoport óriási áldozatok árán nyomult előre, december 2-án egy kisebb egység elérte a Moszkvától nyolc kilométerre fekvő Himkit, ám végül leállították a támadást, és december 4-én elrendelték, hogy a 4. hadsereg alakulatai függesszenek fel minden támadótevékenységet, és készüljenek fel a védekezésre.

„A német hadvezetés, élén Hitlerrel, mindezt nem azért rendelte el, mert a támadás teljesen kifulladt, hanem azért, mert hittek a hírszerzésnek a szétesett szovjet alakulatokról”

Pedig ekkorra már a Távol-Keletről átvezényelt hadosztályok elfoglalták az állásaikat és csak a támadási parancsra vártak. A pihent és a kemény téli viszonyokon edződött szibériai hadosztályokkal megerősített támadócsoport katonái mindennel fel voltak szerelve, ami a téli hadműveletekhez kellett: vastag bélelt vattakabát és nadrág, fehér hóköpeny, valamint vízhatlan nemezcsizma.

Az ellentámadás december 5-én indult meg, és teljesen megdöbbentette a végletekig kimerült németeket. A moszkvai ellentámadáshoz felsorakozott szovjet erők 1 millió 21 ezer 700 főből, 105 hadosztályból – ebből 3 harckocsi hadosztály, 24 lovas hadosztály –, és 44 dandárból, ebből 24 önálló harckocsi dandárból álltak. A csapatok a támadás kezdetén 770 harckocsival, és körülbelül 1000 repülőgéppel rendelkeztek. Moszkva térségében összpontosult a teljes Vörös Hadsereg 41, és a bevethető szovjet harckocsik 40 százaléka. A szembenálló német Közép Hadseregcsoport 1941. december elején a Luftwaffe állományával együtt mintegy 1 millió 700 ezer katonát, 1170 harckocsit és rohamlöveget, valamint 615 repülőgépet számlált.

„A támadás második napján Hitler megtiltotta a visszavonulást, és elrendelte, hogy a katonák egy talpalatnyi területet sem adhatnak fel”

A hadászati visszavonulásban még járatlan német csapatokat valószínűleg e kegyetlennek tűnő parancs, illetve egyes alakulatok harcászati képességei és kitartása mentette meg az összeomlástól, jócskán meglepve ezzel az üldöző szovjeteket. Hitler ettől kezdve indokolatlanul úgy hitte, a visszavonulás megtiltása önmagában képes megszilárdítani az arcvonal helyzetét. A fanatikus védekezés ellenére a friss és jól felszerelt szovjetek december végére 100–250 km-re vetette vissza az ellenséget. A Wehrmacht rengeteg katonáját vesztette el, ugyanakkor a súlyos harcok ellenére a németek 1941. decemberi páncélos vesztesége a teljes keleti arcvonalon csupán 375 harckocsi és rohamlöveg volt, bár további nagy mennyiségű páncélos szorult kisebb-nagyobb javításra. Sokkal nagyobb veszteség volt a Wehrmacht páncélos alakulatai számára, hogy december 25-én Guderian vezérezredest, a német páncélos-hadviselés egyik atyját Hitler leváltotta páncélos hadsereg parancsnoki beosztásából, és rendelkezési állományba tétette, miután a vezérezredes az arcvonal helyzetének megítélésekor összekülönbözött von Kluge tábornaggyal, a Közép Hadseregcsoport főparancsnokával.

„Guderian vezérezredessel vagy nélküle, de a Vörös Hadsereg elhárította a Moszkvát fenyegető német támadást”

És akkor nézzük, a Barbarossa első napjától december végéig mekkora veszteségek érték a feleket. A német szárazföldi haderő keleten 830 ezer 905 főt veszített, ebből 173 ezer 722 halottat és 35 ezer 875 eltűntet, azaz 193 nap alatt elveszítették eredeti állományuk 25 százalékát. A haditechnikában elszenvedett szárazföldi veszteség többek között 2839 harckocsi és rohamlöveg, illetve 7096 löveg volt, míg a Luftwaffe december 1-ig 2093 repülőgépét, nevezetesen 758 bombázót, 568 vadászt és 767 egyéb gépét veszítette el, s további 1361 repülőgépét érték sérülések.

A Vörös Hadsereg élőerő vesztesége az év végéig elérte 4 millió 473 ezer 820 főt, melyből a halottak és eltűntek száma 3 millió 137 ezer 673 főre tehető. A szovjet csapatok elveszítettek 20 ezer 500, ebből 900 nehéz, 2300 közepes és 17 ezer 300 könnyű harckocsit, 24 ezer 400 tábori löveget, 4100 légvédelmi ágyút, 12 ezer 100 páncéltörő ágyút, valamint 60 ezer 500 gránát- és aknavetőt, ugyanakkor a szovjet harcirepülőgép-veszteség hat hónap alatt 17 ezer 900 darab volt.

És a fentiek „csak” félév eredménye és vesztesége…

„1942. január elején a német csapatok legfontosabb feladata az lett, hogy valahogy megállítsák a szovjetek téli offenzíváját”

A korábban kijelölt német téli állások csupán a vezetési törzsek térképein léteztek, mivel a keményre fagyott talajon semmiféle földmunkát sem lehetett elvégezni. A németek ezért a korábban elfoglalt szovjet állásokban, illetve lakott településeken igyekeztek berendezkedni. A harcoló felek számára minden apró falunak kiemelt jelentősége lett.

Január 7-én a Vörös Hadsereg moszkvai ellentámadása véget ért, s eközben csaknem 11 ezer települést foglaltak vissza. Veszteségeik sem voltak olyan súlyosak, mint a védelmi hadművelet idején. A támadásban résztvevő csapatok 139 ezer 586 halottat és eltűntet, 429 harckocsit, 13 ezer 350 löveget és aknavetőt, valamint 140 repülőgépet veszítettek. A németek teljes élőerő-veszteségét 1941. december 1 – 1942. január 10. között az egész arcvonalon 114 ezer 920 főben állapították meg, ebből 30 ezer 113 fő volt halottak és eltűntek száma.

„Moszkva megmentésén túl azt is elérte a Vörös Hadsereg, hogy a németeknek csak 1942 tavaszán sikerült stabilizálni a frontot”

De a legnagyobb nyereség az volt a szovjetek számára, hogy a moszkvai kudarc miatt Hitler elvesztette bizalmát a parancsnokokban, és összesen 30 tábornokot, köztük von Bockot is leváltotta. Innentől kezdve átvette a hadsereg vezetését, ami a németek számára végzetesnek, a Vörös Hadseregnek és a nyugati szövetségeseknek pedig a végső siker egyik zálogának bizonyult.