„Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van,
hanem oda, ahova majd érkezik.”
hanem oda, ahova majd érkezik.”
Sidney George Reilly (1873-1925) ügynök volt a javából, a maga idején a legelszántabb és legéletrevalóbb harcosa a Scotland Yard’s Special Branchnak, a későbbi Titkos Hírszerző Szolgálat, az MI6 elődjének
Ha győzni akarsz, ismerned kell a terepet. És ellenfeled szándékát. Mindezt fel kell deríteni.
A polgári életben ez egyszerű. Oda kell figyelni mindenre. Voltak államférfiak, akik ezt remekül gyakorolták. Lenin például a forradalom előtt pár hónappal, hogy megmeneküljön a letartóztatástól, Finnországba emigrálva vidéken, ágakból sietve összeeszkábált, szalmával borított apró kunyhóban húzta meg magát. Hogy teljes legyen az inkognitó, leborotválta a szakállát és parókát viselt. A sanyarú körülmények ellenére a kunyhóba kicsempészett petrográdi újságokból jobban kiolvasta a főváros politikai helyzetét, hangulatát, mint Kerenszkij és társai. Pontosan tudta, mikor léphet elő. És vehetik át a hatalmat a bolsevikok.
Kissé bonyolultabb a helyzet a polgárháború össze-vissza vándorló, intervenció és fehérek átszabta frontjain. Egy dolog világos volt az új hatalom számára, a hazát meg kell védeni. Ami nem megy titkosszolgálat nélkül. Nem ment százegynéhány éve, és ma sem működik. És él a sztereotip verdikt: nekünk dolgozik – hős felderítő, ellenünk van – aljas, gonosz kém. Mindegy, hogy a határ, a front melyik oldalán áll. Bonyolítja a helyzetet, ha derék és szemfüles ügynökünk egyszerre több megbízót szolgál ki, magyarán, több kapura játszik. Mert ez sem volt ritka a felderítés történetében.
„1917 decemberétől kezdve a fiatal szovjetállam hírszerző testületei feladatuknak érezték hiteles információk szerzését. Ami pedig csak titkosszolgálati eszközökkel lehetséges. Bejutni az ellenfél táborába – így indul a felderítő pályája. Ebből alaposan kivette a részét egy fiatalember. Az első, akinek sikerült eredményesen beépülnie a fehérek soraiba”
Georgij Georgijevics Lafar (1894-1919) alig 25 esztendőt élt
Fotó:Wikipédia
Georgij Georgijevics Lafar (1894-1919) alig 25 esztendőt élt. A nevéből is kitűnik, hogy francia család gyermeke. Mérnök apja Oroszországban vállalt állást a szesztrorecki fegyvergyárban. Fiát a nagy háború kitörése előtt Párizsba küldte, ahol öntőforma készítőnek tanult, de emellett megpróbálkozott az írással is. Visszatérve Oroszhonba apja mellett dolgozik a fegyvergyárban, majd Szentpétervárott műszaki tanulmányokat folytat. Később a Henri Albert Niessel tábornok vezette szövetséges francia katonai misszió egyik munkatársa. 1917 decemberében már a Cseka soraiban a banki bűnözés alosztályát irányítja. Részt vesz a baloldali eszerek 1918-as moszkvai felkelésének felszámolásában. Ő vezeti a Robert Hamilton Bruce Lockhart angol titkos ügynök irányította, Lenin ellen is merényletet szervező terrorista csoport francia tagjainak kihallgatását. Rövid idő alatt komoly tapasztalatra tesz szert.
„1920-ban a fehérgárdista ellenállást sikerült Oroszhon déli területeire visszaszorítani. Felszámolásukhoz azonban nagy szükség volt hasznosítható információkra. A Cseka tisztogatások során később kivégzett vezetője, Mihail Kedrov Odesszába küldi a tehetséges ifjút”
Mutatós életrajzot, szakmai szóval „legendát” építenek köré. Ez nem is volt olyan nehéz, mert illett a személyiségéhez. A „Charles” konspiratív nevet viselő charmos, kommunikatív fiatalemberről elhíresztelik, hogy francia, és ráadásul nemesi származású. Bohém alak, aki verseket ír, fordít, rokonszenves társasági ember. Lafarnak sikerül jó viszonyt kialakítania az 1918-tól Odesszába partra szállt francia intervenciós csapatok számos vezetőjével. Próbálja kiszimatolni, hogyan lehet a legrövidebb úton, fegyveres akciók elkerülésével rávenni a szövetséges csapatokat Oroszország déli vidékének elhagyására.
