Margó. Földeák Iván arról mesél, ami még lábjegyzetben sem kerül bele az irodalom annaleseibe. Ezúttal egy olyan fordítóval, Jurij Sismonyinnal ismertet meg bennünket, akinek „civil” foglalkozása sokat segített a krimik átültetésében.
Amikor először találkoztam vele, rögtön megsejtettem, hogy nem igazán a műfordító a „civil” foglalkozása, mint ahogy bemutatkozott. S az is megfordult a fejemben, hogy az a másik foglalkozása nem is annyira „civil”. Mint ha egy James Bond filmből lépett volna elő. De hihetted volna akár amerikai üzletembernek is. Elegáns halszálkás zakó, makulátlanul ragyogó, nem fűzős cipő és az elmaradhatatlan márkás karóra. Hogy milyen márka lehetett, arról nekem, süldő külügyérnek pályája kezdetén fogalmam sem lehetett.
Akkortájt első munkahelyemen az Írószövetségben a külügyi munka elsősorban a „táborral” folytatott kapcsolatokra szorítkozott. A hozzánk érkező íróvendégek kissé gyanakodva szemlélték, mi zajlik „a legvidámabb barakkban”. Később tartózkodásuk feloldódott, sőt egyeseknél titkolt rokonszenvvel elegyes irigységbe váltott át. Ez mintegy pecsétet nyomott barátságunkra – legalábbis az írószövetségben.
„Ám annak a vendégemnek, akivel vagy fél évszázada találkoztam, nem kellett bemutatni Magyarországot. Hogy miért, az hamarosan kiderül”
Jurij Sismonyin, a magyar irodalom jó kedélyű, kissé bohém, életrevaló barátja volt. Erről később számtalan magyarországi ismerőse visszaemlékezéséből meggyőződhettem. Öles termetéből, magas homlokú, tojás fejéből arra lehetett következtetni, hogy egyformán jól tudja használni fizikai és szellemi erejét. Honnan szerezte magyar nyelvtudását? A fáma szerint irodalmi pályafutása előtt, még a háború során kémelhárító, felderítő volt. Ez valahogy nehezen passzolt jó kedélyéhez és segítőkészségéhez, amellyel íróinkat körülvette akár Pesten, akár Moszkvában.
„Egyébként nem ő volt az egyetlen, aki erről a területről vonult be a magyar irodalom fordítóinak egyre szaporodó seregébe. Az ’50-es években ugyan kik tudhattak magyarul? Egy a háborúban ellenséges, az orosz medvének hadat üzenő kis nép nyelvén. Csakis olyanok, akik gyakorlatban is használhatták a nyelvtudást. Aminek akkortájt egyik lehetséges módja az volt, ha beépültek a „szervekbe”
Az irodalom sokféle és színes. Nem kell mindig kaviár – néha fogyasztani kell irodalmilag könnyebb eledelt. Vagy olyasmit, amit a gyakran sznob kritika alacsonyabb fajsúlyúként néz le. A magyar irodalom orosz nyelvű teljesebb megjelentetésében komoly szerepet kaptak azok a fordítók is, akik népszerűbb műfajok és szerzők műfaj segítségével közvetítették a milliós olvasótábor felé a magyar kultúrát. Ugyan ki vitatná el, hogy a Csárdáskirálynő, vagy a detektív regény irodalom is szerves része a hazai kultúrának?
Jurij ebben is tehetséges embernek bizonyult. Miként az életben. Lakás Moszkvában, tengerparti nyaraló a Baltikumban, ahová még a Szovjetunió létezése idején szívesen eljárt pihenni.
„Első igazán nagy érdeme a magyar operett Szovjetunióbeli áttöréséhez fűződik”
Az írónő Gáspár Margitról kevesen tudják, hogy életének egyik termékeny időszakában az operettszínház igazgatója volt, s mint ilyennek, komoly haditett fűződik a nevéhez. Baloldali meggyőződésű révén az az ötlete támadt, hogy elismerteti a magyar operettet a kommunista Szovjetunióban. Ezt az archaikus, monarchiabeli műfajt, amolyan K. u K. hungaricumot. Sikerrel járt. Még Sztálin élt, amikor a ”Jajj cica…” aranyosan blődli szövege népszerűvé lett a nagy keleti testvérnél, Lvovtól Taganrogig mindenütt játszották.
A magyar operettek szövegét Jurij Sismonyin fordította. Kellő leleménnyel átidomítva a szovjet nézők ízléséhez. Csengő-bongó versszövegek, még ma is élnek, Kálmán Imre, Huszka Jenő, Lehár Ferenc manapság is rendre fölbukkan az oroszországi zenés színházak repertoárjában s mindenütt az ő verseivel éneklik a fülbemászó dalokat.