A francia katonák különben sem voltak túl lelkesek, hogy harcolniuk kell a vörösök ellen. A bolsevik felderítés a csapatok harci szellemének lazítása érdekében bevetette egyik adu ászát, egy vonzó francia fiatalasszonyt, Jeanne (Marie) Labourbe-t (1877-1919). A hölgy még a századfordulón érkezett munkát keresve Oroszországba, s franciásan lázongó lelke hamar megtalálta a helyét a forradalmi mozgalomban, természetesen a szociáldemokraták, a bolsevikok odalán. Az ő megbízásukból, a világforradalom kirobbantását hirdetve tevékeny propaganda munkát folytatott az Oroszországban állomásozó külföldi, elsősorban francia katonák körében. Ezért küldték 1919 februárjában Odesszába.
„Philippe Henri Joseph d’Anselme brigádtábornok, az odesszai antant megszálló csapatok vezetője érezve a harci kedv nyilvánvaló csökkenését katonái körében, nyomban elrendelte a nyomozást, hogy rájöjjön, honnan fúj a szél. Elhárító tisztjei gyorsan Jeanne nyomára bukkantak, letartóztatták, s nem igazán franciás lovagiassággal, március 2-án, bírósági tárgyalás nélkül főbe lőtték. Ami természetesen nem oldotta meg a helyzetet”
Közben Lafar alias Charles sem tétlenkedik. Kiszimatolja, hogy Henri Freydenberg francia tábornok, Joseph d’Anselme brigádtábornok törzsfőnöke, aki elsősorban politikai tevekénységet folytatott, nem rokonszenvez a fehérgárdista vezetéssel. Érthető, hiszen a fehér hatalom a cári idők még egy arisztokrata származású francia tábornoknak sem túl vonzó politikai gyakorlatát próbálta érvényesíteni. Henri Freydenberg ahol lehetett, keresztbe tett Vrangel Önkéntes Hadseregének, megnehezítette az újoncok sorozását, inkább az odesszai politikai életben nagyobb befolyással bíró eszerekkel tartott. A forró vérű tábornok ráadásul hevesen csapta a szelet a városba érkezett, szemrevaló és csábító színésznőnek, Vera Holodnajának. Az akkortájt már több némafilmben főszerepet kapott díva kegyeiért sokan versenyeztek. Francia filmes csoportok érkeztek Odesszába, hogy forgassanak vele. Mi több, megpróbálták Franciaországba csábítania. Feltehetően nem sejtették, hogy a bájos teremtés a bolsevikoknak is dolgozik, többször találkozott Lafarral, a Cseka odesszai rezidensével. A filmsztár, akinek bemutatóin odesszai rajongói hosszú sorokban álltak jegyért nyíltan kijelentette, nem szándékozik elhagyni a hazáját.
„A tündéri teremtés nap mint nap szenzációval szolgáló odesszai kirándulása tragikus hirtelenséggel ért véget. 1919 februárjában nyolc nap alatt spanyolnátha járvány viszi el, s gyors halála számos találgatásra ad okot. Sokan és joggal feltételezik, hogy a fehérgárdista elhárítás mérgezte meg”
Vera Holodnaja
Fotó:Wikipédia
Lafar nem csak információkkal szolgált, de ügynökként is ügyesen manőverezett. Moszkvából kapott jelentős pénzösszeggel meggyőzte a befolyásos Henri Freydenberget, s az intervenciós akcióban való részvételért nem igazából rajongó franciák 1919 áprilisában pánikszerűen távoztak Odesszából, magára hagyva Vrangel hadseregét. Nem véletlen, hogy Georges Benjamin Clemenceau francia miniszterelnök azonnal vizsgálatot kezdeményezett az ügyben. Freydenberget felmentették, ám későbbi katonai karrierje nem alakult túl fényesen. Sem Kemal Atatürk mellett Törökországban, sem Afrikában, Marokkóban és Szenegálban nem tűnt ki vitézségével. 1940-ben hadosztályai katasztrófális vereséget szenvedtek Hitler csapataival szemben, s nyugdíjba küldik, ahol 1975-ben bekövetkezett haláláig ülhetett harctéri babérjain.
Lafar eredményesen működött a kikötővárosban, ám a kapcsolattartás Moszkvával számos nehézségbe ütközött. A posta nem működött, a telefonvonalakat lehallgatták, rádió nem volt, így a megszerzett információkat csak futárral juttathatta el a központba. Ez lett a veszte. Előbb 1919 áprilisában a Lasztocskin fedőnevet viselő emberét, Ivan Szmirnovot kapták el. Őt követte a szervezet másik tagja, Kalisztrat Szadzsaja, aki azonban élve kikerült a fehérgárdista elhárítás karmai közül. A hurok szorult Lafar körül. Hamarosan ő is lebukott, és osztozott társai sorsában, valószínűleg a csoport többi tagjával együtt a tengerbe fojtották, nevét ma már emléktáblák, könyvek és filmek őrzik.
„Egyszerre több vasat is tartott a tűzben a polgárháború talán leghíresebb, vagy inkább leghírhedtebb ügynöke. Hogy kém volt, vagy felderítő, azt a gondos kutatás mind a mai napig sem tudta kideríteni – igaz, ez nem szemantikai kérdés”
Sidney George Reilly (1873-1925) ügynök volt a javából, a maga idején a legelszántabb és legéletrevalóbb harcosa a Scotland Yard’s Special Branchnak, a későbbi Titkos Hírszerző Szolgálat, az MI6 elődjének. Rossz nyelvek szerint minimum egyszerre négy megbízó óhajait elégítette ki. A századforduló előtt sikerült beépülnie a londoni orosz politikai emigráció köreibe, de eredményesen ügyködött az orosz-japán háború idején Mandzsúriában is. Utána kezdődött pályájának legviharosabb időszaka a polgárháború különböző frontjain.
„Reilly, eredeti nevén Georgij Rozenblum odesszai zsidó orvos törvénytelen gyermekeként látta meg a napvilágot. Mint lázongó egyetemista kerül a cári titkosrendőrség, az ohrana látókörébe. Hogy bőrét mentse, Franciaországba emigrál, ahol bűncselekményekből tartja fenn magát. Amolyan kutya-macska házasságra lép Ethel Voynich-csal, az orosz forradalmárokkal szoros viszonyt fenntartó írónővel. Voynich később „Bögöly” című történelmi kalandregényével hihetetlen népszerűségre tett szert a Szovjetunióban. A könyv egyik hősét állítólag kalandor szerelméről mintázta”
Reilly ügynöki karrierje a század első éveiben kezdődött. Az angol titkosszolgálat megbízásából, mint nemzetközi üzletember Oroszországba, Szentpétervárra költözik. Majd faexportőr Port-Artúrban. Itt az orosz erődítmények tervrajzát sikerül jó pénzért továbbadnia a japánoknak. Az első világháború alatt az antant angol missziójánál a tengerészeti attasé helyetteseként kap bizalmi állást. Emellett jeles műgyűjtő és antikvárius, és az új úri időtöltés, az aviatika lelkes híve. Mint jólnevelt társasági ember jövedelmező kapcsolatokat épít ki a cári kormánnyal. Megbízásukban New Yorkba utazik, s fegyvert exportál Oroszországba. Ekkor lép már hivatalos, szervezeti kapcsolatba az angol hírszerzéssel, melynek már korábban is dolgozott. A kanadai légierő pilótájaként Oroszországba repül. A szövetséges katonai misszió tagja Murmanszkban, majd Arhangelszkben. 1918 februárja már Odesszában találja, ahol együttműködik a később a bolsevik hírszerzéssel is jó viszonyt fenntartó angol katonatiszttel, Joseph Boyle-val. Később nyakig benne van több kiemelkedő bolsevik politikus elleni merénylet szervezésében, s ezekben együtt ügyködik a később letartóztatott és kiutasított brit diplomatával, Bruce Lockharttal. A Lenin ellen tervezett merénylet csak azért nem sikerül, mert időközben megváltoztatják a politikai rendezvény helyszínét, ahol a bolsevik vezető fellépését várták.