Jurij egy gyönge pillanatában tett egy beismerést.
„Nagy az én bűnöm a magyar irodalommal szemben. Nekem köszönhetitek azt az egyetlen Sztálin-díjat, amit magyar író kapott”
És a rá jellemző derűvel megosztott velem egy irodalomtörténeti adalékot. Sztálin elvtárs véletlenül elolvasta Nagy Sándor novelláját, a „Megbékélést”.
– Még kezdőként fordítottam le, ma már aligha vállalnám. A Novij mirben Tvardovszkij először nem akarta lehozni, de akkor megcsörrent a telefon az íróasztalán. A hívás „onnan, felülről” jött az óhajjal együtt. Közölni kellett a novellát. Személyes utasításra. Hogy honnan jött, azt nem kellett találgatni. A generalisszimusz csak rövidebb lélegzetű irodalmi alkotásokat tudott végigolvasni, az államirányítás vállát nyomasztó gondja nem engedélyezet több időt ilyen prózai foglalatosságra. Viszont Nagy Sándor novellája megtetszett neki, és küldött is repülőt a magyar íróért.
– Szegénykém reszkető lábakkal szállt le a gépről – emlékezett Jurij az 1952-es eseményre. – Rám osztották a megtisztelő feladatot, hogy fogadjam őt, aki még nem is sejtette, miért küldtek érte különrepülőt, katonai járművet, hogy Moszkvába szállítsák. Nyilván lelki szemei előtt sokféle lehetőség jelent meg, közöttük nagyítóval sem találnánk, hogy irodalmi díjat fog kapni.
„Jurij ezután már aktívabb lett, s „civil” szakmájához illeszkedő könyveket fordított. Berkesi András, Mág Bertalan és mások izgalmas történeteit. De nem csak őket. Zsoldos Péter sci-fijét szintúgy. Óriási példányszámban”
Természetesen tisztában volt a magyar irodalom értékrendjével s próbált hozzá igazodni. Cseres Tibort is fordított. A ma már klasszikusnak számító magyar író egyetlen bűnügyi regényét, a „Fekete rózsát”. Cseressel levelező kapcsolatban is állt. Az író egyik levele dokumentálja szándékát – nem engedni a színvonalból, irodalmat adni a detektív-regény műfajban is. „Igazából azonban soha nem voltam, s most sem vagyok az öncélú szórakoztatás híve, de kezdettől azt tartom, az írónak joga van hozzá, hogy olvasóját minden tisztességes eszközzel művéhez kösse” – írta neki Cseres, akinek későbbiekben több könyve is megjelent oroszul.
Hogy miféle feladatokat látott el „civilként” Jurij, sohasem kérdeztem tőle.
A bojkottált moszkvai olimpián 1980-ban az egyik klasszikus és nálunk népszerű labdajáték magyar csapatának néhány játékosa elhatározta, hogy jellegzetesen orosz műtárgyakat vásárol egy moszkvai piacon. Szándékukat feltehetően nem művészet iránti rajongásuk vezérelte. És persze, hogy „lebuktak”. Szóbeszéd tárgya volt, vagy igaz lehetett. Akkortájt nem tudtuk.
Jurij nem sokkal később Budapesten járt. Véletlen szóba került az apró, a sajtóban ügyesen „elmosott” és csak pletyka szinten keringő incidens. Ugyan mi köze lehetett a jeles műfordítónak a dologhoz – néztem rá felhúzott szemöldökkel.
„Engem bíztak meg a magyar csapat biztonságának felügyeletével – mosolyodott el Jurij. Jobbra nem is bízhatták volna. S nem is történt semmi rendkívüli. Ami történt, azt pedig Jurij gavallérosan elsimította”
– Tudod Iván, a vásárlás után fél órával már ott voltunk a magyar csapat vezetőinél a műtárgyak listájával, a vásárlási összegek megnevezésével… A vásárlók a bronzérem ellenére remek játékosok voltak. Csak éppen a műkincs kereskedelemben pancserek. Azt hitték, hogy nem figyelünk oda az ikoncsempészekre.
Természetesen nem lett „ügy” a dologból. Jurij nem csak az irodalmunkat kedvelte.
– A műtárgyak nem kerültek el származási helyükről… A magyar olimpikonok becsületén nem esett folt… Ott voltunk a zsibpiacon is… – kommentálta a dolgot hamiskás mosollyal Jurij.
Most már azt is tudom, miért tudta olyan hitelesen lefordítani Berkesi András, Szabó Miklós, Mág Bertalan, Falus György és mások krimijeit. Az élet volt a tanítómestere. Már vagy harminc esztendeje nincs közöttünk.