Reilly a szó legszorosabb értelmében „értékes” kapcsolatot épít ki szovjet állami hivatalnokokkal, megvásárol csekista tiszteket. Próbálkozása rosszul sül el a lett lövészek parancsnokával, Eduard Berzinnel, aki átveszi a megvesztegetésre szánt pénzt, több mint egy millió rubelt, de nyomban tovább is adja a bolsevik pártnak, ahol azt jótékony célokra költik. Összehasonlításul, Lenin fizetése abban az időben havi 500 rubel volt. Reilly később, mint szerb katonatiszt segít a hatalomból végképp kihullott Kerenszkijnek megszökni Oroszországból.
„A nagystílű kalandor-ügynök utolsó ténykedése Odesszához fűződik, ahol 1919 elején segít a fehér kémelhárításnak Lafar és az odesszai ellenállási csoport felszámolásában. Majd érezvén, hogy ég a talaj a lába alatt, a francia intervenciós csapatokkal együtt 1919 áprilisában elhajózik Odesszából”
A polgárháborús kalandozások alaposan leapasztják Reilly pénzügyi forrásait. New Yorkban kénytelen eladni az orosz műkincspiacon összesíbolt értékeit, de ez sem segít. Ekkor az orosz emigráció megbízásából merényletet szervez az első nagyszabású, bemutatkozó nemzetközi fellépésére, a genovai konferenciára érkező szovjet küldöttség ellen, ami nem jár sikerrel. Állítólag szerepe volt abban a szovjetellenes provokáció sorozatban, hamisítási akcióban, ami később Zinovjev-levél néven vált ismertté, és végül az angol munkáspárt választási bukásához, a konzervatív Stanley Baldwin kormányra kerüléséhez vezetett 1924-ben.
„Addig jár a korsó a kútra, amíg el nem törik. Vagy be nem vezetik a vizet. Sidney Reilly vesztét is ez okozta, áldozata lett a szovjet titkosszolgált egyik legnagyobb külföldi akciójának”
A szovjet ügynökök „Tröszt” konspiratív néven létrehoztak Finnországban egy ál-fehérgárdista szervezetet, amelybe bevonták a fehérgárdista emigráció jónéhány prominens tagját. Reilly útra kelt, hogy kiderítse, vajon csapda-e a szervezkedés. A határon belefutott a KGB egyik képzett ügynökébe, a finn származású Toivo Vahába, aki később ezredeseként ment nyugdíjba és izgalmas könyvekben emlékezett vissza felderítő munkásságára.
Reillyt 1925. szeptember 28-án letartóztatják. A kihallgatások során nem kínozzák, ravaszabb, pszichológiai módszerekkel próbálják kiszedni értékes titkait. Erről börtönnaplójába készített feljegyzéseket, abban a reményben, hogy előbb-utóbb megszökik, és tapasztalatait később hasznosíthatja.
Csalódnia kellett, nem így történt. Fogvatartói „fellazító” sétára vitték Szokolnyikiba, Moszkva egyik külterületi parkjába, ám trükkjük ezúttal sem volt eredményes. Miután nem sikerült semmit kiszedni belőle, a parkban agyonlőtték, majd holttestét a hírhedt moszkvai börtön, a Lubjanka udvarán elföldelték.
„Rielly életének megannyi részletére csak jóval a peresztrojka után, a titkosszolgálati archívumok anyagainak nyilvánosságra hozatalakor derült fény”
Minden fronton dúlt a harc a polgárháború alatt. A bolsevik vezetők jobban átlátták a polgárháború természetét, a lezajló folyamatokat. Ebben lehet, hogy értő módon megszervezett, a másik oldalról is gyarapodó állományú hírszerzésük komoly szerepet játszott. Stratégiai döntéseik helyesnek bizonyultak. Centralizálták a hatalmat, megerősítették a Vörös Hadsereget, melynek személyi állománya 1922-re csaknem 87 százalékban parasztokból és munkásokból állt. És ők tudták, miért harcolnak.
Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.
Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.
Email : info@moszkvater.com
© 2018-2025 - #moszkvater
